A Bodrog és a Tisza ölelésében fekvő varázslatos vidéken a falusi labdarúgás válságának jelei mutatkoznak, az évtizedeken át eleven futballkultúra sok helyen már csak közösségi emlék. A Hátsó füves új, ötrészes bodrogközi riportsorozatában igyekszünk a szomorú tapasztalatok mellett a reményteljes példákra is rávilágítani. A nyitó fejezetben arra a kérdésre kerestük a választ, hogy milyen jelenségek állnak a leépülési folyamat hátterében.
„Bodrogköz – édes szülőföld,
hogy szeretlek!
Mert megtartottad,
megőrizted az ősi lelket,
abból táplálsz.
Mi már alig-alig értjük
szemeid komolyságát.
Mi boldogok vagyunk,
te miért könnyezel?”
Részlet Hudák Katalin Árva anya című verséből
„Ha a Bodrogközt holnap kisatíroznák a térképről, szerintem sokan észre sem vennék…” – fogadja keserű mosollyal regionális futballkutatási tervünket egy környékbeli tanult fiatalember, és mellbevágó szavai csak megerősítenek abban, hogy a földrajzilag és néprajzilag elszigetelt kistáj a futball dimenziójában is nagyobb figyelmet érdemel. A három folyó, a Bodrog, a Tisza és a Latorca által körülhatárolt térség – történelmi és természeti adottságaiból fakadó zárt helyzete miatt – hagyományosan külön világot képviselt az évszázadok során, a vizek, lápok, ingoványok vidékének rejtélyes, értékeit féltve őrző birodalmát. Már a Gesta Hungarorumban így ír Anonymus a honfoglalás kori magyarok szálláshelyéről: „Mialatt több napon át ott időztek, a vezér és övéi látták a föld termékenységét, mindenféle vad bőségét, meg azt, hogy milyen gazdag halban a Tisza és a Bodrog folyam: s ezért a földet kimondhatatlanul megszerették.”
Ahol valaha Árpád vezér gyönyörködött az érintetlen tájban, manapság a folyószabályozások nyomán művelhetővé vált szántóföldek, az egykori tsz-területeken kialakított állattenyésztő telepek, küzdelmes mindennapjaikat élő csendes falvak, bokrokkal körülölelt tanyák és tanyamaradványok terülnek el. Köztük imitt-amott az alföldi pusztaságban rozsdás futballkapuk, legelővé szelídült pályák várják elhagyatottan sorsukat.
A Bodrogközt kettévágja az országhatár, a magyarországi oldalon 22, a szlovákiai részen 33 település sorolható a kulturálisan egybetartozó régióhoz. Terepmunkánk egyfajta kísérlet, amely során a teljességre törekedve igyekszünk a magyarországi Alsó-Bodrogköz futballéletének változásait dokumentálni, néhány példa segítségével bepillantva a szlovákiai Felső-Bodrogköz labdarúgásának folyamataiba is, miközben keressük az összefüggéseket a labdarúgás jelenségei és a társadalmi környezet átalakulása között.
A Hátsó füves országjáró sorozat újabb leágazásaként majdnem két hetet töltöttünk a Bodrogközben, huszonnyolc településen gyűjtöttünk helyszíni tapasztalatot, több mint negyven interjút készítettünk, fényképek százain rögzítettük a látottakat, elmerültünk a vonatkozó bőséges szakirodalom forrásanyagában, hogy a következő hetekben ötrészes riportsorozatban hitelesen számolhassunk be olvasóinknak arról, mi történik a magyar futballélet egyik legeldugottabb szegletében. Előrebocsátjuk: a nagypályás falusi labdarúgás ezredforduló óta tartó leépülése ezen a vidéken az országos átlagnál gyorsabban zajlik, nem függetlenül a mellékelt infografikán jelzett demográfiai tendenciáktól.
