Az alig ötszáz lelkes Szentantalfán közösségi összefogással megmutatták, miként lehet a futball a 21. században is egy kistelepülés életének meghatározó tényezője – zárul Balaton-környéki riportsorozatunk, amelynek tapasztalatai és gyűjtött anyagai a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumban készülő 2026-os Hátsó füves-kiállítást is gazdagítják majd.
A szentantalfaiakkal volt már dolgunk, évekkel ezelőtt. Amikor 2017 őszén a kárpátaljai falvakat járva mutattuk be alulnézetből a régió küzdelmes futballéletét, a Veszprém megyei település csapatvezetői a Hátsó füves-riportokat olvasva levélben jelentkeztek, hogy szeretnének a maguk módján segíteni a rászoruló határon túli sporttársaknak. Nagylelkű felajánlással tíz garnitúra szerelést juttattak el hozzánk, mi pedig örömmel továbbítottuk – Szabó Sándor ungvári kollégánk közvetítésével – Eszeny, Dercen, Kígyós és Tiszakeresztúr mezhiánnyal küzdő együttesének. Azóta nagyot fordult a világ, a szentantalfai ajándékmezeket régóta nem húzza fel senki; az orosz–ukrán háború 2022-es berobbanása ellehetetlenítette a járási bajnokságokat, a katonakorú játékosok eltűntek a pályákról, mind a négy érintett faluban feloszlott a futballcsapat.
A kárpátaljai segélycsomag, bármily szomorú sorsra jutott, éreztet valamit abból a különleges sportszellemből, amely a Szentantalfa Nivegy-völgy SE környékén jellemző. Balaton-környéki terepmunkánk során vasárnap délelőtt, órákkal a délutáni meccskezdés előtt értünk a mesebeli környezetben fekvő, alig ötszáz lelkes községbe.
A pályánál a következő kép fogadott: négy-öt játékos kotorta, tisztította széles lapátjával az éjszaka leesett havat, hogy kezdésre használható legyen a füves terep. Első ránézésre nem olyan nagy áldozat, régebben talán mindenütt magától értetődő is lett volna, ám aki ismeri a kistelepülések csapatainál tapasztalható általános motivációs válságot, az önkéntes lelkület visszaszorulását, tudja értékelni ezt is. Fél kettőkor makulátlan gyepre vonultak be az együttesek, a Veszprém vármegyei I. osztály bajnoki címéért küzdő Balatonalmádi annak rendje s módja szerint el is agyabugyálta 4–0-ra az udvarias házigazdát.
„Mi még az utolsó fűszáltól is kikapunk” – panaszkodott egy elkeseredett hazai szurkoló a Nivegy-tigris büfé lakókocsijának támaszkodva, dobozos söréből merítve sovány vigaszt, ám keserű megállapítása egyrészt nem igaz (van már a Nivegy-völgy SE-nek az idényben három győzelme!), másrészt ha igaz lenne, akkor sem dőlne össze a világ. Az amatőr futball pénzszagú jelenének sajátosak az erkölcsi szabályai: a természetközeli hasonlatnál maradva az utolsó fűszáltól is ki lehet kapni, ha közben tiszta szívvel, a mesterséges tápanyagot visszautasítva ügyelsz arra, hogy „…légy, ami lennél: férfi. A fű kinő utánad”. Szentantalfán pedig kinő a fű a férfiak után, a felnőtt árnyékában működik a futballban ovis, U7-es, U9-es, U11-es, U13-as, U16-os és U19-es korosztály, virágzik az utánpótlás, a településen az óvoda telítve van, rengeteg az iskolás. Ha nem is a fél falu, de az ötöde-hatoda biztosan futballozik, a sportélet szervesen épül be a virágzó és összetartó község mindennapjaiba. Szinte hihetetlen, talán helyben nem is pontosan érzékelhető gazdagság ez, főként az országos tendenciák tükrében.
