A tragikus sorsú „lustag” klasszis
Szülei, barátai beszélték rá a vívásra, ám akkor dőlt el minden, amikor Italo Santelli lett a mestere. Ez azért nem csupán hatott, hanem sikeres kapcsolat is volt. Két olimpia jutott neki, Los Angelesben (1932) és Berlinben (1936) egyaránt két éremmel. Los Angelesben a csapatarany (Gerevich Aladár, Glykais Gyula, Nagy Ernő, Petschauer Attila és Piller György társaságában) mellett egyéniben bronzérmes lett. Köszönhetően annak is, hogy kikapott a dán Ivan Osiiertől, teljesen megérdemelten, hiszen a Nemzeti Sport tudósítása szerint „Kabosra rá sem lehet ismerni, olyan félszegen vív. Sorra ügyetlenkedi el a tusokat. Egy szót sem lehet szólni, olyan simán kikap”. Így is miénk az arany, Jekelfalussy Piller György jóvoltából.
Az Osiier elleni csőd ritka volt a pályafutása során, jellemző, hogy a csapatversenyben „kifinomult technikája tizenhat asszóból csupán egyben hagyta cserben”, főszereplője volt tehát az aranynak. És ismert, elismert, ám ezzel együtt nem is gondolt arra, hogy a vívásból éljen meg. „Soha nem vallottam azt, hogy azért, mert jó sportoló vagyok, ne dolgozzam úgy, mint más kollégáim”. Igen ám, de banktisztviselői állása megszűnt, megélhetési gondjai támadtak, így aztán zöldségüzletet nyitott. A vele járó sok rohangálás nem használt a felkészülésének, szerencsére jött a legendás mecénás, az Egyesült Izzó vezérigazgatója, Aschner Lipót, és segédkezet nyújtott neki. A gyár főtisztviselője és az UTE kardozója lett, így semmi sem akadályozta meg abban, hogy felkészüljön a berlini olimpiára.
Ahol két aranyérmet szerzett. Csapatban Berczelly Tibor, Gerevich Aladár, Kovács Pál, Rajcsányi László és Rajczy Imre társaként. Felemásan vívott az olaszok elleni döntőben, kétszer nyert, kétszer veszített, viszont 3:4 után Vincenzo Pinton ellen „a boszorkányosan ügyes Kabos belső elővágása” jelenti az egyenlítést, hogy aztán 8:4 után 9:6 legyen a vége. És aranyérem.
Az egyéni versenyen Kabos már „biztató formát mutat, igen jól dolgozik, tempóvágásai és védései jól sikerülnek. Jól tartja a távolságot, biztosan forgatja a kardot, ha így vív tovább, akkor senki sem veheti el tőle a bajnokságot” – állapítja meg Az Estben nem akárki, Petschauer Attila. „Legfeljebb az olasz Pinton” – teszi hozzá. Aztán a másnapi fináléban Kabos éppen Pinton ellen vívhatja a döntő asszót. Hogy így alakult, ahhoz kellett Gerevich is, aki „villámgyors támadásaival 5:1-re veri az olasz bajnokot", Gustavo Marzit, akitől Kabos az első csörtében 5:1-re kapott ki. Marzit a lengyel (!) Sobik is legyőzi, így „a magyar táborban ölelik, csókolják egymást, huj-huj hajráznak, éljeneznek, csorog a könny a szemükből.”
Pedig még jön a Kabos–Pinton, ahol Kabos „bámulatosan dolgozik. Tüneményes dolgokat csinál. Elővág, véd, visszavág, zuhog a hasvágása Pinton plasztronján, percekig csattognak a kardok”, 5:3 a vége, majd jön a kötelező az osztrák Losert (5:2) és a belga Neuckert (5:1) ellen és az aranyérem. „Boldog vagyok, hogy ezt megértem. Hidd el, szeretnék sírni, mint egy kisgyerek, de tudom, hogy nem illik” – mondta Kabos Petschauernek, aki megnyugtatta: „Ha jólesik, sírjál. Ezek örömkönnyek. Úgyis sok keserűséged volt, míg idáig eljutottál.”
Tudja, hogy kinek mekkora része van a sikerében: „Ezt elsősorban az öreg Santelli Italónak köszönhetem, aki szidott, »lustag embernek« nevezett, szaladgált fűhöz-fához, mindenkinek bepanaszolt, hogy lusta vagyok, és minden eszközt megragadott arra, hogy kényszerítsen a vívásra, amikor pedig iskolát adott, szívvel-lélekkel, atyai barátsággal dolgozott velem.”
