Nincs behintve sóval! – Deák Zsigmond publicisztikája

SOKAT GONDOLKODTAM RAJTA, miképpen fogjam meg azt, amiről most írni szeretnék, hogy ne legyen túl csöpögős, de túl távolságtartó sem, aztán rájöttem, akárhogyan is fogom meg, valakinek úgyis csöpögős, a másiknak meg távolságtartó lesz, a harmadiknak magától a témától is tikkelni kezd a szeme, s persze olyan is akad, akinek tetszik majd. Néhányan bizonyára már attól fellelkesülnek, mások viszont ugyanezért elfordulnak a monitortól, továbblapozzák az újságot vagy a telefonon a szöveget, mert kezdésnek a Nélküledből idézek. Pedig esküszöm, nem a hatásvadászat miatt teszem, hanem mert az Ismerős Arcok ikonikus dalának kezdése telibe találja az én tervezett felütésemet: „Annyi mindent kéne még elmondanom / S ha nem teszem, talán már nem is lesz rá alkalom / Hogy elmeséljem, milyen jó, hogy itt vagyunk / S mint a régi jó barátok egyet mondunk s egyet gondolunk.” S egyet teszünk is, biggyesztem hozzá, hiszen a gondolat és a szó mit sem ér tett nélkül.

A helyszín, ahol „itt vagyunk”, a székelyföldi Sóvidék szíve, Korond, az alapvetés pedig jól ismert: a sport összetartó, megtartó ereje. Persze nem mindegy, kiket tart össze és meg. Kis magánjellegű kitérő, hogy Székelyföld nem idegen számomra, apai nagymamám zabolai származású volt, most is élnek kedves rokonok arrafelé, no meg persze másfelé, mert a trianoni békediktátum sok más családhoz hasonlóan a mienkét is szétszakította, szétszórta. Gyerekként-tinédzserként, a nyolcvanas években a nővéremmel klasszikus módon, hátunkon teletömött vázas hátizsákkal, benne Amo szappannal, Omnia kávéval és egyéb kurrens árucikkel, ami kincsnek számított a Ceausescu-féle romániai diktatúra hiánygazdaságában, vonattal mentünk meglátogatni a rokonokat. S hogy mit kaptunk tőlük cserébe? Mindent, amit adhattak: a szívüket, a lelküket, mert másuk nemigen volt. Van, aki már fiatalon átérzi mindezt, van, aki átgondolja és meg is érti, nekem akkor még csak az érzet volt meg. Aztán már családos emberként, évtizedek múlva a csíksomlyói búcsú misztériuma, szakrális élménye, nemzetegyesítő ereje ragadott meg és emelt fel, miközben újra szorosabbra fűztük a lazuló családi kötelékeket, akivel még lehetett a megmaradt ottaniak közül.

Ez eddig csupán az én saját kötődésem, úgynevezett személyes történelmem, ilyenekből áll össze a nagy egész, de hogy jön ide Korond és a sport? Ehhez bizony a magyar birkózás históriás könyvét kell fellapozni, amelyben első olimpiai bajnokunk, Weisz Richárd (1908) után két székelyföldi, szűkebbre véve sóvidéki születésű kiválóság, az alsósófalvai Keresztes Lajos (1928) és a korondi Lőrincz Márton (1936) következik. Keresztes ráadásul kinevelte eddigi egyetlen kétszeres ötkarikás aranyérmes honfitársunkat, Kozma Istvánt, a legendás Picit, úgyhogy finoman fogalmazva is sokat köszönhetünk nekik. Lőrinczet aztán messzire sodorta a történelem vihara, Székelyföldről még szinte gyerekként, a megcsonkított anyaországból pedig a második világháború után. Életében nem talált nyugalmat a honvágytól, a korai halál 1969-ben Argen­tínában érte.

A kommunista rendszerben gyakorlatilag üldözendőnek számított a külhoni magyar (sport)kapcsolatok intézményes ápolása, nála is volt mit bepótolni, amikor eljött, eljöhetett az ideje. Ahhoz képest, hogy tizennyolc esztendőt sem töltött szülőhelyén, amelyet 1929-ben hagyott el örökre, kiderült, hogy az évtizedek és a politika szorítása ellenére megmaradt a kultusza Korondon. Szépen sorban a helyi birkózóklub, a sportcsarnok és az immár csaknem negyedszázados emlékverseny is a nevét vette fel, majd a település főterén látványos szobrot állítottak a tiszteletére. Ez sem kevés, ám 2024 októberében jött a szenzáció, hiszen a helyiek, a Magyar Birkózók Szövetsége (MBSZ) és az argentínai diplomáciai testületek áldozatos közös munkájának köszönhetően Lőrincz Márton hamvai ünnepélyes keretek között hazatérhettek. Ott voltam a felemelő eseményen, s bár jártam korábban is Korondon, az ottaniakkal legfeljebb a híres helyi fazekasságról diskuráltunk kicsit, most meg párás szemmel hallgathattuk Katona Mihály polgármester megható beszédét a helyi hősnek címezve: „Megérkeztél, itthon vagy! Egész életedben erre a találkozásra vártál. Ha későn is, de megadatott. (…) Biztos vagyok benne, hogy álmaidban sokszor jártál itthon, bejártad a Kalonda hegyét, ittál a diói, a szőlőmáli, az árcsói borvízből, volt idő összerakosgatni a gyermekkori emlékcserepeket.” 

