Parti party – Moncz Attila publicisztikája

FUTNAK. Már megint. Péntek reggel valamivel nyolc után a Fövenyest Balatonakalival összekötő bicikliút egy tömött sor. Futó és kísérője, csak futó, csak kerékpáros, úton-útfélen pedig parkoló autók. Pedig az én szememben ez csak a „nulladik nap”, az igazi dzsembori szombaton lesz, amikor a csapatok futják körbe a Balatont, megtámogatva két- és négykerekű kísérőikkel. 

Évek óta ennek előestéjén megérkezem a tó partjára, leülök, aztán várom a többieket, hogy jöjjenek. Csapatépítő vacsora, alvás, morgással, biztosítótű- és rajtszámkereséssel induló hajnali kelés, aztán tűz Füredre, és jöhet az a 210 km. Benne a mindenkori legjobb váltóhely kijelölésével (Almádi óriási előnnyel indul a hajnali meleg teával és a zsíros kenyérrel, de például Csopakot is szívesen benevezném ebbe, csak ne kellene felkelni azokból a süppedős fotelekből), közlekedési bravúrokkal, eltévedésekkel meg mindennel, amit egy ilyen kalandtúra keretében el lehet képzelni.

A Balaton partjára most is leülök, kedvemtől függően megrendelem a fröccsömet, de a többiek nem jönnek. Nem csupán azért, mert csak szombaton 15 órától vágnak neki az egy körnek, hanem mert én sem megyek. Nem mehetek. A lábaim már nem a kilométerekért futnak versenyt, hanem azért, melyikük kapja meg hamarabb méltó jussát, a protézist. Tettem érte eleget, öt évig fociztam (vagy engedtek focizni, ez nézőpont kérdése) szakadt keresztszalaggal, meg úgy nyolc évig kínoztam magam a fallabdapályán, így azért nagy százalékban magamnak köszönhetem leendő „ajándékaimat”. 
Én igazából a futást sajnálom. Vagyis a hiányát, mert az nincs benne az orvos által jelenleg engedélyezett kerékpár, úszás, ellipszistréner, sakk négyesben. Nem fogok a futás apostolának szerepében tetszelegni, hiteltelen lenne, úgy 554 alkalommal rugaszkodtam neki, éppen annyiszor hagytam abba, mígnem az 555. eset sikert hozott. Addig felrótták nekem, hogy olyan vagyok, mint az elromlott légkondi, felhívatom magamat bárkivel, csak abbahagyhassam a szaladást, vagy egyszerűen megmondtam, a meccsnézést többre becsülöm, mint az akkor értelmetlennek tűnő futkorászást. „A Kalózban találkozunk, ti addig csak fussatok!” – ezer százalék, hogy ilyen is elhangzott. Legalábbis idézhetően.

Hogy mégis miért merem ezt leírni egy sportlapban? Mert azt gondolom, az én esetem jó példa arra, hogy ha az ember célt talál, azzal rá tudja venni magát egyébként nem szeretett mozgásformákra, illetve mennyire más a hozzáállás, az attitűd olyankor, ha valaki nem, de legalábbis nem csupán önmagáért küzd. Mert mi volt például a cél? Leadni 20 kilót. Igen ám, de enni meg jó. Persze, élni még jobb, és amikor 170 centi mellé 107 kiló párosul, akkor azért jöhet egy kis fejvakarás. Na meg elég gyakori (…) lelki terror, mindenki előtt a harmadik keresztlányom anyukájától. Ha pedig a munkahelyi kollégák éppen ilyenkor kezdik el szervezni első csapatukat az Ultrabalatonra, sofőrnek és szurkolónak pedig híján vannak, akkor legalább a „kanyarban” feltűnik a cél. Egy kétszázas körrel később pedig azt mondtam, nekem itt futnom kell. Nem a kilométerekért, önmagamért. Nem fogok hazudni, akkor még csak nem is az egészségem érdekelt, hanem az élmény. Hogy nekem ez kell, és nehogy már ne bírjak ezért életemben először lefutni öt kilométert.

Eszembe sem jutott több, nem is akartam többet. Lehet, ennyi év távlatából ez hedonista önzőségnek vagy szimplán hülyeségnek tűnik, ám csak a szebb összképért nem tagadom meg a múltamat. Van erre épp elég jelentkező másutt. 