A döntő előtt egyébként a szigorú mester, „a kedves, öreg maestro már percek óta nem találta a helyét. »Én ez az izgalom nem bírja. Gyors kezdeni. Rettentő izgató vagyok.«” Kabos kevésbé volt magabiztos, mint a tudása alapján lehetett volna. Bevallotta Petschauernek: „Hiába mondtad nekem tegnap este, hogy én nyerem a versenyt, azt hittem, hogy csak önbizalmat akarsz belém önteni. Megmondom őszintén, én akkor azt hittem, hogy Pinton lesz a kardvilágbajnok. Hála a jó Istennek, rosszul hittem.”
Azért a győzelem javított a lelkiállapotán, mondja is, hogy „még fiatal vagyok, most leszek harmincéves, ott akarok lenni Tokióban is”. Aztán közbeszólt a történelem. A háború miatt elmaradtak az 1940-es játékok, Kabos Endre élete pedig tragikus véget ért. 1944. november 4-én az aláaknázott Margit híd váratlan felrobbanásakor vesztette életét. A körülményekről sokáig élt a tévhit, ott volt azon a teherautón, amely munkaszolgálatosokat vitt át Pestről Budára, ám aztán Kő András koronatanúra lett. A vívószövetség egykori főtitkára, Zöld Ferenc mesélte el neki 2004-ben, hogy ő beszélt utoljára Kabossal: „A Margit híd pesti megállójában találkoztam vele. Hívott, hogy menjek át vele Budára, ott bujkált a feleségével. Nemet mondtam. Elköszönt, felszállt a villamosra, a villamos pedig a Dunában kötött ki… Egy nappal a születésnapja előtt. Ha vele megyek, én sem maradtam volna életben.”
A róla szóló, Szarka Klára szerkesztette könyv (Az elegáns bajnok) megdöbbentő ténye, hogy „ha még egy partit játszik a sportklubban, akkor elkerüli a robbantást a Margit hídon.”
Kő András érdekes előzménnyel is szolgál, a Reggeli újság 1936. október 19-én arról írt, hogy „Kabos Endre világbajnokot vasárnap elütötte egy autóbusz a Berlini téren”. Az olimpiai bajnok elmondta, hogy „a kettes jelzésű busz hirtelen fékezett, a kocsi megcsúszott és fellökött. Nekiestem egy fának, de nem történt különösebb bajom. (…) Erős fizikumom és szerencsém játszott közre ennél a balesetnél is. És bár híres vagyok állóképességemről, olyan biztosan mégsem állok, hogy egy autóbusz ki ne billentene a stabilitásomból.” Később derült ki, hogy Kabos bordatörést szenvedett, ám végül is valóban szerencsésen megúszta az esetet.
Nagy bajnok volt. A jeles szakíró, Syposs Zoltán szerint „vívását csodálatos tempóérzékre épített, elegáns egyszerűség jellemezte. Óriási akaraterővel tudott összpontosítani, kivárni a legkedvezőbb alkalmat. (...) Kitűnő reflexekkel rendelkező észvívó volt, kombinatív, ötletes, inkább óvatos, mint vakmerő”. Emellett „szerény, csendes kedves modorú ember volt, intellektuális jelenség. Bár mondják – talán jobban ismerték –, szerette a tréfát, a harsogóbb jókedvet is. Meséit, apró megfigyeléseit gyakran és vidáman adta elő – én úgy emlékszem rá, mint akinek finom, fátyolon átcsillanó humorán is átérzett néha valami el nem mondott fájdalom, csendes melankólia. Néha oly különösnek tűnt előttem dobogón látni őt, villanólámpák, reflektorok fényében, riporterek kereszttüzében. Olyannak ismertem, aki nem a fénynek, hanem a melegnek embere, szívesebben befelé néző, mintsem fotólencsékbe.”
Kabos vívómodorára kivételes tempóérzéke döntően nyomta rá bélyegét. Vincenzo Cuccia, az olaszok világhírű vívóvezére egy alkalommal ezt írta róla: „Az ember, ha legyet akar fogni, sok fölösleges csapkodással csinálja, holott a majom egyetlen határozott mozdulattal biztosan eléri. Ugyanezt teszi Kabos is utolérhetetlen kézvágásaival.”
Az első hallásra furcsa hasonlat nagy sikert aratott Kabos vívótársai körében. Nyomban meg is kapta tőlük – egy akkoriban népszerű film majomsztárja után – az Ingagi becenevet… Az Ingagi (1930) az amerikai William S. Campbell filmje volt, a kritikák szerint „afrikai expedíciós dokumentumfilmnek álcázott, szenzációhajhász kalandfilm”. A cím jelentése: gorilla.
Mindez Kabos Endrét nem zavarta, azon is csak mosolygott, hogy két berlini aranyáért két villamosbérlet volt a hivatalos jutalma.
| NÉVJEGY |
 KABOS ENDRE |
Vívás: egyedülálló sorozat Európában a Vasastól
Népsport: a magyar kard ősbohém zsenije
Vívás: ezüstérmes a junior női tőrcsapat Tunéziában
