Nem mind arany(labda) – Deák Zsigmond publicisztikája

Aranydukkó a Ladára, rásózom majd Aladárra – szól az Irigy Hónaljmirigy Bugázott réz című zseniális paródiájának szövegrészlete, hajlok arra, hogy az „átirat” legalább annyira ismert és népszerű, mint az eredeti zeneszám, Bódi Gusztitól az Aranyeső. Mindez a rendszeres dúdolgatáson kívül azért jutott most eszembe, mert a nemzetközi labdarúgás egyik legfényesebbre „dukkózott” egyéni trófeája, az Aranycipő nemrég elkelt, ott díszeleg már Harry Kane vitrinjében, a másik, az Aranylabda sorsa pedig az ősszel dől el.

A két elismerés más-más jellegű, előbbinél szimplán az eredményesség, a gólmennyiség számít (hogy arányos-e a rendszer jelenlegi súlyozása, az más kérdés), utóbbinál viszont, amelyik ráadásul szakmailag értékesebbnek számít, abszolút szubjektív a döntési mechanizmus. S itt bizonyára sokak véleményét fogalmazom meg azzal, hogy az 1956-os Ballon d’Or-premier óta többeknek inkább tényleg dukkózott változat járt volna, mint igazi, mások meg lemaradtak róla, noha megérdemelték. Hozzáteszem, egyes években (illetve most már idényekben, mert 2022-ben átállt a szisztéma a bajnokságok zömével párhuzamosan őszi-tavaszi, vagyis idényjellegűre) valóban nem volt egyértelmű a helyzet, s ilyenkor maga a döntés is nehezen lehet az, avagy örök vitára ad okot.

A Nemzeti Sport szerkesztőségében sem vagyok egyedül ezzel a gondolatmenettel, Balogh András kollégám remek ötleteként például hétvégi mellékletünk, a Képes Sport berkein belül indítunk majd a tervek szerint tizenegy részes sorozatot „Aranylabdások, akik nem lettek azok” munkacímmel. A szerző nem megy el az idők kezdetéig, csak az utóbbi mintegy másfél évtizedet tekinti át, de majdnem minden esztendőben talál egy delikvenst, aki legalább annyira megérdemelte volna az elismerést, mint a későbbi győztes, s azóta sem kapott (aki pedig közülük visszavonult már, nem is fog): Andrés Iniesta (2010), Xavi (2011), Radamel Falcao (2012), Franck Ribéry (2013), Manuel Neuer (2014), Neymar (2015), Antoine Griezmann (2016), Gianluigi Buffon (2017), Virgil van Dijk (2019), Robert Lewandowski (2021), Erling Haaland (2023). Mindennel és mindenkivel lehet vitatkozni, azt a tényt mindenesetre szögezzük le a sporttörténelmi hűség kedvéért, hogy 2008 és 2023 között Lionel Messi és Cristiano Ronaldo két alkalomtól eltekintve – 2018-ban Luka Modric, 2022-ben Karim Benzema markolhatta meg a trófeát – kisajátította magának a sportág legnagyobb egyéni elismerését, előbbi nyolc, utóbbi öt sikerrel. 2020-ban pedig, emlékezhetünk, a futball egyik legnagyobb igazságtalansága történt azzal, hogy a francia szervezők a koronavírus-járványra és a félbeszakadó hazai bajnokságra hivatkozva az Aranylabda történetében először (s reményeim szerint utoljára) nem osztottak díjat, kicsavarva azt Robert Lewandowski kezéből.

Egy szó, mint száz, érdeklődéssel várom a szeptember közepén induló KS-sorozatot, s legalább akkora érdeklődéssel várom az idei döntést, az új győztes személyét, mert régen volt ennyire bizonytalan, ki lesz az aranylabdás, mint most. A bizonytalanságot növeli a döntési mechanizmus már említett szubjektivitása. Nem akarok belemenni a részletekbe, legyen elég annyi, hogy a jelenlegi állás szerint a szervező France Football szerkesztősége néhány külső nagykövettel kiegészülve készít egy 30-as listát (a nőknél 20-as dívik). Erről választhat a világranglista első száz országának egy-egy szakújságírója – köztük a Nemzeti Sporté – az előre meghatározott pontrendszer szerint, papíron három fő kritérium (egyéni teljesítmény, csapatsiker, imázs-sportszerűség) alapján. A karrierfaktor közelmúltbeli eltörlése, valljuk be, részben-egészben Messiék túlhatalma miatt történt, de önmagában is logikus, mert igazából az aktuális elbírálásnál nem lenne szabad figyelembe venni, hogy mi történt korábban. Persze, ahogyan azt Móricka elképzeli… Messi például az új metódussal is besöpört egy Aranylabdát 2023-ban, s mint idei világbajnoki ezüstérmes, a vb góllövőlistájának második helyezettje, klubszinten az Inter Miamival 2025-ös MLS-kupa- és Keleti konferencia-győztes, 39 évesen még mindig ott van a csúcs közelében.

