„Az ember legnagyobb, mikor játszik” – Kő András publicisztikája

KARINTHY FERENC író mondta egy jeles társaságban, amikor a sportra terelődött a szó: „Én nem féltem az olimpia jövőjét. Vonatkozik ez a téli és a nyári játékokra egyaránt. Elismerem, hogy vannak rossz mellékízek, káros jelenségek, de az olimpia a szememben: földgolyónyi Mulatság, Móka, Ünnep és Játék.” Bizonyította ezt az idei milánói-cortinai téli olimpia is. Függetlenül attól, hogy a versengések drámai pillanatokat is rejtettek. Weöres Sándor így vélekedett a játékokról: „Legfőbb Istennők: Bátorság, Múzsa, Szerencse. Boldog az, aki nekik nyújtogat áldozatot.” Pilinszky János pedig így vallott: „Merni egyedül maradni. Igen, ez az ember legkeserűbb kenyere. A bukás és a siker fölismerhetetlenségig közös útja.”

Ami számomra a legnagyobb élményt nyújtotta: hogyan örvendeztek és ölelkeztek egymással a helyezettek, és hogyan vigasztalták egymást a keserű kenyerek után. Írhatom azt: az ölelkezések ereje és időtartama független az érmek színétől. Szavak nélküli áhítat, érdek nélküli pillanat. A test legőszintébb megnyilatkozása.

Mintha a milánói-cortinai olimpiát a felfokozott, ritkán látható érzelmek lengték volna körül, és tilos lett volna tizenhét napon keresztül a világban zajló feszültségekre gondolni. „Politika kizárva!” – fogalmazódott meg. Az is megerősödött újólag bennem, hogy az olimpiai részvétel a legtöbb, amit az élet egy sportolónak adhat! Képviselheti hazáját és lobogtathatja országa zászlaját.

Szereplésünk margójára csak annyit: igaza lehet Márai Sándornak, hogy Kolumbusz kiabáló matróz gyereke – Föld! Föld! (helyettesítsük be a földet a győzelmet jelentő kiáltással vagy ujjongással) – örökre bennünk él, minden emberben; csak néha elszunyókál az árbóckosárban.

A továbbiakban koncentráljunk a Karinthy emlegette játékokra, kivetítve a sporttörténet régebbi eseményeire, mert hála istennek ez szintúgy jelen van az olimpiákon, az életre-halálra szóló, nemegyszer lélegzetelállító versengések mellett. A Játék – nagybetűvel. Az olimpia az a játék, amikor az ember az aranyérem után nagynak és hősnek érezheti magát. Ahhoz, hogy ismét a földön járjon, a csillagokra kell tekintenie. Kosztolányit idézem: „A játszadozó ember, mint egykor az alkimista, céltalan bolyongásai­ban az igazi művészet nagy felfedezését teszi meg. Azért mondotta Schiller: »Az ember legnagyobb, mikor játszik.«” Lássuk csak, hogy az emlékek tengeréből milyen megmosolyogtató pillanatokat hoznak elő a játszadozó sportemberek.

A sporttörténelem egyik legsikeresebb sífutója, a norvég Björn Daehlie 1991 és 1999 között nyolc olimpiai aranyat és kilenc világbajnoki címet nyert. 1992-ben, az albertville-i téli olimpián, amikor a 4x10 kilométeres síkfutásban a cél felé tartott, az utolsó két métert hátrafelé menet, rükvercben tette meg, és a szurkolók tapsvihara közepette így lökte át magát a célvonalon. „Nem azért felejtünk el játszani, mert megöregszünk, hanem azáltal öregszünk meg, hogy elfelejtünk játszani.” (George Bernard Shaw, Nobel-díjas ír drámaíró)

Az alábbi történet ma már aligha fordulhat elő. Nem válogatott mérkőzésen esett meg, sőt, nem is az első osztályban, hanem egy osztályozón, amelynek tétje az NB III-ba való feljutás volt 1935-ben vagy 1936-ban. Az ESMTK és a Kőbányai AC játszotta az osztályozót, 2:2-re állt a mérkőzés, amikor Kemény Sanyi, az erzsébetiek középcsatára jó ütemben csapott le a labdára és megiramodott. A KAC középhátvédje megpróbálta utolérni, de nem sikerült neki. Kemény gyors volt, mint a szélvész, a középhátvéd viszont nagy igyekezetében letépte a középcsatár nadrágját, ami alatt nem volt semmi… Kemény azonban nem állt le, hanem – úgy, ahogy volt, meztelenül – tovább vezette a labdát, kicselezte a kapust, és berúgta a győztes gólt. A nagy boldogságban senki sem törődött azzal, hogy van-e a középcsatáron nadrág vagy nincs. Így ünnepelték, nadrág nélkül. 