A népesség fogyatkozásának, elöregedésének, a fiatalok városba költözésének szinte automatikus következménye a jobbára húsz és negyven év közötti, aktív munkaképes férfiakra épülő futballcsapat ellehetetlenülése. Persze a képlet nem ilyen egyszerű, az életmódváltás, a digitális eszközök elterjedése, a sportolási és szórakozási lehetőségek kiszélesedése, a nagyobb utazási hajlandóság, az áldozatkész szervezők hiánya és a pénzközpontú gondolkodás fertőző hatása egyaránt közrejátszik abban, hogy a falu közösségi életének motorjaként szolgáló futballcsapat itt is, ott is pöfögve elakad. Érdemes figyelembe venni azt is, hogy a bodrogközi terület nagy részét lefedő cigándi a 2021-es adatok szerint Magyarország harmadik legszegényebb járása volt, egy lakosra eső nettó 794 160 forint, egy adófizetőre jutó 1 662 032 forint éves jövedelemmel.
De nézzük a futballstatisztikákat! A Bodrogköz magyarországi részén Kisrozvágy és Semjén kivételével, ha néhol csak átmenetileg is, de mindenütt létezett valamikor nagypályás futballélet, és a huszonkét önálló település közül tizenöt helyen ma is megvan a játékterep, vagy legalábbis a két futballkapu. A csapatok azonban elfogytak: 2000-ben még 12, 2010-ben már csak 11 működött, mára pedig mindössze három, Cigánd, Karcsa és Pácin maradt talpon.
Nincs mit kertelni, a számok ezen a vidéken riasztóak, hangsúlyosan figyelmeztetnek arra, hogy a valósággal muszáj szembenézni. A reményt azonban nem szabad feladni, a Magyar Labdarúgó Szövetség kísérleteivel összhangban meg kell találni a futballszervezés alternatív és sokszor kreativitást igénylő módjait, hogy a labdarúgásban rejlő közösségkovácsoló erő, identitásépítő szerep a megváltozott helyzetben se vesszen el.
A kiútkeresés és az értékmentés jegyében a második évben elindított Hátsó füves futballmentő túra tavaszi és nyári fő terepe éppen a Bodrogköz lesz, a Zempléni Főnix utazó projektcsapat négy környékbeli megszűnt falusi együttest hív ki egy-egy mérkőzésre, hogy az adott településen az elhagyott futballpálya több év szünet után ismét benépesüljön, a gyermekektől a legidősebbekig megtapasztalhassák a helybeliek a hétvégi meccs varázsát.
A település társadalmi viszonyait, futballtörténetét, nevezetességeit és gasztronómiai sajátosságait is megismertető program a Hátsó füves-kiállításnak otthont adó Kazinczy Ferenc Múzeum közreműködésével valódi kulturális és sportünnep lehet Nagyrozvágyon (május 6.), Györgytarlón (június 4.), Alsóbereckiben (július 1.) és Ricsén (július 29.). Az új állomások mellett a Zempléni Főnix visszatér négy tavalyi helyszínre is – Hercegkútra, Makkoshotykára, Hollóházára, Bodrogolasziba –, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a tiszta, egyszerű meccsélmény révén ezekben a falvakban már az önszerveződést segítse elő.
Vége a vasárnapi misének Tiszacsermelyen, az óvoda hátsó épületrészében kialakított, puritán kápolnából fázósan lépnek ki a hívek a tornácos ház udvarára. Hatan vettek részt a katolikus szertartáson, valamennyien idősebb férfiak és nők, köztük vastag kabátjában Kecsmár István polgármester, aki immár huszonkilenc éve vezeti a települést. Nincs könnyű dolga, az egykor több mint ezerlelkes falut ma 458-an lakják, a Bodrogközi Gazdasági Vasút 1976-os felszámolása a tiszacsermelyiek életében is töréspontot jelentett, a nehézségekről néhány főút menti, omladozó ház is tanúbizonysággal szolgál.
Az utolsó kocsma majdnem húsz éve bezárt, az iskola három éve szűnt meg, ennek nyomán tíz család elköltözött, de a kilenc elszórt tanyarészből összeálló község igyekszik a lehetőségek szerint boldogulni, nemrég például négy új lakás épült az egyre növekvő szegregátumban. A helyi lakosság jelentős részét a cigányság adja, etnikai feszültség azonban a településvezető szerint nem jellemző. A küzdelmes körülményeket ismerve szinte csoda, hogy az 1995-ben feloszlott futballcsapat pályája ma is áll a falu szélén, a környék legelső két vaskapujával.
