Listaünnep – Csinta Samu publicisztikája

És akkor kezdődhet az össznépi játék, az év sportolóinak megválasztása. Látszólag jó móka, amelynek során bárki kifejtheti sportoló, sportág, sportrendezvény iránti érzelmi viszonyát. De csak látszólag, mert már a tízes listák tartalma is élénk vitákat gerjesztett. Ami önmagában nem lenne gond, hiszen a verbális hajtépés arról is árulkodik, mennyire gazdag sportsikerekben, bajnokokban, egyéniségben a hazai kínálat. Bizonyítékaként annak, hogy igazi sportnemzet vagyunk, amely langyosabb – értsd: olimpiamentes – években is képes előidézni a bajnokok egyfajta tolongását.

Lassan hetven éve zajlik ez a játék, még akkor is, ha az 1958-as kezdeteket követően sokáig csak a végeredmény birtokában nyilváníthatott visszafogott véleményt a köz. Nem tudván objektív paramétereket legfeljebb tapasztalatokra, megérzésekre hivatkozva merem állítani, hogy a kor kötelező „visszafogottsága” mellett az emberi szemérmesség is „moderálta” az akkori reakciókat. A korabeli kocsmai közeg nyelvhasználatáról már csak koromból fakadóan is kevés ismeret birtokában valószínűsítem persze, hogy a sokadik feles vagy fröccs után azért érdes megfogalmazások is elhangzottak. Bennük a lokálpatriotizmus minden „érvével”, hiszen amióta a sport közérdekű téma – azaz lassan másfél évszázada –, mindig akadtak helyi titánok, akikről híveik eskü alatt állították, hogy jobbak, mint bármelyik magyar olimpiai bajnok. Csak hát, ugyebár, elnyomta őket a hatalom, a főváros.

Mint többé-kevésbé ismeretes, az Év sportolója-díjat 1958 óta osztják ki, a mindenkori ranglistát a magyar sportújságírók szavazatai alapján állították-állítják össze. Anno ez is jóval kevesebb vitát fakasztott, a jelenlegihez képest nagyságrendekkel szűkebb újságírói szakma presztízse nagyobb volt, nem beszélve arról, hogy a közönség a hajdani kollégák munkássága révén értesült a magyar sportolók produkcióiról. Olyan legendás színesekkel együtt, miszerint a Videoton futballistái  Párizsban járván elsétáltak a Bastille komor falai alatt… A Szepesi és sportriporter kollégái által használt jelzők mindenesetre életfogytiglan ráragadtak egyik-másik sportolóra, a vasárnapi ebédnél a jobban értesült családtagok szinte személyes élményként mesélték egymásnak az olvasott-hallott történeteket.

Ma már ez a fajta exkluzivitás csak meseszerű emlék, az újságírói szakma az életünkbe mindenféle réseken beömlő világról szóló információk minimális szűrőszerepét is alig képes ellátni. A sportesemények értelmezéséhez szükséges háttértudás több forrásból is ellenőrizetlenül zubog, a bőség nyomán könnyen talajvesztetté váló szurkoló a mindentudás képzetének segítségével, amolyan Münchhausen báróként igyekszik kiráncigálni magát be nem vallottan is szorult helyzetéből. Egyszóval milyen jogon és alapon mondaná meg neki a médiamunkás, kinek a teljesítménye ér többet ebben az amúgy is körte-alma típusú összevetésben?

Nemcsak a történeti hűség kedvéért: a díj történetében a nők közül legtöbbször, hét-hét alkalommal Egerszegi Krisztina és Hosszú Katinka lett az év sportolója, a férfiaknál pedig a szintén úszó Darnyi Tamás a rekorder, öt maximális elismeréssel. A sportág amúgy az összesített győztes, képviselői összesen harminckilencszer vitték el a pálmát az évtizedek során. Nem érdemtelenül, teszem hozzá, bár csalódott lennék, ha valaki nem mondana ellent nekem. Akad több olyan szakág is, amely egyetlen alkalommal került az élre, köztük például a teke, 1984-ben egyik legendája, Vidács Györgyné lett az év női sportolója. Valami azt súgja nekem, hogy Vidácsné sikeréhez nagyban hozzájárult az épp abban az évben nélkülünk – és még jó néhány kommunista ország képviselői nélkül – rendezett Los Angeles-i olimpia. Így aztán elérkezett a pillanat, hogy egy nem ötkarikás sportág emelkedjen piedesztálra. Nem állítom, hogy ne érkeztek volna erre utaló célzások, ezzel együtt messze álljon tőlem a gondolata is annak, hogy ezzel kétségbe vonjam a sokszoros világbajnok – és a vb-győztesek egész sorát adó sportág – arra érdemesültségét. A férfiaknál változatlanul egy klasszikus sportág, a birkózás képviselője állhatott a képzeletbeli dobogó felső fokára, hiszen Gáspár Tamás olimpiai szereplés nélkül is 1984-ben érkezett fel pályafutása csúcsára. Abban az esztendőben egy zalaegerszegi viadalon legyőzte ugyanis a kötöttfogás százkilós súlycsoportjának szovjet klasszisát, az olimpiai, világ és Európa-bajnok Nyikolaj Balbosint, a jönköpingi Eb-n pedig aranyérmes lett, megverve Balbosint, valamint a világ- és Európa-bajnok bolgár Andrej Dimitrovot is, az „ötkarikás pótlék”, Barátság-versenyen szintén Balbosin ellen diadalmaskodott a döntőben. Nem is nagyon vitatta senki „Gazsi” sikerének jogosságát.