Pedig objektív tényező még fékezi is a toborzási hatékonyságot: Szentantalfán igen erős és népes a nazarénus közösség, a jellemzően sokgyermekes családokban, szigorú vallási szabályok szerint élő hívek kerülik a versengés bármely formáját, nem katonáskodnak, nem harcolnak egymással és nem űznek az ellenfél legyőzésére törekvő, agresszív elemekkel járó sporttevékenységet. A futball ilyennek számít. Így aztán a félezres településen a lakosok jelentős hányada eleve nem vehető számításba a csapatszervezésnél, ha be is áll egy-egy gyerek a többiek közé a spontán labdázások során, leigazolni nem lehet. Filmbe illő dilemmáról is hallottunk: állítólag megbújik az antalfai nazarénusok között egy tízéves őstehetség, született futballzseni, akinek fel-felcsillanó tehetsége megmarad játszópajtásai titkos örömének, a vallási korlátok miatt ugyanis nyilvánosan nem bontakozhathatja ki.
A meccs előtt felkerestük Hollósy-Sólyom Tündét, a csapat egyik leglelkesebb szurkolójaként emlegetett alpolgármestert. Az ízlésesen felújított, régi parasztházba lépve a látogatót otthonos légkör fogadja, életöröm, természetesség, nyitottság sugárzik a családi fészekből. Odabent, a gyerekszobában az édesapa játszott éppen a hétéves Mirkóval és az ötéves Zsolnával, miközben mi a nappaliban kávé mellett beszélgettünk a tősgyökeres antalfai asszonnyal, aki már kislányként járt ki az utca végében elterülő pályához, hol a nagyok fociját nézni, hol a vele egykorú fiúkkal rugdosni. „Fiatal falu a miénk, volt olyan év, amely során Balatonfüreden, a tizenháromezres nagyvárosban hetvenöt gyerek született, itt meg huszonnégy. Jó a közösség részének lenni, mindig történik valami és mindig találni társakat ahhoz, hogy együtt csináljunk valami izgalmasat. Hálás vagyok az edzőknek és a csapat körüli embereknek, hogy ennyi áldozatot, energiát beletesznek” – jellemezte a hely szellemét, és amit mondott, nem alpolgármesteri kortesbeszédnek tűnt.
A Szent Balázs-hegy, a Mocsár-dűlő, a Tagyon-hegy, a Hangyás-alja és a Fenyves-hegy között húzódó falu levegőjében valóban lehet valami, ami segít megteremteni a máshol sok esetben csak vágyott összefogást. Ahogyan a Kárpátaljára küldött dresszcsomag, a nagypálya mellett elterülő Allofsz Aréna története is üzenettel szolgál a szavakkal nehezen megragadható kohézióról. Műfüves kispályáról beszélünk, a száz meg száz településen látott steril, praktikus egyenmegoldásokkal, körben sablonos rács, ingerszegény oszlopsor, funkcionális labdafogó háló.
A ketrec bejárata mellett azonban egyedi tábla hirdeti a névadó, Szatlmajer István „Allofsz” érdemeit és köszönti magát a névadót: „Kedves Allofsz! Kérlek, állj meg egy pillanatra, és nézz körbe! Egy élet munkája, amit itt elvégeztél, ezért ha ezt olvasod, legyél büszke magadra, mert mi nagyon büszkék vagyunk rád! Hálásak vagyunk mindazért, amit a Szentantalfa NVSE közösségéért tettél és teszel. Az Allofsz Akadémia szelleme tovább él az összes kis focistában, aki az Allofsz Aréna gyepére kifut…”
Mint a személyes hangú köszönetnyilvánításból kikövetkeztethető, az 1964-ben született egykori balszélső fogta össze sokáig a szentantalfai gyerekeket, fiatalokat, képviselve a régi sportszeretetet, amelyet még édesapja, a falu ősi csapatában játszó idősb Szatlmajer István ültetett belé. Ő maga tagja volt az 1970-es évek első szervezett antalfai serdülőgárdájának, ifistaként megfordult Fűzfőn, később gépi forgácsolóként munkát és csapatot talált Balatonfüreden, egy csabrendeki meccsen mutatozott be 18 évesen, gyűltek az élmények, az Úrkút elleni 6–2-es diadal során ötöt vállalt, az MTK ifi elleni edzőmeccsen gólt fejelt Petry Zsoltnak. A füredi évek során történt, hogy egyik gólja után magasba emelte kezét, és spontán örömkiáltásban tört ki: „Gólszerző… – Allofs!!!” Hogy abban a pillanatban miért éppen az 1. FC Köln csatárának neve jött a szájára, maga sem tudja, mindenesetre a furcsa vallomás óta ő az egyetlen magyar ember, aki a derék NSZK-játékos nevével jön-megy a világban. Antalfán az öregek kedvesen „allofszkázzák”, a hétéves gyerekek meg így köszöntik: „Cső, Ali!”.