„Meg akarták venni tőlünk a páciniak, de azt feleltem, amíg én itt vagyok, a két kaput nem viszi el senki. A pályát nem adjuk!” – mondja derűs határozottsággal a település első embere, maga is a helyi futballélet korábbi oszlopos tagja, közeledve a József-majorban elterülő sporttérhez. A pálya fölötti, lankás homokdombon fehérlik a református templom, itt szolgált valamikor a sokak által szeretett tiszteletes, a futballpálya mellett rendszerint guggolva, hangos szóval szurkoló Rácz Miklós. A huszonkét kilométerre eső Sárospatakon volt a lakása, onnan járt gyalog Tiszacsermelyre istentiszteletre (és meccsre), ha pedig az út szélén baktató papot egy ismerős autós felvette volna, ő határozottan visszautasította a felajánlást: „Köszönöm, de ennyivel tartozom az Úrnak!”
A polgármester a tiszacsermelyi aranycsapatként emlegetett nagy öregek nyomdokain, 1977-ben játszhatott először a felnőttek között, nem egészen tizennyolc évesen, egy Felsőberecki elleni szikrázó bajnokin. „Középhátvédünk, a nagy darab Kovács János megindult hátulról, végigcselezte magát a jobb oldalon, a szögletzászló elől beadott, engem meg úgy kapott fejen a labda, hogy bepattant a hálóba. Én is csodálkoztam rajta, hogy miként történhetett, de attól a naptól kezdve nem hagytak ki a csapatból” – idézi fel a nagy napot az elöljáró, aki aztán tizenkét évig játékosként, majd néhány évig vezetőként egyengette az egyesület egyre rögösebb útját.
A megszűnés oka? Elfogytak a fiatalok, főleg az idegenbeli meccsekre, nemigen fordult már elő olyasmi, mint a fénykorban, amikor Kecsmár István háromszemélyes furgonjában tizennégy tiszecsermelyi futballista rázkódott Sárazsadány felé. „Itthon, a falubeli lányok előtt jobban szerettek sztárkodni, ám ha máshová mentünk, már nehezebben verődtek össze. Pedig a faluban jóformán a meccs volt az egyetlen szórakozás. Na meg a kuglizás az italboltnál.”
Az innen húsz kilométerre eső Vajdácskán a falu szélén családias hangulatú panzió és vendéglő fogadja a látogatót, ballagási ebédek, keresztelői ünnepségek, baráti összejövetelek kedvelt helyszíne. Valamikor más volt a hely profilja, a bodrogközi éjszakai élet ismert bázisaként, falusi night clubként várta a kalandokra vágyókat. Itt tartotta éjszakába nyúló bajnoki csapatbuliját a vajdácskai futballcsapat is 2001 tavaszán, miután megnyerte a megyei III. osztályú bajnokságot.
Már aranyérmesként lépett pályára az együttes az utolsó fordulóban Hercegkúton, ahol szép környékbeli szokás szerint az ellenfél tagjai a kezdés előtt piros szegfűvel köszöntötték a friss győzteseket. Utána a tetőablakon kihajolva, dudálva tették meg a fiúk a Vajdácskáig tartó diadalutat, a faluvégi diszkóban rendezett fényes mulatságot pedig azóta is emlegetik.
„A templom mellett a futball és a kocsma hozta össze a helybelieket – emlékszik vissza a kilencvenes-kétezres évek fordulójára a 2001-es sikeregyüttes tagja, a mára panzió-étteremmé csendesedett szórakozóhelyet a rendszerváltás forgatagában, balatoni és németországi tapasztalatszerzés után felépítő Kascsák János. – Az emberek szépen felöltözve vonultak ki a pályához, az öregek a pálya mellett hat-nyolc fős társaságban kártyáztak, ment az ulti meg a fájer. Akadtak vérmesebb szurkolók is, bizony előfordult, hogy a játékvezetőnek iszkolnia kellett, és a meccset már csak futtában, a temetődombról tudta lefújni.”
„A csapatot segítettem magam is, egy-egy láda sörrel, pálinkával, vendéglátással, a fontosabb meccsek előtt némi feldobott prémiummal. A foci akkor még közösségi eseménynek számított, és nekünk gyerekként is természetes volt, hogy ha vége az iskolának, szaladunk le a pályára játszani.”
