Véget ért tízhetes barangolásunk a magyar futball rejtett tájain, a Hátsó füves sorozat idei fejezeteire rendhagyó fotóválogatással tekintünk vissza.
Arra kértük az összesen 27 helyszínt érintő, húsz riportban feldolgozott utazás kivételes képanyagát alkotó fotóriporter kollégákat, hogy a visszapillantó galériához válasszanak egyet-egyet a Hátsó füves-cikkeket gazdagító illusztrációik közül. Az országjáró sorozat korábbi, 2015-ös és 2017-es körútján készített, többszörösen díjazott képkínálatával kiegészítve páratlan fotógyűjtemény került kezünkbe. Értékét nem csupán kimagasló minősége adja, hanem a fájó felismerés, hogy az öt évet felölelő munka során a falusi futballkultúra kiveszőben lévő, hagyományos formáinak talán utolsó példáit rögzíthettük. A múló jelenség vizuális lenyomatait már csak dokumentumértékük miatt is szeretnénk megőrizni, ennek igyekszünk megtalálni a módját, ha lehetőséget találunk rá, talán egy Hátsó füves-fotókönyv alakjában.
A helyi kötődésekből erőt merítő, apáktól, nagyapáktól öröklött minták alapján szerveződő, a faluközösséget egybetartó futballéletet egyre több helyen fojtják meg a változó világ mozgatói: a fiatalokat vonzó nagyvárosi vagy külföldi munka- és életlehetőségek, a korábban nemzedékeknek természetes táptalajt biztosító szülőföld „gravitációjának” csökkenése, a szabadidő eltöltésének és a szórakozásnak gyökeresen átalakuló szokásrendszere, nem utolsósorban pedig a futballba áramló pénz legalsó szintig gyűrűző, sajátos diktátuma.
A fejlődés feltartóztathatatlan folyamata a vidéki futball számos mellékhelyszínén is civilizált körülményekben, felújított pályákban, új öltözőépületekben, rendezett lelátókban mutatkozik meg, ugyanakkor át is rendezi a viszonyokat: az anyagi szempontok mind erősebben érvényesülnek a csapatszervezésnél, a romlatlan, „mezítlábas”, közösségi futballeseményt falusi környezetben is felváltja a környékről összeszedett, fizetett amatőrök részvételével játszott mérkőzés mint modern értelemben vett hétvégi sportprogram. A legfőbb kérdés azonban ez: vajon jut-e még elegendő játékos az öntözőrendszerrel kiépített, vadonatúj gyeppel borított vidéki sporttelepekre?
Czondi Árpád erdélyi magyartanár ketesdi futballpályáról írt szavaival búcsúzunk: „Milyen messze már időben az a Szüget! Igen, Szüget, mely nekünk sziget volt, gyermekkorunk boldog szigete. Csak távolodunk, távolodunk, s elhalványul minden lassan, eltűnik az időben. Elsüllyedt Atlantisz, csak ennyi volna? Csak gyermekkori álom, amit átéltünk?”
Püspökhatvan.Tavaszi országjárásunkat a Galga menti településen kezdtük, ahol a Vizler család adja a csatárt, a középpályást, az edzőt, az elnököt, az intézőt és a szertárost.
„A magyar válogatott meccseit nézve időnként elgondolkodom, hogy Istenem, ha olyan szívvel játszana a csapat, mint a mi gyerekeink!” (Vizler Jánosné, Ági néni, a püspökhatvani csapat intézője)
Pomáz. Szülővárosában látogattuk meg az agyvérzés után gyógyuló, erősödő korábbi szövetségi kapitányt, 68 éves mesteredzőt.
„Életem mérkőzését játszom most. Nehéz mérkőzés…” (Egervári Sándor az elmúlt hónapok nehézségeiről, kihívásairól)
Bükkszentkereszt. Magyarország legmagasabban fekvő, ma is használatban lévő pályáján a hegyvidéki labdarúgás szépségeit fedeztük fel.
„Nem értettem egyet a játékvezetővel. Szóvá tettem, na. Megértem én a sporikat, ők is féltik a testi épségüket” (Izrók Tamás targoncaszerelő, a bükkszentkeresztiek csapatkapitánya a Szomolya elleni mérkőzésen kapott piros lapjáról)
Acsa. A Brazilok forgatási helyszínén a lenyűgöző filmsztori hátterét világítottuk meg.
„Nincs lehetetlen, a kisebbek is tudnak elsők lenni” (Lakatos Erik, vagyis „Fingi”, a Brazilok című film főszereplője a cigánycsapat küzdelmeit és futballgyőzelmét feldolgozó történet tanulságáról)
Recsk. A kőbánya alatt a hírhedt kényszermunkatábor rabjainak elfeledett futballpálya-építését próbáltuk rekonstruálni.