„A sport elsősorban szellemi fogalom. Egy sportcsapat a társadalomnak kicsinyített képe, a mérkőzés az életért való küzdelem szimbóluma. (…) A sport a játék alatt tanítja meg az embert rövid idő alatt a legfontosabb polgári erényekre.” (Szent-Györgyi Albert Nobel- és Kossuth-díjas orvos)

Az egykori válogatott futballista, Nagymarosi Mihály a driblizés szerelmese volt. Kivételes képességei mellett azonban akadt egy jelentős hiányossága: gyakran szeszélyesnek bizonyult. Pillanatnyi hangulatától függött a teljesítménye. Akik még látták játszani, azt mondták: egy csellel mindig többet csinált. „Magamnak csináltam” – mondta egyszer. Válogatott játékostársa, Szusza Ferenc így jellemezte: „Nagymarosi mit tett? Egy csel – mutattam magam balra: nem adta a labdát; újabb csel – mutattam magam jobbra: nem adta a labdát. Aztán egyszer csak odarúgta, és azt mondta: »Nesze, játsszál te is.«” „A játék öröme volt fontos nekem” – vallotta Nagymarosi.

„Többet kellene játszanunk. Hogy miért? Mert amikor játszunk, elfelejtünk mindent, és kiszakadunk a valóságból.” (Julian Brass kanadai fitneszedző)

Nagy sikert aratott 1946-ban idehaza a Vasas középcsatára, Szilágyi Gyula. A piros-kékek nyurga, hosszúra nőtt „Sziszije” kitűnő képességű, korszerűen játszó középcsatár volt. A labdát mindkét lábbal jól kezelte. Fejjátékban kevesen vették fel vele a versenyt. Kapu előtti helyzetfelismerése és gólképessége pedig egyenesen félelmetesnek bizonyult. Az történt, hogy a romos Hungária körúti futballpályán kicselezte az MTK három védőjét: Bosánszkyt, Polgárt és Bíró Sanyit, akik a nagy lendülettől a földre estek, becsapta Csintalan kapust, majd lehasalt, és fejjel gurította be a labdát a kapuba!

A vízipólózó Varga testvérek hihetetlen dolgot műveltek a pekingi medencében. Tudniillik lábbal próbálták bejuttatni a labdát a görögök kapujába. Erről nekem Puskás jut az eszembe. A labdaszedő gyerek kézzel dobta vissza a labdát, mire a balösszekötő megjegyezte, „Milyen szomorú, hogy kézzel…”

„Semmiben nem nyilvánul meg olyan világosan az emberek jelleme, mint a játékban.” (Lev Tolsztoj orosz író)

„Az életnek csupán egyetlen valódi vonzereje van, és ez a játék; ám csak akkor, ha nem bánjuk, nyerünk-e vagy veszítünk.” (Charles Baudelaire francia költő)

Az 1976-os montreali nyári olimpián a kardvívó Marót Péter bemutatott a páston egy banánt kubai ellenfelének, jelezve ezzel, hogy majmot fog belőle csinálni. Aztán, mit ad isten, a döntőbe jutásért vívott csörtében négy kubai állt az oldalzsűriben, és ez lett Marót veszte. Versenyzőnk a vereség után úgy fejezte ki felháborodását az ítélet miatt, hogy levágta a kardjával a zsűrielnök zakójának négy gombját!

„Homo ludens vagyok. Játszó ember, aki játék és humor nélkül képtelen élni.” (Antal Imre televíziós személyiség)

„Az irónia főként az elme játéka. A humor inkább a szívé, az érzelemé.” (Jules Renard francia író)

A férfi síugrás egyéni bajnoka a nagysáncon remek hajrával a szlovén Domen Prevc lett. A vele készített interjúban egyebek mellett azt mondta: „Csak élvezni akartam az ugrást…” Azt is mondhatta volna, hogy a játék ikertestvérét választotta…

Tudják, mi volna egy igazi verseny? Ha a rajt előtt koccintani lehetne, mondjuk egy pohár bikavérrel; ha a táv felénél üdvözölni lehetne a közönséget, s továbbindulva még így is meg lehetne nyerni a versenyt. A végén pedig jöhetne a pezsgősüveg. Hát nem volna meseszerű? Gyönyörű lenne, de félek, hogy ez az idő már sohasem jön vissza. Remélem azonban, hogy mindig lesznek Björn Daehlie-k és Szilágyi Gyulák, akik nem hagyják bennünk elaludni a gyereket.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!