„Azok az idők elmúltak. Eltűnt a fegyelem, ebben talán a sorkatonaság eltörlése is szerepet játszik, és nem segített az sem, hogy bejöttek az okostelefonok. A pálya kiürült, az okostelefontól meg senki sem lett okosabb.”
A településen 2013-ban szűnt meg a labdarúgás, akikben még lett volna a lelkesedés, azokból már a kitartás hiányzott. A falubeli házaktól, kiskertektől körülölelt, a távolabbi kapu mögött erdővel szegélyezett futballpályához Szabadka Sándorral, a 2001-es bajnokcsapat edzőjével sétálunk ki. A bevezető utcácska mellett kibelezett tejcsarnok, oldalában lelakatolt öltözőépület, az ajtó fölötti felirat betűit az omladozó vakolat kissé megritkította: „VA..ÁCSKA”.
„Sír a lelkem, ha ezen a földön járok – lépdel a hajdani buszmegállóból kialakított, sárga hullámpalás kispad felé az egykori vajdácskai futballista és edző, aki még hetvenen túl is eljár Sárospatakra kispályázni. – Micsoda élet volt itt! Edzésen is rendesen meghajtottam a fiúkat, a temetődomb felé indult a futás, a templomot megkerülve kanyarodtak vissza a pályához. Az erősebb ellenfelek, Karcsa vagy Pácin ellen kellett is a jó kondi!”
„De az idegenbeli túráknak is megvolt a hangulata, és nem csak a mi időnkben, amikor még platós IFA-val jártunk. Felsőbereckiben, a Bodrog-parti pályán például amint lefújták a meccset, azonnal ugrott a csapat a folyóba fürdeni.”
Barangolásunk zárásaként eljutunk a térség vadregényes csücskébe, a Bodrogzugba. Kenézlőn a falu végén és a település központjában is megmaradt egy-egy szabályos futballpálya, csapat azonban négy éve nincsen. A háttérben tapasztalt folyamatokról kendőzetlen őszinteséggel és tanulságos pontossággal ad számot Horváth Ferenc, a település polgármestere és korábbi labdarúgója.
„Nehéz erről beszélnem – nyitunk be a használaton kívüli öltözőbe, ahol a falat díszítő csapatképek mellett meghökkentő relikviákat találunk, egyebek mellett a skót Celtic, a német 1. FC Köln és az uruguayi Penarol eredeti klubzászlóját. – Szóval nem könnyű látnom, ami történik, mert én gyermekkorom óta a focinak éltem. Azóta nagyot változott a társadalom, az anyagias szemlélet a régi fociszeretetet is elfojtotta.
Egy sportegyesület működtetése évente milliókba kerül, mégsem emiatt szűnt meg a csapat. Inkább azért, mert sokszor már a megyei harmadosztályban sem azért játszanak a fiatalok, mert szeretnek focizni, hanem az anyagi juttatásért. Ez egy olyan, mindenféle kohéziót szétromboló viselkedés, amellyel egy közösség nem tud megbirkózni.”
Érzik Kenézlőn a térség utánpótlás-nevelő központjai, Cigánd, Sárospatak, Sátoraljaújhely elszívó hatásait is, hiába jár még mindig 117 gyerek a helyi iskolába, rendszerszerűen falujukban már nem tudnak futballozni. Amikor pedig három éve helyi fiatalok felbuzdulására megpróbálkoztak a nagypályás csapat újjászervezésével, az első bajnoki előtt kiderült, hogy bár két új mezgarnitúrát is megvett az önkormányzat, a fiúk időközben szétszéledtek – vagy más, fizetős csapatokhoz igazoltak, vagy elment a kedvük a helyi ingyen futballtól.
„A kistelepüléseken a munka is mást jelent már, mint régen. Az emberek hétvégén is dolgoznak, esetenként az ország más vidékein, és így család mellett nem olyan egyszerű meccsre járni játékosként, szurkolóként – folytatja Horváth Ferenc. – Belügyminisztériumi pályázati forrásból műfüves kispályát építettünk, ott kedvtelésből játszanak a fiatalok, és tervezzük a találkozási pont további fejlesztését kulturált öltözővel, pingpongasztalokkal, csevegőszobával.”
„A nagy futballpályákhoz nem nyúlunk, egyikhez sem, mert azok nem csupán sportra alkalmasak, hanem már meglévő közösségi terek. Megfordítva is igaz: ha közösségi térként hasznosul, akkor a futballpálya örök.”
