Először is: ne árts – Malonyai Péter publicisztikája

NEHEZEN HISZEM EL, pedig senki sem cáfolta hitelt érdemlően, hogy Kylian Mbappé térdsérüléséről helytelen diagnózist állított fel a Real Madrid orvosi stábja. Ráadásul meglehetősen amatőr módon, mert nem a rossz, hanem a jó térdéről csatolták az MRI-vizsgálat eredményét. Enyhíti a blamát, hogy a franciák 27 esztendős futballklasszisánál (mint minden profinál) a térd jó állapota is viszonylagos a tartós terhelés miatt. 

A lényeg azonban, hogy Mbappé gyulladt bal térddel játszott még három meccset, míg végül részleges hátsószalag-szakadással diagnosztizálták, ám műtétre nem volt szükség.

Ezek után menesztették a Real orvosi stábját, nem a téves diagnózis miatt, hanem mert – a hivatalos indoklás szerint – sok a sérülés. Mbappé igyekezett lojális lenni, félreértést emlegetett, s azt, hogy meglehet, nem beszélt világosan az orvosoknak. Ezzel együtt a L’Équipe szerint közölte Florentino Pérez elnökkel, hogy nem kíván a Real Madrid orvosaival dolgozni, Christophe Baudot-ra bízza magát, aki nem mellesleg a marokkói válogatott alkalmazásában is áll.

A fontos, hogy Mbappé játékra alkalmas, legalábbis játszott a múlt héten a brazilok elleni győztes (2–1) válogatott meccsen Foxborough-ban, mi több, ő lőtte a franciák első gólját. Ezzel együtt az eset bizonyítja, hogy jócskán akadhat feszültség a klub, orvos, futballista háromszögben.

Hogy már a diagnózisnál is, arra nem csupán Mbappé esete a bizonyíték. A NBA-sztár, olimpiai bajnok Chris Bosh esete súlyosabb volt, mint a francia futballistáé. A Miami Heat kosarasa 2015-ben mellkasi fájdalmat érzett, a háta is szúrt, nehezen vett levegőt, s állandóan fáradt volt. Az orvosok elsőre izomhúzódást állapítottak meg és túlterheltséget, ám miután a tünetek nem enyhültek, az alapos, mindenre kiterjedő vizsgálat tüdőembóliát állapított meg, azaz vérrög okozta a tüneteket. Bosh tehát életveszélyben volt. Hosszú megfigyelés után újra pályára lépett, ám egy évvel később a lábában találtak vérrögöt, ami most már krónikus gond lett, a Miami Heat nem is engedte visszatérni.

Bosh esete azért is tanulságos, mert a klasszisok hajlamosak elmismásolni a tüneteket, bennük van, hogy csak tovább és tovább, ráadásul a fájdalomtűrésük jóval magasabb az átlagosnál. Ha kiesnek a csapatból, az anyagilag is érinti őket, s ki tudja, visszakerülnek-e, ha felépülnek. A klub a legtöbbször partner ebben, hiszen neki is érdeke, hogy játsszanak a legjobbjai, megesik, hogy a stáb nekiesik az orvosoknak, megkérdőjelezi alkalmasságukat.

Erre José Mourinho és Eva Carneiro konfliktusa a leghíresebb példa 2015-ből. A Chelsea 2–2-re állt a Swansea ellen, a meccs már a hosszabbításban járt, amikor Eden Hazard a földre került. Hazard jelzett, Michael Oliver játékvezető intett, s Carneiro vezérletével az orvosi stáb berohant a pályára. Mourinho a kamerák előtt kikelt magából, mert nem adott engedélyt a játékosa ápolására. „Másképp viselkedtek volna, ha értik a futballt…” – utalt arra, hogy az ápolás után Hazard-nak le kellett jönnie a pályáról, majd bírói engedéllyel visszamennie, ez pedig időveszteséggel járt.

Carneiro doktort sokan megvédték, támogatták a médiában, a Chelsea pedig Mourinho követelésére elbocsátotta. Per pert követett, a vége megegyezés lett, az orvosnő kártérítést kapott. Azt pedig kimondták, hogy ha a játékos jelez, a bíró int, mennie kell az orvosnak, ez a kötelező protokoll. Máig ható állásfoglalással Jirí Dvorák, a FIFA főorvosa szolgált. Eszerint az edzőnek semmi köze ahhoz, hogy az orvosi csoport miképpen látja el a sérülteket, mert nekik az a szakmai és erkölcsi kötelességük, hogy gondoskodjanak a játékosok egészségéről.