Amúgy nehezen eldönthető, milyen eredmény alapján kerüljön valaki egyáltalán szóba az év sportolója választáson. Az olimpiai vagy világbajnoki aranyérem természetesen nyomós érv, azok nélkül nehéz egyáltalán labdába rúgni. A közelmúlt nagy kivételének számított ebben a tekintetben a 110 méteres gátfutó Baji Balázs, aki 2017-ben világbajnoki bronzérmesként és universiadegyőztesként előzött meg mindenkit. Volt is belőle elég rendes felfordulás, hiszen abban az évben Szatmári András kardozó egyéni világbajnok lett, csapattal pedig ezüstérmes – hogy több „kárvallottat” ne is sorakoztassunk fel. Engem, az atlétika szerelmesét persze egyetlen pillanatig sem kellett győzködni afelől, mit és mennyit ér egy futószámban szerzett vb-érem – amúgy máig az egyetlen magyar medália ebben a kategóriában –, de esetenként máig hallatszik az akkori helytelenítő hörgés.

Ha lenne ma Aranycsapatunk, és benne egy Puskásunk, vélhetően nem okozna polémiát, hogy mit is keresnek a futballisták egy alapvetően egyéni sportágakra „szakosodott” listán. Márpedig Szoboszlai Dominik a legutóbb öt szavazáson kétszer is a legjobb lett. A neve most is szerepel az tízes listán, és ha a magyar válogatott kijutott volna a világbajnokságra – de legalább a pótselejtezőre –, bőven lenne rá esély, hogy január 12-én, a Nemzeti Sport Gálán is őt szólítsák ki az Operaház színpadára. Így talán kevésbé, annak dacára, hogy igencsak tevékenyen járult hozzá a Liverpool bajnoki címéhez. A jelenség természetesen szimbiózisban él a nemzeti együttes elmúlt néhány évének felfutásával, ám a műfaj viszonylagossága miatt aligha tudna itt bárki konszenzusos állapotot teremteni. Csak mutatóba egy olvasói reakció: az elmúlt húsz esztendő portugál győzteseinek felsorolását azzal fejeli meg, hogy „a futballisták sehol sem voltak, holott a portugálnál focibolondabb népség nem sok van. Így is lehet ezt csinálni…” Hogy egészen pontosan hogyan, nem derül ki, de bizonyára ott is feltűnt már a világhírű portugál válogatott néhány játékosának neve. Hogy ne ragadjunk le Cristiano Ronaldónál. 

A Magyar Sportújságírók Szövetsége néhány napja nyilvánosságra hozta a tízes listákat, tehát újra izzani kezdhetnek az agyak, a billentyűzetek, kezdődhet az immár szokásos év végi játék, már csak azért is, nehogy elvonási tünetek hatalmasodjanak el a kanapészurkolókon. Sőt, a drukker néhány éve a döntéshozó felelősségteljes szerepébe is léphet: az év sportpillanatáról ugyanis változatlanul a szurkolók dönthetnek, egy tízes listából kiválasztva a számukra legkedvesebbet. Az m4sport.hu portálon január 2-ig tartó szavazáson a sportkedvelők hozzájárulhatnak a szűk hármas lista kialakításához, amelyből viszont már felkért szakemberek döntik el a nyertest. Egyetlen apró észrevétel: igyekezzenek játékként felfogni, próbálják ne kizárólag győri kézilabda-szurkolóként vagy az FTC vízilabdacsapatának elkötelezett híveként megélni a folyamatot. 

A gála garantáltan szép lesz, ha rám hallgatnak, kizárólag ünnepként fogják fel. 

Jól fog esni. 

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!