Egy ideig nem vettem komolyan a készülést sem. A cél megvolt, vágytam az élményre, de hogy tegyek is érte? Hát hülye vagyok én? Majd megoldom valahogy. Ja, csak ez nem olyan, mint az írás vagy a matematika, hogy jön az ihlet és szevasz, hanem itt bele kell tenni a melót. Tagadhatatlan, sok mindenbe beletettem, a futás mindig valahogy éppen eggyel túl volt a még vállalhatón. És ha nincs egy hasonlóan „aputest felépítésű” közeli rokon tragédiája, talán sohasem kapok észbe. De jött a pofon, ami rádöbbentett: magamért nekem kell tenni a legtöbbet. Nem Galuskának az első edzésterv megírásával (azóta is ezer hála érte), nem Lindának az örökös „Mikor mész már futni?” kérdéseivel, nem az eladónak az első passzentos cipő megkeresésével, hanem nekem. Azzal, hogy pólót, gatyát és cipőt húzok, valahogy elemelem a hatalmas seggem a kanapéról és kimegyek futni.

Úgy 6-8 „gurulás” után észleltem, mintha kicsit könnyebb lennék. Nem sokkal, de mintha… Nekem mindig bizonyíték kell arra, hogy elhiggyem, valami tényleg jó arra, amire szánják. Ha csak azt mondják, az nem elég. A mérleg nyelve elég volt. Így aztán megvolt a cél, az eszköz és immár az akarat is, ezzel a „szentháromsággal” pedig lehet érdemi előrelépéseket is tenni. Természetesen ettől még nem lettem profi sportoló, de hobbistának mertem vallani magam, aki persze az első vizsgáján megbukott (a világosi magaspart túl magas volt, pedig egyesek eskü alatt vallották, hogy az sík…), de másodjára simán átment.

És valamikor ott értettem meg, miért vonzódom sokkal erősebben a csapatsportok felé. Persze, egyedül futottam, kísérő nélkül, ám amikor a többiek a „dudán állva” elrobogtak mellettem a kocsival, meg talán még óbégattak is, az megmagyarázhatatlan melegséggel töltött el. Aztán meg a gyengébb pillanatokban bevillant, hogy „te hülye, magadért megállhatsz, de most nem csupán magadért vagy itt”, ami aztán tovább is lökött. Ám minden másnak is megvolt a maga diszkrét bája. Kerestünk mi szakadó esőben eldobott pulóvert (a történeti hűség kedvéért: éljen a járulékos veszteség!), hallgattunk Badacsonyban utcazenét, fúvósokat Györökön, röhögtünk az egyik útitárs WC-papírral eljárt csűrdöngölőjén, de szálltak már ki partibuszból is azért, hogy Csabi barátommal fotózkodhassanak. És nem azért, mert ő Markovits úr a Vasasból, hanem mert ő az NBA-kommentátor a Sport TV-ből.

Az idei téli olimpia alatt beszélgettem az egyik kollégámmal arról, miért is próbálnak több egyéni sportba is csapatjellegű elemeket bevonni. És itt most nem az alapból ismert és általában kedvelt váltókra gondolok, hanem, mondjuk, a műkorcsolyázók csapatversenyére vagy a gyorskorcsolyázók üldözéses viadalára. Egyrészt, mert ezeket mintha kifejezetten a televízióra szabták volna (nagy országokban műkorival bármi eladható, amikor meg órával és riválissal is versenyezni kell, könnyű ottragadni), másrészt, mert ilyen eseményeken az érzelmek megsokszorozódnak. A létszám miatt ez részben természetes is, ugyanakkor az általam kicsiben, a futóversenyen átéltek miatt azt mondom, a méret is más. A szinergia miatt nagyobb. A résztvevők mindegyike nemcsak önmagáért, hanem a társakért is cselekszik.

A siker az olimpián is, az UB-n is elvitathatatlan. Az előbbin már nagyon nem lehet tágítani a kereteket, de lassan az utóbbi is eléri a plafont. Vagy már el is érte. Én, a naiv, csak abban bízom, innen nem az egyik „örökös kiút”, a kommercializálódás felé vezet az ösvény. A nagyvilágban már egyértelmű a helyzet, itthon még csak intő jelek (fizetni rajtidőpontért, na ne…) vannak. Jó lenne, ha ez az egész valahol megmaradna annak, ami az elejétől jellemzi. Európa egyik legnagyobb vízparti bulijának.