„Sajnos a hatósági munka is nagyon keserves volt, ha ezek a vadállatok vagy az átlagnál gonoszabb ávósok a közelben voltak. A legnehezebb hatósági munkák egyike az emlékezetes futballpálya-építés volt 1953 kora tavaszán” (részlet Nyeste Zoltán egykori fogoly Amerikában megjelent visszaemlékezéséből)
Aszód. A javítóintézet falai közé rendelt, a benti fociból erőt merítő gondozottakkal beszélgettünk életükről, terveikről, kilátásaikról.
„A könnyeimmel harcolok / a börtön falaiba a nevemet bekarcolom / ruhámra hullanak a keserű könnyek / korán beleestem a fekete ködbe / az életem tizenévesen ment tönkre” (részlet S. Rajmund 16 éves aszódi gondozott, az 1-es és a 4-es számú csoport közös csapatának kapusa verséből)
Gyimesbükk. Erdély keleti csücskében láttuk, hogy a helyi magyarság a futball segítségével is küzd a fennmaradásáért.
„Ma már valamivel muszáj életben tartani a kapcsolatokat. A meccsen mindenki megáll másfél órára, kijönnek szülők, fiatalok, gyerekek, a lelátón megbeszélik, megvitatják Gyimes ügyeit, hétköznapi gondjaikat” (Olteán Péter, a Gyimesbükk csapatát igazgató fakitermelő)
Kolozsvár. Szathmári Elek kolozsvári kapus, négyszeres román válogatott játékos húszas, harmincas évekből fennmaradt páratlan fotóhagyatékát dolgoztuk fel.
„Írják meg, kérem, hogy főnöknőmnek, aki a nagynéném, nagy érdemei vannak abban, hogy elértem a háromszázadik meccshez, ő engedett el mindig a tréningre. És Kiss bácsiról, a szertárosunkról, a »futballapómról« sem szabad most megfeledkeznem” (Szathmári Elek KAC-kapus interjúja az Ellenzék című kolozsvári napilapnak 1930-ból)
Kalotaszeg. A kalotaszegi falvakban a romlatlan erdélyi futballélet csodálatos képei tárultak elénk.
„Fiú, jegyezd meg: a kalotaszegi ember nem fázik. Csupán érzékeli a hideget” (Csüdöm Norbert kalotaszentkirályi testneveléstanár és utánpótlásedző)
Dicsőszentmárton. A Kis-Küküllő partján fekvő városban a Bölöni család traumáit és László (jobbra) gyermekkorát ismertük meg.
„Él a fejemben egy kép. Édesapám a lelátón, én a pályán, taccsdobásnál összevillan a tekintetünk, mintha valamit mondani akarna, de aztán mégsem…” (Bölöni László a 15 évesen vívott, végzetes dicsőszentmártoni meccsről, amelynek második félidejében édesapja agyvérzést kapott, és lefordult a tribünről)
Farkaslaka. Tamási Áron szülőfalujában a híres erdélyi író leszármazottjának cseleit lestük.
„Megértem a regénybeli Ábel gondolkodását, hiába került ki a nagyvilágba a falusi élethez szokott fiú, végül csak hazatalált. Annál jobb érzést nem ismerek, mint amikor jövünk haza a magyarországi munkáról, az autóból lenézek a völgybe, és megpillantom Farkaslaka házait” (Sipos Árpád, helyi ácsmester, a Tamási család sarja, a Farkaslaka veterán csatára)
Máriahalom. A Gerecse dombos nyúlványai között fekvő faluban meghallgattuk Orbán Szabolcs vakfocista tanulságos, örömökkel és kihívásokkal teli élettörténetét.
„Érkeztem a kapu elé lendülettel, és mivel rossz látásom miatt nem tudtam fejelni, kiabáltam az alapvonal felé futó szélsőnek: »Laposan! Laposan!« Erre persze ő izomból, magasan küldte be középre. A következő emlékképem, hogy hordágyon visznek le. Vagy a labda ütésétől ájultam el, vagy a kapufának repültem neki, nem tudom már, de elvesztettem az eszméletemet. Nem felejtem a pillanatot, ahogy ott fekszem, próbálok magamhoz térni, pislogok zavartan, a többiek meg boldogan kiabálnak fölöttem: »Gólt fejeltél!«” (Orbán Szabolcs a lábatlani serdülőcsapatban szerzett felejthetetlen góljáról)
Csanytelek. A Csongrád megyei IV. osztályban az Újszentiván elleni mérkőzésen egyszerre lépett pályára a csanyteleki legendás futballcsalád képviseletében nagyapa, apa és fiú.
