Pacsi, pacsi hátán – Mohay Gábor publicisztikája

RÉGEBBEN EGYSZERŰBB JELENETEK tartoztak a mérkőzések protokolláris kötelezettségeihez. A csapatok a sportinduló hangjaira bevonultak a játéktér közepére, üdvözölték a közönséget, pénzfeldobás, térfélválasztás, ezzel kész, semmi további fakszni. Persze ez a magasabb osztály küzdelmeire értendő, a szocialista jellemformálásra hivatott, régen feledésbe merült tömegsportmozgalmakra, mint a Munkára, harcra kész vagy az Edzett ifjúságért versenysorozatra már korántsem volt jellemző. Bezzeg napjainkban alig győzzük követni mindazon viselkedési formákat, amelyek a különböző sportágakban szinte elválaszthatatlan részei a játéknak. Ki gondolta volna úgy két évtizeddel ezelőtt, hogy például a pacsizás korunkra magától értetődő természetességgel tartozik szinte mindenfajta mérkőzéshez?

A labdarúgásnál maradva, ma már kötelező az egyik csapatnak még a kezdés előtt a másik előtt elvonulnia és üdvözölnie – a legcélszerűbb pacsival. A gólszerző felemelt két karral ujjongása már-már fehér hollónak számító jelenség, Roger Millától kezdve Cristiano Ronaldóval bezárólag a gólöröm megannyi változata dívik, olykor koreográfiát, ritkán a műkorcsolyázás egyes elemeit sem nélkülözve. Kivéve, ha az illető éppen volt csapata hálóját rezegteti meg, azt nem illik ünnepelni. A mez levételére, a közönséghez a nézőtérre felmászásra még a fenyegető sárga lap sem hátráltató tényező. A lecserélt játékost – ha éppen nem dühöng a lehívása miatt – a partvonal mellett az edző és a társak teljesítménytől függetlenül pacsizással köszöntik.  Ha a csapat gólt szerez, az edző a számára kijelölt helyéről visszatér a kispadhoz, és az ott tartózkodó valamennyi klubtárssal pacsizik. Márpedig nincsenek kevesen, hol van már az az idő, amikor a korlátozott számú cserejátékoson kívül csak a technikai vezető (vagyis az intéző), az orvos és a gyúró asszisztálhatott – valódi padon, nem pedig kényelmes autós sportüléseken?

Nézzük a röplabdát. Minden egyes pontot csapatszintű ölelkezés követ, a poén elvesztését pedig javításra biztató pacsizás. Kézilabdában a játékosok egyenkénti bemutatásához kivétel nélkül hozzátartozik, hogy a nevét halló, a pályára beszaladó sportoló pacsit vált az előtte már felsorakozottakkal. Közvetlenül a kezdés előtti szeánszként a saját csapat csoportján belül újabb pacsi és hozzá ölelés, aztán mehet a hét kezdő ember a pályára. Megvan a rituáléja a kosárlabda-mérkőzéseknek is. A bemelegítés kosárra dobási fázisánál a pályaedző dobja a labdát a sorban két oldalról befutóknak, utána pacsi egymással és a labdát dobóval is. Bemutatják a játékosokat a nézőknek, nosza, újra csak örömteli kétkezes pacsit követően lépnek pályára a játékosok. Külön szám a sportágban gyakori csere, amikor is minden lecserélt végigpacsizik a cserékre kijelölt helyen tartózkodó szakmai személyzettel, valamint természetesen a bevetésre várókkal is. Büntetődobáskor, ha bedobja, ha nem, jár a kétoldali pacsizás.

Nehéz valamihez kötni a pacsizás okát és eredetét, mindenesetre mára polgárjogot nyert, a sportolók megszokott, begyakorolt automatizmussal „művelik”, a nézők pedig hozzászoktak a meglétéhez. Nem mintha ez az üdvözlési módi lenne az egyetlen, amely a szó szoros értelmében elharapózott a stadionokban és a csarnokokban. Nagyon sok mindenben alakult, változott a sport, változtak vele a benne élők szokásai, viselkedése. Össze is gyűjtöttünk belőlük egy jókora bokrétára valót.

A futballban a gyors ellentámadásokat megakadályozandó ma szinte törvényszerűen követik egymást a taktikai szabálytalanságok: a zöld gyepen egy-egy lerántást, buktatást követően érdemes nézni a vétkes vagy ma született bárány arckifejezését, vagy gúnyos nevetését a szerinte vicces ítélet – például sárga lapos figyelmeztetés – nyomán, esetleg felemelt mutatóujjának jobbra-balra mozgatásával jelezve az amúgy teljesen felesleges és főként eredménytelen tiltakozást.

