Az Év sportolója – Vincze András publicisztikája

A hobbifutásról (és úgy általában az ilyen-olyan kütyükkel mérhető combizomfeszítő teljesítésekről) a korábbiaknál visszafogottabb jelzős szerkezetben írok ma már… Kénytelen-kelletlen rádöbbentem ugyanis, hogy az ember hiába lelkesedik papír alapon, s pötyögi, hogy micsoda flow, továbbá záporzó könnyek, valamint égig érő érzelmek, és persze azt is leírja, hogy most aztán tényleg hajrá, magyarok, valahogy és valahonnan mindig felbukkan a mátrixból a bennfentes okoskodó, és kontrázik, hogy „az nem úgy vót”, majd pedig azon rugózik, hogy „az meg nem az vót” (lásd, illetve halld Bëlga: Nézni kéne a tévét!). Márpedig ez „a nem tudunk, de ne is örüljünk semminek” attitűd nem annyira jön be – ebben a hozzászólás-szennyezett világban főleg nem...

Most viszont a hajdani lelkesedés hevületével írom, hogy október közepén már látom a 2026-os esztendő Év sportolóját. 

Bódis Tamás ultrafutót!

S tudom, évekkel ezelőtt, a 2019-es győzelmek apropóján a díjra jelölt Maráz Zsuzsannával együtt őt is kiszólították a színpadra díjátadóként a gálán, s akkor a profi státuszú sportolók között a két Spartathlon-elsőre is legalább rivaldafény vetült. Tény, kivételes pillanat volt, de igencsak megkésett gesztus, hiszen a világ talán legnépszerűbb görögországi hosszútávfutó-versenyén addig is voltak magasztalható teljesítések, helyezések, sőt, harsogó magyar sikerek – tavaly például Mórocza Andreáé volt az első helyen befutókat megillető dicsőség, a nagy olajágkoszorú, de nem emlékszem, hogy a neve szerepelt volna az év legjobbjai között… –, na, persze, a magyar sportszcéna részéről az ultrázással kapcsolatban inkább a teljes közöny jellemző (csak csoszognak, szoktak legyinteni berkeken belül is…).

Pedig ha van igazán magyar-magyar sportág, az ultrafutás az. 

A már említett győzteseken kívül Bérces Edit, Bontovics Tímea, Lubics Szilvia, Nagy Katalin, Bogár János, Hári Gyula, Kis-Király Ernő, Lőw András, Sipos István, Szőnyi Ferenc, Rakonczay Gábor teljesítései óriási hatással voltak, sőt, még vannak is a hosszútávfutásra világszerte – és tessék bátran utánaolvasgatni, hogy még hány és hány honfitárs neve szerepel évtizedekre visszamenőleg az extrém távú dicsőséglistákon (és a fenti névsor alapján nem csak a Spartathlonén), így bárki láthatja, nem frázis a nagyívű dicséret.