„Laci szívét szét kellene osztani a megyekettőben. Vagy a válogatottban…” „Én csak annyit mondok Laciról, hogy ha itt megszűnik a futball, ő azt nem éli túl.” (csanyteleki nézők pályaszéli beszélgetése Bartus Lászlóról, a 62 éves csatárnagyapáról)
Sajóvámos. A Miskolchoz közeli település pályáján Szekrényes Miklós író és volt ifiedző várt minket.
„Olyan településekre jutottunk el, ahol a kilencvenes, kétezres években is úgy éreztük magunkat, mintha a hetvenes években ragadtunk volna. Mintha megállt volna az idő, az előtte eltelt negyven év nem is lett volna. Zárványok maradtak meg a múltból, nem változott az emberek gondolkodása, ahogyan a futballpálya melletti vécé sem: ugyanúgy a falat kellett lehugyozni, mint évtizedekkel előtte.” (Szekrényes Miklós, a Budifoci című könyv szerzője a borsodi futballutakról)
Dörgicse. A Balaton-felvidék mesés környezetében a felnőtt bajnokságban aranyérmes Tapolcai Öregfiúk ötvenes csapata győzte le húsz évvel fiatalabb ellenfelét.
„Gyermekként egyszer azt álmodtam, hogy repülök, mégpedig úgy, mint egy madár, látva magam alatt a tájat” (Gyevnár Kálmán, a 75 évesen, az ország legidősebb labdarúgójaként visszavonuló keramikusmester sárkányrepülős szenvedélyéről)
Somogytarnóca. A somogyi településen az 1954-es elveszített világbajnoki döntő és a helyi állami gazdálkodásban felbukkanó nyugatnémet traktorok gyanús kapcsolatát boncolgattuk.
„A somogytarnócaiaknak szemet szúrt, hogy egy–másfél héttel a vesztes vb-döntő után egyszer csak megjelentek az itteni állami gazdaságban a nyugatnémet Lanz Bulldog traktorok. Valaminek lennie kellett… Rákosiék lesöpörték már a padlást, az államnak pénze nem volt, miből finanszírozták volna a Lanz Bulldogokat?” (Simon János, a somogytarnócai gazdaság egykori ügyintézőjének fia)
Tótszentmárton. A dél-zalai megyei csúcsrangadón a helyi horvátság futballban is őrzött tradícióit tapasztaltuk meg.
„Én akár hajnali kettőkor is veszélytelenül átmehettem annak idején Szerdahelyre…” (Lukács György tótszentmártoni postás, vagyis Guriga, a szögletgólok egykori mestere, a helyi klubinduló szerzője)
Mezőberény. A Delhinek csúfolt cigánytelep fociján jártunk, és megismertük a helybeli fiatalokat felkaroló futballedző hivatását.
„Amikor az első bemutató edzésen megjelent ötven-hatvan nógrádi gyerek a negyven fokos kánikulában, és az éles kövekkel, szilánkokkal borított salakos pályán úgy csúszkáltak, mintha élet-halál kérdés lenne a győzelem, tudtam, jó helyen járok.” (Lugosi Zoltán, a korábban Zagyvapálfalván, ma Mezőberényben csapatot szervező futballmisszionárius)
Kék. A Rétközben a velős nyilatkozatairól híres edzőt kerestük fel és lestük meg mérkőzés közben.
„Hajdanán öreganyám azt mondta, azon is múlik a kenyérsütés sikere, hogy van-e hozzá liszt. Most sajnos nem volt.” (Fabók István, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei II. osztályban szereplő Kék trénere)
Monok. Kossuth Lajos szülőfalujában nevelkedett a Futballkutató blog szerzője, aki virtuális utazásai során időnként csodálatos futballhelyszínekre – mint például a képen látható feketebalogira – kalauzolja olvasóit.
„Ami egyre inkább hiányzik a falusi fociból a csapatok eltűnésével, az a hétvégente felbolyduló közösségi tér, a nyüzsgő focipálya, ahol a falubeliek apraja-nagyja találkozik, buzdítja a helyi kedvenceket. Meccsek idején átutazva egy-egy településen futballtól és emberek ricsajától zsongó légkör, pezsgő látvány fogadott pálya mellett, ma már a jelenség csak foltokban, szigetekben maradt meg.” (Orosz Zsolt, a tematikus oldal szerkesztője)
A Hátsó füves sorozat véget ért. Futballutazásaink korábbi riportjait – így a 2015-ös és a 2017-es sorozatban készített cikkeket, fotókat, videókat – a főoldalon vagy a Hátsó füves térképen kereshetik vissza.
Köszönöm valamennyi szereplő közreműködését, munkatársaim áldozatos segítségét és az olvasók megtisztelő figyelmét. Csillag Péter
