Búcsúk és meccsek – Csinta Samu publicisztikája

ÉRTEM ÉN, HOGY MÉG EGYSZER, utoljára… Meg hogy megadni a lehetőséget a bálványnak és hódolóinak egymás megünneplésére, a díszsorfal közötti kivonulásra, emlékidézésre, esetenként az esemény bevételének hasznos célokra való felhasználására. Mégis: alapvetően nehezen tudok megbékülni a búcsúmérkőzések gyakorlatával, divatjával. Mindez Lionel Messi utolsó fellépése apropóján aktualizálódott bennem, amelyre állítólag öt Monumental is megtelt volna, holott a River Plate és az argentin válogatott otthona minden helyszűkítéssel járó korszerűsítés után is képes 62 ezer néző befogadására.

Természetesen nem állítom, hogy egy-egy ilyen történet indokolatlanul maradna meg ezrek fényes emlékei között. Az általam átélt hasonló eseményekről bennem azonban inkább amolyan kínos-feszengő érzés maradt meg, mint amikor a sokadszor búcsúzó primadonnának vagy a demenciával szinte látható módon viaskodó ünnepelt művésznek a nézőtérről drukkol az ember: a pódiumon lévőnek jusson az eszébe a következő sor, érje már el az amúgy is egy oktávval lejjebb szállított hangmagasságot. Vagy legalább sikerüljön szinkronizálni szájmozgását a playbackról szóló zene ritmusával.

Szentségtörés lenne, amit mondok? Talán. Annyiban készen állok árnyalni, hogy a fentieket nem is annyira Messire tartom érvényesnek. Ő ugyanis bármennyire is „kifutó modell”, szűk három hónapja még világbajnoki döntőt játszott, még derekasabb részt vállalt abban, hogy az argentin válogatott végigmenjen a fináléig vezető úton, nyolc találatával a góllövőlista második helyezettje lett. Épp ezért tartom méltatlannak, hogy egy Benin léptékű csapat volt az utolsó válogatottbeli ellenfél, hiszen még bőven aktív játékosról beszélünk. Persze a hasonló alkalmakra szóló ellenfélválasztás logikáját is érteni vélem: ne kockáztassuk a búcsú felhőtlenségét egy vérre menő meccsel, egy korábbi, kifizetetlen számlákat felhalmozó ellenféllel. Mégis, Benin…

A meccs másnapjától kezdődően persze már a szépen színezett történelmi freskó része, hogy utolsó válogatott mérkőzésén Messi góllal és két gólpasszal segítette 3–0-s győzelemhez Argentínát. A jelenlévők és tévénézők sokkal inkább a találkozó körítéseként felvonultatott különböző műsorokra és drónshow-ra emlékeznek, az erre az alkalomra készült különleges mezek is bizonyára szépen fogytak, bizonyítékaként annak, hogy tulajdonosuk jelen volt a zseniális argentin búcsúmérkőzésén, amelyen a 10-es mezben futballozó Messit a 10. percben tűzijátékkal és vastapssal köszöntötték. Meg hogy a lefújást követően Leo érzelmes beszéddel, óriási ováció közepette búcsúzott hazája válogatottjától.

Esete mindenképpen lényegesen különbözik nagy elődje, Diego Maradona búcsújától, amely csaknem negyedszázada, 2001. november 10-én avatta néhány órára a világ futballközpontjává a Boca Juniors legendás stadionját, a La Bombonerát. Csak az adathűség kedvéért: majdnem 60 ezer néző előtt Argentína–Világválogatott meccset rendeztek, amelyet a hazai csapat 6–3-ra megnyert. A világcsapatban olyan játékosok szerepeltek, mint Davor Suker, Éric Cantona, Juan Román Riquelme, Hriszto Sztoicskov, Lothar Matthäus, Carlos Valderrama, Enzo Francescoli, René Higuita, Ciro Ferrara, a cserékről pedig egy másik nagy argentin, Marcelo Bielsa edző döntött. Az akkor 41 éves isteni Diego két, tizenegyesből szerzett góllal tette emlékezetessé a búcsú pillanatait, mintegy ellensúlyozandó az amúgy eléggé lelombozó látványt: a jókora pocakkal pályára lépő futballzseni nem keltett kifejezetten sportos benyomást. Azért nem aprózta el magát, a 75. percig a pályán maradt, fújtatott, nyögött, esett-kelt, az első büntetőnél pedig cirkuszi show-t mutatott be Higuitával koprodukcióban: jobbra mutatott a bohóc kolumbiai kapusnak, Higuita engedelmesen elvetődött, Diego pedig az ellenkező sarokba gurított. A meccs végén pedig könnyek között mondta el híres beszédét: „Yo me equivoqué y pagué, pero la pelota no se mancha.” („Hibáztam és megfizettem érte, de a labda nem sározódhat be.”)