Már másik mesébe illik a két „kispad” néha egymással is vívott, olykor sértegetésbe torkolló különmérkőzése. Az állandó vita a játékvezetőkkel, a „Spori, ha azt lefújtad, ezt miért nem?!” tartalom mellékmondatokká kiegészítése, nem mindig nyomdafestéket tűrő szavakkal. A negyedik játékvezetőn a pályán ténykedő bíró ítéletének számonkérése, a sokszor szinte ölre menés olyan fontos kérdésben, hogy ténylegesen melyik felet illeti a félpályánál következő bedobás. A negyedik asszisztens súlyosabb összecsapást megelőzendő hangos „labda, labda!” kiáltása, sportszerűségre biztatása, amikor a felé guruló labdára azonos eséllyel érkeznek az ellenfelek. A vezetőedzők sokszor lehetetlennek tűnő igyekezete, hogy a pályán kívülről is a kezükben tartsák mind a tizenegy játékosuk, azaz csapatuk cselekvését, noha a játékos akció közben a labdára és az ellenfélre figyelve vajon mennyit észlelhet a sürgető külső jelekből? Hosszú évekig volt olyan NB I-es edző, aki a hüvelyk- és a mutatóujját a szájában tartva rendszeresen  fütyült együttese túlsó oldalának az észrevétel, így a beavatkozás legcsekélyebb esélye nélkül.

Lényeges elemei a kézi- és kosárlabda-összecsapásoknak az időkérések – fociban erre az ivószünetek felelnek meg… –, általuk lehetséges kizökkenteni egy csapatot a rossz ritmusából, illetve megpróbálni helyére tenni a begyakorolt, de közben elveszített játékrendszert. A játék megszakítása végi, folytatása előtti összefogást, együvé tartozást jelentő korábbi lelkes harci kiáltások az idők során szinte teljesen kivesztek, gépies kötelező elemmé váltak. A kétperces kiállításra „érdemes” védekezés elkövetője ebben a sportágban is hitetlenkedve fogadja a döntést. A felgyorsult, kemény test test elleni küzdelmet nagy számban bemutató kézilabdában döntő szerep hárul a kapusokra. Ők külön kasztnak számítanak: egy-egy bravúrjuk után felemelt, ökölbe szorított kézzel, csatakiáltást hallatva adnak nyomatékot különleges tettük kiváltotta érzelmeiknek. Hatványozottan, amikor – gyakori tudósítói kifejezéssel élve – ihletett formában sorra sikerül akár közeli lövést is hárítaniuk. Ráadásul többüknek arra is marad energiája, hogy folyamatos biztatásra sarkallja együttese szurkolótáborát. Persze a gólt szerző kézisnek is jár az elismerés, ha védő váltja fel, a padon, ha visszazárkózik a védőfalba, valamelyik szomszédtól, úgyszintén pacsi formájában.

Érdemes szót ejteni a mérkőzések utáni jelenetekről is, amelyeket a végeredmény alakulása jelentősen befolyásol. Vereség esetén a lehajtott fej dívik, és ekkor a pályán lévők tapsolják meg a szurkolóikat, hogy mindvégig kitartottak mellettük – s ha nem sorozatos a negatív eredmény, nem is fogják tőlük, a játékosoktól számonkérni a mez, a klub szeretetét. A boldogságot természetesen a győzelem jelenti, ilyenkor közelebb merészkedve a nézőtérhez a taps is tovább tart, gyakran a szakvezetővel együtt, nem baj, ha közben várakoznak a média munkatársai a játék utáni kötelező sajtótájékoztatóra. Ha nem túl magas a játékteret a szektoroktól elválasztó kerítés, némi ügyeskedés árán itt is lehet szó pacsizásról, esetleg autogramok adásáról, s ha jól áll a klub anyagilag, és nem szőrösszívű a szertáros – újabban kit manager –, még a mez elajándékozása is szóba jöhet.

A legkülönlegesebb koreográfiát a norvég válogatott szurkolói kezdték el az úgynevezett viking evezéssel: a ritmikus mozgássort huhogó hangok kíséretében aztán a csapat is átvette a gólkirály Erling Haaland vezényletével, a legutóbbi világbajnokság alatt szinte ikonikussá vált ez a még ritka ünneplés. De ne legyenek kétségeink, furfangos labdarúgók minden nemzeti együttesben megtalálhatók, előfordulhat, hogy előbb-utóbb több válogatottnak is lesz csak rá jellemző örömünnepe. Különösen azután, hogy a korábban a saját szurkolók előtt gyakran bevetett hason csúszás mintha menne ki a divatból. Gyaníthatóan a műfüves játékterek növekvő száma miatt, miután azon a hason csúszás nehezen képzelhető el kellemesnek…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!