S miközben én is elkezdtem keresgélni a magam gyermekkori emlékcserepeit, néztem, ahogy a polgármester úrral a legenda névrokona és egyben utódja, az olimpiai, világ- és négyszeres Európa-bajnok Lőrincz Tamás elhelyezi a hamvakkal teli urnát az emlékkőbe. S ha még azt is tudjuk, hogy ceglédi születésű klasszisunk nagy elődje előtti tisztelgésül fiának a Márton nevet adta, bizton gondolhatjuk, hogy összeér, ami összetartozik… 

Alig telt bele fél év, s újabb, nem csupán helyi érdekű szenzációval került be a sóvidéki birkózás a sporthírek közé, hiszen márciusban igazi unikumként a híres parajdi sóbányában rendeztek emlékversenyt. Nem is akármilyet, hatcsapatos utánpótlástornát anyaországi, székelyföldi, felvidéki és délvidéki ifjú birkózókkal, kimondva-kimondatlanul a sporttal elősegítendő nemzetegyesítés jegyében. A sors ajándékaként ezen az eseményen is ott lehettem, s újabb elképesztő élményben volt részem a hatalmas barlangban, a meredek sófalak között, ahol minden résztvevő győzött, még az is, aki kikapott vagy csak nézőként volt jelen.

Többen már a különleges viadal rendszeressé tételét, valamint parajdi edzőtáborokat tervezgettek az egyedi helyszín bizonyítottan kedvező egészségügyi hatásaira, valamint a helyiek és a Magyar Birkózók Szövetsége elhivatottságára építve, ám a természet közbeszólt: mint ismert, májusban vízbetörés tette tönkre a sóbányát, súlyos ökológiai katasztrófát is okozva. Az ottani emberek a bányához és annak turisztikai, gyógyászati vonzerejéhez kapcsolódó megélhetése is végveszélybe került, csakúgy, mint a legmélyebb gyökerű helyi sportág, a sóvidéki birkózás. Az ismert előzmények után a szívem szakadt volna meg, ha így történik, szerencsére azonban másképp lett. Ebben egy szerény rész nekem is adatott, hiszen a Magyar Sportújságírók Szövetsége (MSÚSZ) elnökségi tagjaként azok között lehettem, akik úgy döntöttek, a 68. Nemzeti Sport Gála jótékonysági akciójának kedvezményezettje a súlyos betegségen áteső olimpiai bajnok tornász, Ónodi Henrietta után ezúttal a korondi Lőrincz Márton Sport Club legyen. Az MBSZ és a Kozma István Magyar Birkózó Akadémia (KIMBA) azonnal a kezdeményezés mellé állt, s kiemelt támogatóként szerepelt az akcióban, amelynek során összesen 
5000 dollár támogatási összeg jött össze.

A helyiek január végén minden nehézség ellenére öt ország 25 klubjának 319 indulójával nagyszabású nemzetközi utánpótlásversenyt szerveztek, immár a huszonnegyediket a sorban, s ez adta a tökéletes alkalmat, hogy a jótékonyság célba is érjen. Németh Szilárddal, az MBSZ elnökével, a KIMBA alapítójával felkerekedtünk, s a korondi sportcsarnokban rendezett remek viadal nyitóünnepségén átadtuk a támogatásról szóló óriáscsekket a birkózóklub elnökének és alelnökének, Ambrus Sándornak és Balázs Imrének. Az utóbbi volt a sóbányai verseny megálmodója, a sportág egyik ottani újraindítója a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején, s ő képviselte székelyföldi sportbarátainkat a budapesti Operaházban rendezett gálán. Elmondása szerint alig akart hinni a szemének a műsort és a fényes kulisszákat látva, amikor pedig a segítség valóban megérkezett hozzájuk, nem győztek hálálkodni: „Ennyi pénzt még sosem kaptunk senkitől…”

Ahogy a jótékonysági kezdeményezés szlogenje szólt, a magyar sport nem hagyta magára a sóvidéki birkózást, ám a történtek egy szlogennél mélyebb nyomokat hagytak minden érintettben, bennem bizonyosan. Ezért meséltem most el, milyen jó, hogy ott voltunk, s mint régi jó barátok, egyet mondtunk, egyet gondoltunk, s egyet tettünk. S tennénk a jövőben is, mert noha a parajdi sóbánya örökre elenyészett, a nekünk, magyaroknak oly sokat adó sóvidéki birkózás hitünk szerint nem enyészik el soha.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!