Népsport: Horthy előtt száguldott az autóversenyzők krémje

Az autóversenyzésért rajongó Horthy Miklós kormányzó és a Királyi Magyar Automobil Club (KMAC) vezetése régóta kacérkodott a gondolattal, hogy az első világháború után új lendületet kapó Grand Prix-versenyek egyik állomását Magyarországon kellene megrendezni. A későbbi egységes Formula–1-es szabályrendszer akkor még nem alakult ki, ám az autómobilklubokat tömörítő nemzetközi szövetség (AIACR) már a GP-érában is kijelölte a főbb sarokpontokat, amelyek bizonyos technikai paramétereket érintettek.

A nagydíjversenyzés Európában az 1930-as években kezdett még meredekebben ívelni felfelé, amikor a nacionalista vezetésű országok egyre több anyagi erőforrást különítettek el a minél gyorsabb autók építésére. Ebben elsősorban Németország, valamint Olaszország jeleskedett, és bár Magyarország lehetőségei ennél jóval szerényebbek voltak, legalább egy Grand Prix-t mi is szerettünk volna hazánkban tudni – még úgy is, ha az nem tartozik az Európa-bajnoki pontverseny kiemelt futamai közé.

A tárgyalások biztató ütemben folytak a KMAC és az AIACR között, így 1933 októberében a Nemzeti Sport nagy hírről számolhatott be: „1934 május 2 – Magyar Grand Prix! Delmár, aki a KMAC képviseletében az AIACR terminusegyeztető ülésén vett részt, május másodikára kérte a magyar automobil Nagydíj terminusát, amit az AIACR jóvá is hagyott.” Fájdalom, lapunk 1934. március 18-án már arról volt kénytelen beszámolni, forráshiány miatt esélytelen a verseny megrendezése: „Amikor a terminusegyeztető ülésen elhangzott a KMAC bejelentése: megrendezzük a magyar automobil Nagydíjat, csak nagyon kevesen ringatták magukat abban a reményben, hogy a bejelentés nem délibábot, hanem realitást rejt. Sajnos, meg kell állapítanunk, hogy a régen beharangozott nagy versenyből – melyet a nemzetközi naptárba is beiktattak – csak akkor lesz valami, ha csoda történik. Csodák pedig a mai viszonyok között alig várhatók.” 

Ezt követően hiába hevert az asztalon öt különböző projektvázlat a rendezést illetően, nagydíjat 1935-ben sem láthatott a magyar publikum, aztán amikor a sokadik hamvába holt kísérlet után végleg veszni látszott a remény, mégis pozitív fordulatot vett a történet. „A KMAC-ban szinte naponta tartanak igazgatósági, versenyrendezőségi üléseket, melyek tárgya a Grand Prix, a kiállítás és a Tourist Trophy – írta 1936 februárjában a Nemzeti Sport. – Lázasan folyik a szervezés munkája. Örömmel közölhetem – mondja Landauer dr. vezértitkár –, hogy a hatóságok részéről a Grand Prix ügye teljes méltánylásra talált. A miniszterelnök úr nagy érdeklődést mutatott és kilátásba helyezte hatékony támogatását, aminek eredményét máris érezzük.”

A KMAC 1936 márciusában kiadott versenynaptárában már szerepel is a budapesti Népligetben rendezendő június 21-i „I. Magyar Automobil Nagydíj”, és miközben a helyszín előkészítése is megkezdődött, a nemzetközi egyeztetések folyamatosan zajlottak a versenyzőkkel és az AIACR-rel. A munka felpörgött, májusban már az utolsó simításokat végezték a „népligeti nagykör” építésén, és hamarosan el is készült a – mai napig bejárható – öt kilométer hosszú, 22 kanyarral tagolt pálya, amelynek célegyenesét és depóját a Vajda Péter utcában alakították ki.

A helyszín biztosítását és kényelmi funkcióinak kialakítását sem aprózták el: több tribünt emeltek, mintegy húsz kilométer telefonhálózatot építettek ki, a pálya különböző szakaszai fölé öt hidat építettek, a kanyarok mentén több ezer homokzsákot helyeztek el, a célegyenesben fotocellás időmérőtornyot létesítettek, a csapatoknak helyi postai szolgáltatást biztosítottak, az egész területet pedig mintegy 15 kilométer kerítéssel vonták körbe – mint kiderült, kevés hatékonysággal, de erről majd később…

A nagy volumenű munkálatok és a legjobb versenyzőknek járó pénzdíjazás miatt elharapóztak a költségek, ám az esemény rangja miatt a rendezők bíztak benne, hogy a 140 ezer pengős kiadást fedezni lehet a jegybevételekből. Egy hónappal a verseny előtt Horthy Miklós kormányzó bejelentette, hogy vállalja a nagydíj fővédnökségét, és szép lassan az előzetes nevezések is befutottak. Ezek alapján a kor legjobb gyártói közül az Auto Union, a Mercedes és a (Scuderia Ferrari által versenyeztetett) Alfa Romeo is biztos résztvevőnek számított az összes akkori sztárpilótával Tazio Nuvolaritól kezdve Bernd Rosemeyeren át Manfred von Brauchitschig. A magyar szurkolók legnagyobb örömére hozzájuk csatlakozott még később Hartmann László is a Maseratival – igaz, a többinél jóval gyengébb teljesítményű, másfél literes motorral felszerelve.