Szatlmajer–Allofsz sporttárs életében Füred után jött a katonaság, majd a korábbi riportunkban már említett legendás eset, amikor a kővágóörsi Béke TSZ egyesülete két kocsi trágyáért elhappolta a négyszáz öl lucernaföldet kínáló Balatonakali elől. Aztán a környékszerte ismert és szeretett támadó lassan beleöregedett az edzőkorba, szárnya alá vette az antalfai kölyköket, nevelte őket, figyelte fejlődésüket, felnőtté válásuk döccenőkkel kísért folyamatát.
„Szép volt az elmúlt húsz év, jutott öröm is, bánat is – összegzett a tablókkal, régi csapatképekkel dekorált öltözőépületben Szatlmajer István, a meccs után zsírosdeszkával megpakolt asztalra támaszkodva. – Az Allofsz Aréna? Meglepetésnek szánták. Az átadó ünnepségen antalfai mezzel le volt takarva a tábla, Gabó szólt, hogy lépjek oda, leplezzem le. Levettem a dresszt, és megláttam a nevemet. Közben ott álltak és tapsoltak az emberek velem szemben. Meghatódtam, persze, hogy meghatódtam.”
Az említett Gabó nem más, mint Dombi Gábor, a csapatszervező, a középhátvéd, a kárpátaljai segélyakció ötletgazdája, aki bátyjával, Dombi Károllyal (helyi becenevén Karajjal) igazgatja az antalfai futballéletet. Az idősebb fivér az egyesület elnöke, a közeli szőlődombon, pincéjében kerestük fel a mérkőzés napján, borfejtés közben találtunk rá. „Szeretnek játszani a gyerekek, mi meg úgy döntöttünk, az ő érdekükben előrefele menekülünk” – fogalmazta meg sportvezetői szemléletét, amely a gyakorlatban például abban is megnyilvánul, hogy az egyébként infrastrukturális lehetőségei alapján inkább a vármegyei másodosztály szintjét képviselő felnőtt csapat vállalta az első osztályt, csak azért, hogy az U19-es korosztály a legmagasabb szinten, és ne a túlkorosokkal „felhígított” második vonalban szerepeljen.
Dombi Károly elmondása szerint az egyesület költségvetése évi 20–25 millió forint között alakul, a bevételi oldalon ott az önkormányzat szponzorációja, a helyi vállalkozók segítsége, a vendéglátásból, a szervezett programokból, a jegyeladásokból és a rendkívül népszerű nyári bentlakásos sporttáborokból befolyó pénz, na meg persze az ügyesen használt pályázati támogatás. „Amit le tudunk taózni, azt letaózzuk” – hangzott el ez ügyben a kulcsmondat, a másik kényes kérdésben pedig így: „Nálunk nincsen játékosfizetés.”