Bódis Tamás idei Spartathlon-elsősége azért is rendkívüli (sőt, most, 2026-ban történelmi), mert versenycsúccsal győzött – az Athén–Spárta közötti 246 kilométeres kihívást 19:40:51 óra leforgása alatt teljesítette. Ez azt jelenti, hogy – kicsit felfelé kerekítve – zsinórban egymás után hat maratoni távot futott le igencsak kiváló tempóban. Ha a nagy, városi futóversenyek időeredményeit böngészgetem, azt látom, hogy Bódis Tamás a Spartathlonon minden egyes 42 195 méteren (tehát még egyszer: zsinórban hat maratonin!) a tömegversenyek tempós középmezőnyére (és annak is az élére) jellemző sebességgel haladt célja, a spártai Leonidász-szobor felé. Na, ilyenkor szokott jönni a menetrend szerinti „az meg nem az vót”-ozás, de csak azért is megjegyzem, mindez azt (is) jelenti, hogy Bódis Tamás (átlagban) négy, olykor négy és fél perc/kilométeres tempóban futott 246 kilométert (ja, és arrafelé nem sík a terep, plusz autók, kamionok húznak el a versenyzők mellett, itt-ott kóbor kutyák leselkednek…). S ha netán most rázendítenének a „nem úgy vót”-ozók, akkor összehasonlításképpen azt is érdemes figyelembe venni, hogy a szabadidős futók zöme annak is örül, ha öt-, tíz- vagy huszonegyezer métert képes hatperces tempóban teljesíteni a csendes, kedves margitszigeti rekortánon (s ez már igencsak dicséretes rekreációs suhanás), míg az ennél is sokkalta tekintélyesebb létszámú zöm – ha igazán belelkesedik a futás adta élmények ecsetelésébe – a hét-nyolc perceseit szokta hat és felesnek „népmesélni” a kicsivel lelkesebb és rácsodálkozósabb munkahelyi vagy a harmincadik-negyvendik éves jubileumra szervezett osztálytalálkozó hallgatósága előtt.

A magam sikermértékrendszere alapján ezért is sokszorosan többszörös szorzója van a Hangonyból induló Bódis Tamás felkészülésének, versenyzői akaratának, hétköznapi motivációjának, és nem utolsósorban az anyagi és létesítményhasználattal kapcsolatos lehetőségeinek. Olvastam, hogy készült Kenyában, ugyanakkor láttam a Hungária körúti autós dugó kellős közepén rostokolva, hogy a budapesti aszfalton rótta a kilométereket, majd pedig álmélkodva lestem valahol az aligai, kenesei kanyar környékén, hogy az Ultrabalaton kétszázadik kilométeréhez közeledve is milyen fantasztikus könnyedséggel rohan (szó szerint…) Balatonfüred, azaz a cél felé. Egy profi sportoló mindennapjai a minden oldalról megtámogatott ráhangolásról szólnak (evés, ivás, alvás, edzés, regenerálódás, erősítés, pálya, terem, sportcuccok, utazás, versenyköltség – azaz, szinte semmi nehezítő részlet nem tartozik az egyénileg megoldandó, olykor lelket is megroppantó feladatok közé), mi több, ezért a kivételes státuszért kevésbé jó, már majdnem jó, kifejezetten remek, kivételes esetben pedig tekintélyes javadalmazás is jár. 

Hobbi vagy amatőr oldalon mindez fordítva van. Hogy mást ne említsek, a 600-800 kilométer alatt elhasználódó futócipők ma már nyolcvan-százezres kiadást jelentenek, ultrafutólábon egy pár csuka talán bír egy szűk hónapot… A hosszútávfutáshoz pedig kell még ez, az, amaz (egyetlen és valójában csupán percekig ható energiazselé darabja ezer, de akár háromezer forintot kóstál, márpedig ötven, száz, kétszáz kilométeres táv megtétele közben nem lehet pár zónaadag pörkölt/galuska/csalamádé menüvel kalóriát pótolni) – szóval, az égadta világon mindenért áldozni kell, jellemzően a legtöbbet a munka előtti, utáni szabadidőből, nem beszélve a hétköznapi életvitellel kapcsolatos lemondásról, úgyhogy inverz módon a magyar dicsőséget megtestesítő hobbi ultrafutó szinte kizárólag a maga oldaláról finanszírozza azt, amit a sikerre tökéletesen felkészülő és felkészített profi sporttársa központilag, s valójában egy ország támogatásával megkap a hasonlóan nagy dicsőség eléréséhez.

Tehát a lényeges kérdés ezek után így hangzik: vajon mire lehet és lesz elég 246, fantasztikus, emberfeletti tempóban teljesített kilométer, s mit ér az újabb, immár történelmi sikert hozó Spartathlon-győzelem Magyarországon 2026-ban az Év sportolója-szavazáson?

Arról álmodozom, hogy nem futottak még kategória…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!