Mindezt többek között Pelé szeme láttára, akit az ünneplő sokaság azért a hagyományos, megbonthatatlan argentin–brazil barátság jegyében nem mulasztott el kikezdeni: „Brasilero, brasilero, que amargado se te ve: Maradona es mas grande, que Pelé” (Hej, te brazil, hej, te brazil, miért oly nagy a bánatod? Csak azért, mert nem Pelé, de Diego a legnagyobb!”) Amire a „Fekete Gyöngyszem” csak elnézően mosolygott. Másik negyedszázaddal korábban ő már túl volt hivatalos és leghíresebb klubbúcsúmeccsén, az 1977. október elsején a New York-i Giants Stadionban 75 ezer néző előtt rendezett, az ünnepelt pályafutásának két profi klubja, a New York Cosmos és a brazil Santos FC közötti mérkőzésen. Azon is inkább a show-elemek domborodtak ki: az első félidőben Pelé a Cosmos színeiben játszott, a második játékrészre pedig a Santos fehér mezét öltötte magára. A Cosmos 2–1-es győzelmével záruló találkozóba azért egy meglehetősen hitelesnek tűnő Pelé-gól is belefért: a Cosmos játékosaként csaknem 35 méterről elvégzett szabadrúgásból talált be, megszerezve pályafutása 1281., egyben utolsó gólját. A második félidőben hatalmas felhőszakadás zúdult a stadionra, amiben az egyik brazil napilapnál sorsszerűséget véltek felfedezni, akkor jelent meg a legendássá váló „Még az ég is sírt” szalagcím.

Jelentősen megkésett, általam mégis ízlésesnek tartott búcsúmeccset kapott viszont Franz Beckenbauer. A bajor klub legendáját 33 évvel a Bayerntől való távozása után részesítették személyre szabott búcsúeseményben, 2010. augusztus 13-án a Real Madrid lépett pályára az Allianz Arenában legerősebb összeállításában a Császár tiszteletére. „Sajnálatos, hogy amikor Franz a New York Cosmosba igazolt, nem búcsúztattuk el megfelelően, ez nem jellemzi a Bayernt – jelentette ki akkor Karl-Heinz Rummenigge, a klub ügyvezető elnöke. – Ő a legnagyobb személyiség, aki megfordult nálunk, ezért ha némi késéssel is, de méltóképpen elköszönünk tőle.” A visszavonulása után klubját edzőként és elnökként is segítő, akkor 64 esztendős Beckenbauertől telt ház, 69 ezer néző köszönt el egy rangos felkészülési mérkőzés körítéseként, amelyet a Real 0–0-s végeredmény után tizenegyesekkel nyert meg 4–2-re. A lehető legméltóságteljesebb búcsú egy legendától, aki nem volt más, mint „A Császár, több generáció határokon átnyúló bálványa és egy labdarúgó, akit mindenki utánozni akart.” Az idézet a Mundo Deportivo című spanyol sportnapilap által Beckenbauer 2024-es halála után közölt méltatásból származik.

Úgy tűnik, a nyilvánosan deklarált búcsúmeccsek vagy arra hajazó rendezvények egyre inkább beépülnek a szórakoztatóipar kínálatába. A piaci igények kielégítésének elmulasztása ugyanis nehezen megbocsátható bűn az egyre több pénzt forgató és termelő futballban. Ezzel együtt például David Beckham 2013 májusában egy PSG–Brest francia bajnokin vonult le végleg a pályáról, a könnyes szemek és a hasonlóan megilletődötten tapsolók reakciója mellett egyetlen „apróság” utalt arra, hogy itt valaki olyasmitől búcsúzik, amit a legjobban szeret. A játékos egyik főszponzora, az Adidas különleges cipővel kedveskedve igyekezett könnyebbé, ugyanakkor emlékezetessé tenni a nehéz pillanatot. A kinézetében David hazáját, Nagy-Britanniát idéző csukán – a kék, piros és fehér szín a cipő oldalán hangsúlyos szerepet kapott, a boka mögött a brit zászló is felfedezhető volt, a feleség keresztnevének V kezdőbetűjét is odahímezték, és a négy gyereke neve, illetve David korábbi mezszámai is szerepeltek. Mementóként ott állt a párizsi búcsúmeccs dátuma is.

Nemrég a 208 lejátszott mérkőzésével abszolút argentin válogatottsági rekorder, a nemzeti csapat színeiben 126 gólt szerző világbajnok, kétszeres Copa América-győztes Lionel Messi is elköszönt. Benin futballtörténelmét (is) bearanyozva. 

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!