Ám csak a közelében, az amerikai vb igazából a jutalomjátéka volt, szerintem ő maga sem hitte előzetesen, hogy a hátán viszi majd hazája válogatottját egészen a döntőig (amelyen, valljuk be, már ő is csődöt mondott). Ha a kritériumrendszer csapatsikerről szóló passzusát, vagyis az eredményességet vesszük leginkább alapul, akkor az lehet az új aranylabdás, aki saját klub-, illetve nemzeti csapatával a bajnokságban, a Bajnokok Ligájában és a világbajnokságon is a lehető legjobban szerepelt, magyarul nyert. Ilyen labdarúgó pedig egyetlenegy van: a Paris Saint-Germain spanyol középpályása, Fabián Ruiz. Ízlelgessük kissé ezt az információt, majd pedig gyorsan szögezzük le, volt is, lesz is jobb idénye az egyébként valóban remek spílernek, aki ebben az idényben nem számított a korábbi évekhez hasonló húzóembernek a válogatottban és a PSG-ben sem. Ha már vb-t nyertek, maradjunk a spanyoloknál, s nézzünk további esélyeseket. Lamine Yamal népszerűsége az egekben, a Barcelonával szerzett bajnoki cím (hozzá 16 gól) remek, a vb-arany is az, viszont nyugodtan mondhatjuk, ez – még – nem az ő világbajnoksága volt, sérüléséből épp kilábalt, karcosabban fogalmazva, csalódást keltett Amerikában. Ha ő nyer, abban legalább annyi lesz a marketingelem, mint a szakmai indok. A vb legjobbjának egyébként Rodrit választották meg, ami önmagában érdekes és vitára okot adó döntés, jómagam nem tartom annyira igazságtalannak, mint sokan mások, mert valóban ő volt a tökéletesen összerakott spanyol gépezet „olaja” a középpályán, noha például gólt nem lőtt. Klubszinten a Manchester Cityvel ebben az idényben megszerezte az FA- és a Ligakupát, illetve a bajnoki ezüstöt, viszont a BL-ben a 16 közötti gyors kiesés nem szerepelt a tervekben. A poén kedvéért még egy spanyolt bedobok, Ferran Torrest, épp annyi gólt lőtt a La Ligát megnyerő Barca bajnokijain, valamint a vb-n (egyet), mint (volt) csapattársa, Yamal, utóbbi találat mindent eldöntőnek bizonyult a fináléban. De azért nem ő lesz a mi emberünk.

Oké, ha nem ő és nem spanyol, akkor mégis ki? Nincs egyértelmű válaszom, csak az előzőekhez képest legalább olyan esélyes jelöltjeim. Harry Kane-t friss aranycipősként már említettük, a Bayern Münchenben és az angol válogatottban is úgy szórta a gólokat, mint bolond pék a lisztet (36 bajnoki és 6 vb-találat), kérdés, hogy a Bundesliga és a Német Kupa megnyerése, valamint a vb-bronzérem elég lesz-e az eredményességi bugyorban. Ha már vb-bronz, Jude Bellingham is kapott ilyet a nyakába, ráadásul ő hét gólt vágott Amerikában, viszont a Real Madriddal nem nyert semmit, ami azért a királyi gárdánál finoman fogalmazva sem szokványos. Ez a keresztje Kylian Mbappénak is, súlyosítva azzal, hogy ő még a világbajnoki dobogóról is lemaradt a franciákkal, viszont vb- és spanyol gólkirály lett 10, illetve 25 találattal. Declan Rice, Vinícius Júnior, Erling Haa­land – tovább is van, mondjam még? Nem mondom, mindenki egészítse ki tetszése és esetleg az érzelmei szerint! Én utóbbiakat kizárom, pontosabban nevezettek egyikéhez sem fűznek szorosabb szálak, mint a többiekhez, a tippem pedig az október 26-án megkoronázottra: Mbappé. Ez csak találgatás, az viszont egészen biztos, hogy egyrészt a díj történetében először Párizs helyett a hetven évvel ezelőtti első győztes, Sir Stanley Matthews tiszteletére Londonban lesz a díjátadó gála, másrészt Aladár nevű aranylabdás még sosem volt… Igaz, az emlegetett Ladával ellentétben ezt a dukkózott dísztárgyat nem kell rásózni senkire, ácsingóznak rá elegen.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!