Elvonási tünetek – Malonyai Péter publicisztikája

HA VAN RIASZTÓ JELE annak, hogy nem feltétlenül jó irányba halad a (sport)világ, nálam mindenképpen az, hogy az öltözőkben, az edzések, a meccsek előtt külön meg kell tiltani a telefonok, kütyük használatát. Ne feledjük, itt már kiforrott, tétért küzdő profikról van szó, nem kiskamaszokról. Felnőtt emberekről. Miközben árad a panasz: egyre több minden vonja el a gyerekeket a sporttól, leginkább a szuperketyerék.

Kétségtelen, nagyot fordult a világ száz-egynéhány év alatt, hiszen nagyon sokáig az volt a gond, hogy a sport csábítja el a gyerekeket, leginkább a tanulástól. A Ferencváros futballvezérének, Szigeti Imrének a felesége 1928-ban arról panaszkodott, hogy a fiait túlságosan is érdekli a labda, jobban, mint az iskola, be is adja őket egy intézetbe – ígérte. Általános volt, hogy a középiskolák tiltották, hogy a gyerekek futballozzanak, mert a tanulás rovására mehet. Kevés az ellenkező példa, de Vétek (Kaposváry) György kaposvári polgármesteré (1927) mindenképpen az, ő abban látta a sport érdemét, hogy távol tart a kocsmától. 

Ne feledjük, akkoriban a lakhatási viszonyok nem voltak a maihoz foghatók, sokan éltek egy fedél alatt, a gyerekek ezért leginkább az utcán, a grundokon pallérozódtak, a sport (alapvetően a futball) társas ténykedés volt, de az életformára leginkább az nyomta rá a bélyegét, hogy mozgáshiány nem létezett. A mindennapi élet fizikailag aktív volt, a gépkocsi ritka kincs, legtöbbször még álom sem, villamosra, autóbuszra sokaknak nem tellett.

A képet ugyanakkor árnyalja, hogy megjelent a mozi, mi több, a hangosfilm (1929), s ott volt a rádió, amitől féltették a sportot. Leginkább persze a nézőszámot, ám ne feledjük, amióta futball a futball, sport a sport, rengeteg kissrác szeret bele egy-egy játékba az első randevú jóvoltából. Ugyanaz volt a helyzet, mint később a televízióval, azt is elutasították a sportvezérek, tiltották volna a közvetítéseket.
A világháború után sokáig maradt minden a régiben, egészen a nyolcvanas évekig élt a tézis a sport kártékony voltáról. Nálunk még az ötvenes években is, pedig ugyebár ott volt az Aranycsapat, a helsinki 16 olimpiai arany, az atlétikai és úszóvilágcsúcsok. Amikor 1956-ban a Petőfi Kör ülésein már bátrabban fogalmazott mindenki, elhangzott, hogy „ifjúságunk érdeklődése leszűkült, az egészségtelen túlzásokba lendülő sportőrület elvonja – megfosztja – fiataljaink egy jelentős részét a szellemi élvezetek ezernyi fajtájától”. Sőt: „Az istenért, ne futballisták és más derék gladiátorok omlatag lábaira bízzuk hírünket, hogy »sikerrel« szárnyaljon és eljusson mindenüvé!”

Ezzel a véleménnyel én is találkoztam, de szerencsére otthon az volt az irány, hogy foglalkozzak azzal, ami – érdekel. Így aztán előbb tudtam, ki volt Raymond Kopa, mint Albert Camus. Istenem, a focival előbb találkoztam, mint a világirodalommal. Egyébként pedig meglehetősen sok dolog volt akkor is, ami elvonhatott volna a sporttól, és nem csak engem. Nem múlt el hét, hogy ne rendeztünk volna gombfocitornát, sokat lógtunk a téren, ültünk a pad támláján és megvitattuk a világ dolgait (gyerekszemmel), biciklizett az, akinek volt kerékpárja (de kölcsönadta annak, akinek nem), gágyéval (deszkára szerelt négy golyóscsapágy) zúdultunk le a hegyi utakon – mindig volt valami dolgunk.A jeles okoskodók között volt Kodály Zoltán, aki kérdezte: „Mennyivel lesznek okosabbak, lelkileg vagy akár testileg fejlettek a milliók attól, hogy kétszer 11 ember futkos és rugdos a pályán?” Bezzeg a zene, a dalolás…! Nincs ellenemre (a Beethoven-szimfóniák mindenekfelett), de egyedül üdvözítőnek éppen úgy nem gondolnám, mint a sportot. Mindenesetre öntudatlanul is megbosszultam, hogy a Kodály-módszerbe nem fért bele a futball, mindmáig nem tudok szolmizálni.