A bodrogközi labdarúgás holt tájainak szentelt riportunk zárásaként elvetődünk a Kenézlővel szomszédos Vissre, ahol a falu határában már csak a futballrégészet eszközei segítenek azonosítani a nyomokat.
A teheneknek szánt itatóvályúk mögött a hajdani nyárfasor utolsó példányai jelzik, hol feküdt az utóbbi évtizedekben fokozatosan elnéptelenedő település futballpályája. A vissi csapat az 1971-es évben játszott legutóbb bajnokságban, tagjai közül már csak egyvalaki él, de ahogy a fakerítés előtt beszélgető két falubeli idős asszony tanácsolja, őt jobb nem háborgatni. Mára csupán a kora tavaszi napfényben fürdő nyárfák maradtak meg az eltűnt vissi labdarúgás néma tanúinak.
Otthonában fogad bennünket Gönczy Csaba, a környék közismert játékvezetője, aki egyedüliként vállalta a legszorongatottabb hónapokban a nagyrozvágyi küldést….
Saját alapítású kisboltja ma is működik sátoraljaújhelyi otthona szomszédságában, neve a Hajógyári-sziget híres fesztiváljáét idézi, a korábbi kólaszponzorral. Honnan az egyedi elnevezés?
Én tizenöt éves korom óta szinte csak kólát iszom, jóformán vizet sem fogyasztok. Mondják, hogy Amerikában vaseszközök marófolyadékaként használják, de ez engem nem zavar különösebben. Látja, a sarokban most is van belőle néhány flakon.
Fölötte pedig egy díszes serleg. Futballtrófea?
A megyei labdarúgó-szövetségtől kaptam nemrég negyvenéves játékvezetői jubileumom alkalmából. Iskolai tornákon, kispályán vezetek még ma is, de igencsak elrepült az idő. Régen volt, hogy 1983-ban, egy Erdőbénye–Hollóháza meccsen először fújtam a sípot.
Akadtak feszült pillanatok működése során?
Előfordultak. Egy Vajdácska–Bodroghalom mérkőzésen például belefordultam egy ütésbe. A vajdácskaiak vezettek 2–0-ra, a bodroghalmiak egyenlítettek, aztán megadtam egy vitatott szögletet. Eltört az orrom, bevittek a kórházba, jó két hónapos kihagyás következett. Börtönt is kapott volna az elkövető, ha nem sajnálom meg, amikor a szülei bejöttek hozzám a kórházba, és megkértek, hogy vonjam vissza a rendőrségi feljelentést.
Hova járt legszívesebben a Bodrogközben meccset vezetni?
A kisebb pályákat szerettem mindig, amelyeken nem kellett annyit szaladni, mert a futás sohasem volt az erősségem.
Mondják, rablóból lesz a legjobb pandúr. Futballozott is korábban?
Karosban játszottam középpályásként, aztán Sátoraljaújhelyen. Kis Kesének becéztek, mert fiatalon állítólag hasonlítottam Törőcsik Andrásra.
Próbálták megvesztegetni?
Nem akarom megnevezni a helyszínt, de volt olyan öltöző, ahol a jegyzőkönyvbe hajtogatva két darab sárga ötezrest találtam. Amikor a hazaiak intézőjénél rákérdeztem a pénzre, bizalmasan közölte, hogy nekik mindenképpen nyerniük kell, a bennmaradásért küzdenek. Mondtam, hogy vegye ki, adja oda az ellenfélnek, próbálkozzon náluk, minket hagyjon ki ebből. Végül nem tette meg, de a hazai csapat így is simán nyert három góllal.
Melyik volt a legnehezebb helyzet, amelyet meg kellett oldania?
Egyik kollégánk csúnyán kapott Nagyrozvágyban, és az eset után senki sem merte elvállalni a rozvágyi küldést, csak én. Így aztán abban a szezonban minden nagyrozvágyi meccset nekem osztottak.
Hamarosan folytatjuk bodrogközi barangolásunkat. A következő részben: a bodrogközi el clásico, a Karcsa–Pácin Árpád-kori ősrangadó története…
Hírek, események, aktualitások a Hátsó füves Facebook-oldalán.