Mourinho és Carneiro összeütközése azóta is példa arra, hogy az orvosi döntéseket felülírhatja a (vélt) sportérdek, s megmutatja a csapatorvos felemás helyzetét. Egyrészt a klub szerződtetett alkalmazottja, másrészt pedig ott a hippokratészi eskü, benne az alapvetés: Primum nil nocere (Először is: ne árts).

A sportorvoslásban a túl korai visszatérés az egyik leggyakoribb hiba. A „csak fáradtság” típusú diagnózis sokszor elfedi a komoly problémákat. Számtalan példa van arra, hogy a türelmetlen játékos félrelöki az orvosi tanácsot, s játszani kezd a saját felelősségére. A végeredmény a legtöbbször egyértelmű. Az is megesik, hogy a játékos nem kér az egyébként megbecsült kluborvos közreműködéséből, inkább a futballisták között közszájon forgó „csodadoktorokhoz” fordul. Ha kulcsjátékosról van szó, a vezérkar engedélyezi a kivételt, aztán lesz, ami lesz. Jó esetben egészség, mert abban is van valami, amit főorvos barátom mondogat jó néhány évtizedes rutinnal: „Csak az gyógyul meg, ami egyébként is meggyógyulna…”

Az előzőekből kiderül, hogy az a legjobb, ha az orvosi és az edzői stáb mindenre kiterjedően összedolgozik. Már csak azért is, mert két különböző szakmáról van szó, máshoz ért az egyik, s máshoz a másik. Az edzők gyakran félreértik, hogy rendre ők, pontosabban az eredmények vannak a kirakatban, egy idő után elhiszik, hogy mindenhez értenek, a gyógyításhoz is. Aztán amikor az orvosnak tartása van, megszenvedheti, hogy fúrja a „mester”. Vagy éppen kicsinyes bosszút áll. Mint amikor a bajnokcsapat mestere a nagy öröm közepette mindenkinek köszönetet mond, még a drukkereknek is, csak éppen az orvosi stábot hagyja ki. Mert nem vették természetesnek, hogy a hátuk mögött küldte a neki tetsző gyógyítóhoz az egyik játékost, s nem hagyták, hogy a klub kifizesse a háttérbeavatkozás költségeit. 

Egyébként akár hiszik, akár nem, arra is akad példa, hogy a diagnózis szándékosan téves, s végül beteljesüléshez vezet.

A müncheni olimpia (1972) előtt a Tatán készülő párbajtőrözők jó szokásuk szerint éjszakába nyúlóan kártyáztak, amikor az ausztráliai magyar vívó, Simon Ernő fogadást ajánlott: megveri az olimpiai bajnok Kulcsár Győzőt – tőrben. Hiába volt éjszaka, Kulcsár azonnal felpattant, s már ment is a vívóterembe a társaság. Ahol Kulcsár rosszul lépett, kifordult a bal bokája. Másnap az örök barát és harcostárs, a tőröző Kamuti Jenő orvosként kísérte a tatai kórházba, s isteni sugallatra mindkét lábáról röntgent kért. Lábközépcsont-repedés – nem sokkal a müncheni olimpia előtt. Bal lábfejének középcsontjából egy borsónyi darabka letört vagy megrepedt, ez volt a kevéssé hivatalos leírás. A gyógyulási időt négy-öt hétre tették. A vezetőknek a jó lábról készült felvételt mutatták meg, a csapat pedig összeült, hogy megbeszélje, hogy a sérült Kulcsárral vagy a tartalékkal induljanak. Kézzel is jobb, mint más kézzel-lábbal – ez volt a döntés, ő pedig az olimpiáig széken ülve iskolázott, Münchenben pedig az „állóvívás” klasszisaként lett harmadik egyéniben s aranyérmes csapatban. 

„Kamuti Jenő doktor páratlanul gondos kezelésének köszönhette, hogy ott volt a csapattal” – tudósítottak a korabeli újságok. Kamuti átlagembernek nem javasolta volna, hogy mozogjon ilyen sérüléssel, de mint vívó orvos, vagy orvos vívó arra a meggyőződésre jutott, hogy Kulcsár ott lehet a csapattal. Annyira megbíztak Kamutiban, hogy nem jártak utána a diagnózisnak, Kulcsár jó lábát pedig még gipszbe is tették egy időre, biztos, ami biztos.

Több mint öt évtizedes a történet, manapság már aligha bevethető a Kulcsár–Kamuti-féle trükk. A mából nézve visszamenőleg is beleborzongok, milyen következményei lehettek volna az ügyeskedésnek. Már csak azért is, mert ma már annyiféle a felmérés, a vizsgálat, a teszt, annyira az egészséghatáron mozgolódik a kimagasló produkció, hogy nálam egyértelmű szükség az orvosi hozzáértés. A valódi.

Ahol azt is tudják, hogy a futóknál már van külön jobb- és ballábas zokni.  

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!