Utóbbi vállalás felettébb ritka ma már a zsíros pénzektől áztatott amatőr labdarúgásban, ahol a sportágbeliek cinkos összekacsintással ápolt hazugságaként országszerte jellemző a szabadidős labdarúgók anyagi honorálása, le egészen a vármegyei másod-, sőt harmadosztályig, némely esetben egyenesen az ifjúsági bajnokságokig. A spirálból kikeveredni nehéz, a versenyhelyzet miatt sok egyesület részben rá is kényszerül a piszkos játékra, amellyel kapcsolatban mindenkinek van terhelő információja a riválisokra nézve, ám olyannal elvétve találkozni, aki elismeri, hogy maga is a feketepénzes szisztéma részese, fenntartója.
Szentantalfán állítják, a közösség ereje, a hely jó híre is szolgálhat valutaként a máshol kínált tízezrekkel, százezrekkel szemben. Legalábbis ideig-óráig.
„Fekete lyukban vagyunk – értékelte a helyzetet a Balatonalmádi elleni meccs után a civil életben földrajz-testnevelés tanárként ismert Dombi Gábor, miután gondosan lemosta futballcipőjét, kipiszkálta a stoplik közé ragadt sárdarabokat. – Veszprém, Tapolca és Ajka közé szorulva még ha akarnánk, akkor sem tudnánk pénzért játékost hozni. Helyiekre támaszkodunk, másként nem is lehet csinálni. Csak azért működtetni a csapatot, hogy aztán hétvégénként kimenjen a pályára hat pesti és öt füredi, teljesen felesleges. Vannak nehézségeink, a tizenkét-tizenhárom fős magot megtartani is küzdelmekkel jár. Az őszi szezon utolsó meccsei előtt például négyen elmentek Németországba, adventi vásáron dolgoztak havi kétezer euróért, ezzel nem tudsz mit kezdeni. Sok energiát beletettünk abba, ami itt felépült, abbahagyni kár lenne. De el kell mondanom, kezdek fáradni. Itt vagyok ma is reggel kilenctől, takarítottuk a havat, lehettünk volna rá többen is. A csapattal rendszeresen szervezünk közös programokat, főzünk, disznót vágunk, megyünk ki a Balatonhoz, Badacsonyból áthajózunk a túlpartra. Élményekkel próbáljuk motiválni a játékosokat, nem a kézbe nyomott húszezresekkel. Csakhogy ez lelkileg fárasztó. Nem az van, hogy ott az összeg, kifizeted a játékost, aki ezért cserébe eljön focizni. Folyamatosan táplálni kell a tüzet. Néha arra gondolok, szinte jót tenne, ha elzárnák a pénzcsapot, mert amíg a taóból ki lehet okoskodni ezt-azt, addig marad a mostani helyzet. Bizonyosan mi is megszenvednénk az első években, de azt hiszem, idővel megállnánk a saját lábunkon. Az öltözőépületben működő szálláshely, a focis tábor, a büfé, a különböző rendezvények hoznak valamennyit. Ha nem tudjuk helyi összefogásból, az itteni gyerekekért, saját jövőnkért működtetni a dolgot, mi értelme az egésznek?”
Balaton-környéki riportsorozatunk állandó szakértője, Törő Balázs néprajzkutató, a Laczkó Dezső Múzeum munkatársa Ahol a foci igazodási pont címmel írt kommentárt a Hátsó füves-riporthoz:
„A Balaton-felvidék kellős közepén található Nivegy-völgy a térség talán legösszetettebb, legizgalmasabb kistája. A völgynek nevezett, de medencejellegű, Zánkától északra fekvő terület településein – Balatoncsicsó, Óbudavár, Szentantalfa, Szentjakabfa, Tagyon – és azok szőlőhegyein ugyan szintén érzékelhető a turizmus jelensége és az annak révén idekerült városi beköltözők is színesítik a helyi közösséget, elöljáróban kijelenthető, hogy a »nivegyi« falvak társadalma nem alakult át olyan mértékben, mint ahogy az a Balaton északi régiójában jellemző.