Természetesen felfokozott várakozás előzte meg a június 21-i nagydíjat, amely hetében a sajtó is kiemelten foglalkozott az eseménnyel. „Mához egy hétre lecsap az indító zászlaja a Népligetben, hogy fülrepesztő motordörgés és kompresszorsivítás közben engedve útjukra a világ legjobb versenyzőit, akik a magyar Grand Prix keretében mérik össze erejüket – írta a Nemzeti Sport. – Magyar szempontból ritka ünnep lesz ez a vasárnap, hiszen mérföldköve lesz annak a korszaknak, mely bennünket is bevezet azoknak az országoknak a sorába, melyek az automobil szempontjából is megérdemlik a kultúrállam jelzőt.”

A nagy gyári alakulatok és a sztrárpilóták a hét közepén érkeztek meg Budapestre, ahol a pályabejárás után fogadást is tartottak a tiszteletükre. Szervezési és sportszakmai szempontból ezt követően is minden a legnagyobb rendeben zajlott: a versenyzők a pénteki edzésen ismerkedtek a technikás, kanyargós és – a korabeli magyar sajtó szerint – legnehezebb Grand Prix-pályával, szombaton pedig az időmérőn a rajtsorrend is eldőlt: Hans Stuck és Bernd Rosemeyer sajátította ki az első sort az Auto Unionnal, mögéjük pedig Tazio Nuvolari és Manfred von Brauchitsch kvalifikált az Alfa Romeo, illetve a Mercedes színeiben.

Vasárnap reggel méhkasként bolydult fel a Népliget, a beszámolók szerint, több mint 90 ezer ember – köztük a kormányzó – várta lélegzetvisszafojtva a 250 kilométeres, vagyis 50 körös verseny rajtját fél 11-kor. A Nemzeti Sport így tudósított az előkészületekről: „Fél tíz felé már sűrű sorokban tolong a közönség. Kicsomagolják a versenygépeket. A depókban gondterhelt fejjel harsog a verseny-osztályvezetők pattogó vezényszava. A versenyzők mosollyal leplezik idegességüket. Annyi a rendőr, mintha csak tüntetés készülne. Tíz óra. Lezárják a pályát. Himnuszok. Motorbőgés, melegítés. Gyertyacserék. Újra himnusz, jön a kormányzó, vigyázzba dermed a 90 000 főnyi tömeg. Felállítják a mezőnyt a rajtkockákra. Általános izgalom. (…) Eldördül a gyepen unatkozó tarack vaktöltése. A motorok fültépően sivítanak. Megindul a rajtvonal fölé szerelt óra mutatója. Még 60, még 50 mp… Olyan a dörgés, hogy csak fütyülést hallani. Lecsap az indító zászlaja. Sűrű füstben, szertefröccsenő kátránytengertől kísérve ellő a tizenegy versenykocsi. A rajt utáni hajtű után már sorba fejlődik a mezőny, vágva-faralva csúsznak bele a gépek a fordulóba, melyet több mint 2500 lóerő tép és szaggat.”

A versenyt 2 óra 14 perc után az okosan, taktikusan és a kanyargós részeken villámgyorsan vezető Tazio Nuvolari nyerte meg az Alfa Romeóval Bernd Rosemeyer Auto Unionja előtt, így az olasz himnusz csendült fel, mielőtt a versenyzők felsorakoztak a kormányzó elé, majd a csapatok elkezdték a pakolást. „A közönség nyomul hazafelé. A viszontlátásra az 1937-es GP-n — harsogja a megafon” – zárta tudósítását a Nemzeti Sport. Csakhogy a bemondó ekkor még nem sejtette, hogy nem lesz itt semmiféle viszontlátás. Az esemény után a KMAC megdöbbenve szembesült vele, hogy az óriási tömeg ellenére mindössze 30 ezer jegyet adtak el, vagyis hiába a hosszú kerítésrendszer, így is több tízezren jutottak be jogosulatlanul. Emiatt óriási, mintegy 100 ezer pengős anyagi veszteséggel zárult az esemény, amely után a rendőrség is vizsgálódott, ám jegyhamisítás nyomaira nem bukkant, vagyis minden bizonnyal több olyan része is volt a Népligetnek, ahol be lehetetett surranni az elkülönített területre.

Sok jubileumi megemlékezés a második világháború kitörésével magyarázza, hogy rövid távon nem lett folytatása a Magyar Nagydíjnak, ám ennek sokkal inkább anyagi okai voltak, hiszen a Grand Prix-éra 1936 után is évekig virágzott Európában. Hogy mást ne mondjunk, a szomszédos Belgrádi Nagydíjat még úgy is megtartották 1939. szeptember 3-án, hogy akkor már ropogtak a fegyverek Lengyelországban… Mindenesetre a történelem úgy hozta, hogy hazánk újabb nagydíjrendezésére csak fél évszázaddal később, már az F1-es vb-sorozat részeként, 1986-ban került sor. Igaz, a magyar futam azóta is kirobbanthatatlan a menetrendből.