A hozzáértők szerint a hatvanas években jött a fordulat. Ekkor lett általános a televízió és vele az ülő szabadidő, az autózás egyre hozzáférhetőbb lett, ekkor kezdtek először komolyabban beszélni a fiatalok csökkenő fizikai aktivitásáról. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy a legnépszerűbb sportágak is megérezzék a világ változásait. Giuliano Pacciarelli, a Nemzetközi Kerékpáros-szövetség (UCI) főtitkára 1972-ben azzal magyarázta, hogy csökkent a fiatalok küzdőszelleme, hogy tágabb lett az érdeklődési körük, s ez elvonja őket az „áldozatokat igénylő” élsporttól. Még náluk, Olaszországban és Franciaországban is, pedig ott igazán van hagyománya a kerékpársportnak.

Az asztaliteniszezőknél hasonló volt a helyzet, Jupp Schlaf főtitkár (ETTU) úgy vélte, az európaiak 18 éves korukig jobbak, mint az ázsiaiak. Ám aztán elfordulnak a sporttól, az autózás, a televíziózás, az egyéb szórakozás elvonja őket az aktív játéktól, pontosabban nem vállalnak annyi áldozatot, mint a kínaiak vagy a japánok. 

Máig ható tanáccsal szolgált Bozsik József. Az Aranycsapat fedezete 1976-ban megállapítja, hogy az életszínvonal javulásával az autó, a víkendház, a magnó, a televízió leköti a gyerekek figyelmét. De – teszi hozzá – nem egy olyan ország van, ahol hasonló a helyzet, mégis meg tudták oldani a gyerekek korai, magas szintű képzését. „A kiválasztással van baj. Ma már nem mi megyünk a gyerekekért, hanem várjuk, hogy ők jöjjenek. Értük kell menni!” Amit mond, mindmáig igaz. Emlékszem, annak idején az MTK-vívók edzői járták az iskolákat, és toboroztak. Egyszer elkísértem örök emlékű barátomat, a mesteredző Udvarhelyi Gábort az egyik iskolába, megmaradt bennem, ahogy a gyerekek tátott szájjal hallgatják. 

A század utolsó két évtizedében a szabadidő egyre inkább beltéri lett, csökkent az utcai játék, általánosabb lett az ülő életmód, ez volt az első korszak, amikor a fiatalok szabadidejének egy része tartósan „képernyő elé” került. 

Aztán jött az új évezred és a teljes fordulat. A szociológusok szerint 2007 az áttörés éve, akkor kezdődött az okostelefonok és a közösségi média mindenekfelettisége. Általuk a figyelemért állandó verseny alakult ki, a digitális tartalmak személyre szabottak lettek, a fiatalok szabadideje egyre inkább az online térbe költözött. Azóta nem csupán az a gond, hogy nem sportolnak, hanem az is, hogy keveset mozognak a hétköznapokban, a társas kapcsolatok javarészt virtuálisak. És itt van ugyebár a mesterséges intelligencia, amely sok ifjúnak univerzális partner, megesik, hogy még a szerelmi bánatát is vele beszéli meg. Elmondható tehát, hogy a mozgáshiány nem egyszerűen fegyelmi vagy nevelési kérdés – civilizációs probléma. 

Így aztán nem véletlen, hogy a szabadidős tevékenységek rangsorában az internet és a közösségi média vezet, a sport csak az ötödik. Az országoknál Tajvan áll az élen (felnőtt lakosság: 84 százalék), nálunk a polgárok egynegyede mozog, hetente legalább – egyszer. Tajvan esete azért érdekes, mert ott aztán igazán nem lehet panasz a műszaki ellátottságra (chipgyártásban az élvonal elején). Mindez jelzi, hogy van ellenszer a kütyük egyeduralmára. Csak érteni kell hozzá. Ami bennünket illett, nálunk az oly felmagasztalt reklámban és marketingben dolgozik a lakosság 1.2 százaléka, s ebben nincsenek benne a vállalati osztályokon alkalmazottak. Vannak annyian, hogy segíthetnek, kezdhetnék például azzal, hogy a gyógyszerek helyett az egészséget reklámozzák. Mert ott már célt értek. A kutatások szerint az ezredforduló óta nőtt a fiatalok gyógyszerhasználata, különösen a pszichoaktív szereké (nyugtatók, antidepresszánsok, stimulánsok), és még inkább elterjedt a nem orvosi célú használatuk.

Itt kifejezetten dicséretes lenne az elvonás. 

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!