Az egymástól gyakorlatilag kőhajításnyira fekvő, a hagyományosan elsősorban szőlőművelésből és borkészítésből élő aprófalvak ugyan mind etnikai (magyar és német származás), mind vallási (a római katolikusokon kívül Antalfán erős református és evangélikus közösség) tekintetben sokszínűek voltak, ráadásul a nemesi kiváltságaira máig büszke Antalfán jelentős létszámú zsidóság is élt – mégis, lakosságuk sok szálon kötődött és kötődik ma is egymáshoz. Bár a falvak jómódú, nemesi származású, a gazdálkodásban élen járó, elsősorban protestáns famíliái itt sem kerülhették el a kommunista üldöztetést, birtokveszteségeik nem voltak végzetesek, később sok család vissza is szerezte javai nagy részét. Csicsó és Jakabfa sváb lakosságának kitelepítése ugyan napirenden volt, ám ez végül nem valósult meg. A Nivegy-völgy téeszesítése a szőlőbirtokos családok birtokait döntően meghagyta, így a szőlőművelés-borkészítés hagyománya generációról generációra öröklődhetett. A fenti jelenségeken kívül a huszadik században egyre gyarapodó, elsősorban a régi helyi protestáns családokból áttért szabadegyház, a napjainkban Szentantalfa lakosságának felét kitevő nazarénus közösség is a helyi »őslakosság« létszámát és befolyását erősíti.
A napjainkban alig több, mint ezer fős Nivegy-völgyben gyakorlatilag mindenki ismer mindenkit, amiben a múlt kötelékei, a szőlő- és borkultúra ügye mellett a közös általános iskola és óvoda, valamint a talán legfontosabb identitásformáló tényező, a sportegyesület játszik döntő szerepet. A nazarénus hitelvek közvetlen hatást gyakorolnak a helyi sportkör működésére: a neoprotestáns kisegyház tagjai nem űzhetnek semmilyen szinten versenysportot, így hiába a jelentős gyermekszám, az antalfai együttest nazarénus fiatalok nem erősítik, aminek révén kis túlzással a völgy lakóit két nagy csoportba sorolhatjuk: nazarénusokra és a Szentantalfa Nivegy-völgy SE rajongóira. A kétségtelenül erős kisugárzással bíró és »nehezen eresztő« völgy lakosságának körében érdekes megfigyelni, hogy a lokális identitás mellett egyfajta »Nivegy-völgyiség«-tudat is kivétel nélkül tapasztalható, sőt, a kettő alig választható el egymástól – érzésem szerint mindezt nem egy, a tájra valamiféle kívülről ráaggatott »mítosz«, sokkal inkább az élő helyi közösség erős kötődése és ragaszkodása magyarázza.”
A Hátsó füves Balaton-környéki riportsorozata véget ért. A terepmunka során gyűjtött történetek, képek, tárgyak részben beépülnek a 2026-ban, a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumban nyíló, Hátsó füves – egy eltűnő futballvilág képei című kiállításba.
A tíz éve indult országjárás friss, főként a Balaton-felvidéki régióra összpontosító képes cikkei, összeállításai az alábbi elérhetőségeken megtalálhatók. A helyszíneken Szabó Miklós, a Nemzeti Sport fotóriportere fényképezett, a riportokhoz Törő Balázs, a Laczkó Dezső Múzeum néprajzkutató munkatársa fűzte hozzá a hátteret megvilágító megjegyzéseit, a videók vágásában és előkészítésében Szabóky Zsolt segített. Köszönjük megtisztelő figyelmüket. Kövessék a továbbiakban is a Hátsó füves riportjait, eseményeit a szokott felületeken!
Elárhetőségek:
Hátsó füves weboldal
Hátsó füves Facebook
A Balaton-környéki sorozat epizódjai:
Nemesgulács
Köveskál, Kővágóörs, Mindszentkálla, Révfülöp, Szentbékkálla
Balatonakali
Balatonfüred
Monostorapáti
Káptalantóti
Peremartongyártelep
Szentantalfa
Publicisztika a riportsorozatról