Kutyaszorító – Kő András publicisztikája

MÁR JAVÁBAN TARTOTT AZ ÉRETTSÉGI, amikor történelmi ismereteinkről is számot kellett adnunk a bizottság tagjainak. Álmomban újra ott ültem az első padban, és Vasbányai „Zebi” tanár úr feleltetett. Persze, mit húzhat a magamfajta szegény flótás: az első világháborút. Szóval, értik, ugye, a történtek emlegetésekor éppen hiányoztam. Az első világháború kitörésének okai – így szólt a tétel. 
Búsan bandukoltam a padok közé, és egyre nagyobb ködfelhő ringatódzott körülöttem. Aztán csak arra emlékszem, hogy szólítottak. Ment a szegény érettségiző diák a kutyaszorítóba, és nem remélte, hogy valahogyan is kijut onnan. Ömlött rólam a verejték, szaporán lélegeztem, és kiszáradt szájjal kezdtem hozzá a mondókámhoz. Első mondataim elhangzása után Vasbányai tanár úr mindjárt látta, hogy baj van, és segítségre szorulok. Kínos csend támadt, az elnöki pulpituson helyet foglalók feszengeni kezdtek, mintha azt olvastam volna le az arcukról, hogy az ilyenek miatt – mármint amilyen én vagyok – nem jut a világ elébb… És már láttam is, milyen jegy kerül majd be az indexembe. Szégyelltem magam, és legszívesebben elbujdostam volna az emberek elől.

Ebben a drámai helyzetben Vasbányai mentő kérdést tett fel – futballból. – Nézd – kezdte –, ha megmondod, hogy Kocsis Sanyi melyik válogatott mérkőzésen szerezte a legtöbb gólt, átengedünk. – Kollégáira nézett, és megvillant a szeme. Engem pedig elöntött a szeretet e nemes lelkű, csorbítatlan jellemű férfiú iránt, aki mindig diákpárti volt a tanárokkal szemben. Bevallom, a könnyeimmel küszködtem, de mielőtt még kipottyant volna az első csepp, gyorsan kinyögtem, hogy az 1954-es svájci labdarúgó-világbajnokságon, a 8:3-ra végződő Magyarország–Nyugat-Németország csoportmérkőzésen Kocsis négy gólt ért el, mégpedig a második, a huszonegyedik, a hatvannyolcadik és a hetvenhetedik percben.

Mit mondjak: a válaszom a döbbenet erejével hatott. Mindjárt éreztem, hogy letettem a névjegyemet. A pulpituson mozgolódás támadt, suttogás, a váratlan fordulatra az érettségi elnök is felébredt, aki a szunyókálásban keresett menedéket. – Jól van, jól van – bólintott Vasbányai, én pedig úgy éreztem, hogy meg vagyok mentve. Visszatért belém az élet, és nem voltam már az a kishitű diák, aki néhány perccel korábban még halálra ítéltnek látszott. 

Ezek után azonban az érettségi elnök sem állta meg szó nélkül: – Azt mondja meg, édes fiam – hirtelen édes fiam lettem nekik –, hogy hívták a Báró Wesselényi Miklós Felsőkereskedelmi Iskola tizenhét éves játékosát, aki újoncként három góllal mutatkozott be 1941-ben Újpesten? – Nem hozott zavarba, ezen a jégen már vígan korcsolyáztam és köptem a választ: – Szusza Ferencnek. És kiselőadást tartottam az újpesti balösszekötőről, aki szerdán még az iskolaválogatottban rúgta a labdát, vasárnap pedig már az NB I-ben futballozott. Aki diáksapkában ment ki a mérkőzésre, de a meccs után már felnőttjátékosként szorítottak vele a szurkolók kezet. 

Egymás szavába vágtak a rettenetes emberek a pulpituson. Latin szakos tanárnőnk, akit „Szép Ilonkának” hívtunk, s aki csak tisztes távolból követte a sporttörténelem évtizedeit, Cicero beszédeinek elemzése helyett most arra volt kíváncsi, tudom-e, ki volt az a labdarúgó, aki 1945-ben, tizenhét évesen már a válogatott színeiben futballozott. – Puskás „Öcsi” – daráltam, és kértem a következő kérdést. Majdnem összevesztek, hogy ki folytassa.

A minisztérium idősebb képviselője, egy ősz, lojálisnak tűnő úr is úgy érezte, ő sem maradhat ki abból az élményből, amit egy eminens tanuló produkciója jelent. – Fel tudja sorolni az MTK híres ötös fogatát? – kérdezte. Tagolta a szavakat, és nyomatékot adott minden szónak, mintha csak ő tudná a világon, hogy volt egyszer egy Braun, Molnár, Orth, Opata, Jeny összeállítású félelmetes csatársor. Ekkor már felállva folytattam, mit ne mondjak, már oktattam is őket, hogy olvasmányaimból tudom: Braun szinte egy helyből, nekifutás nélkül rúgta a szögleteket, külső csűddel, remek csavarást adva bele…

Lovassy Jani és Papp „Buci”, akik utánam következtek az érettségin a sorban, mindegyik feleletem után tapsolni és éljenezni kezdtek, hogy ezzel is érzékeltessék, sporttörténelemből babér illeti a fejem. Olyan volt a hangulat, mint egy kerti partin. Csak a finom ételek és italok hiányoztak. – Várjon! – kiabált újból az érettségi elnök. – Várjon! Mondjon tanár urakat a magyar labdarúgás évtizedeiből! – A nagy hangzavarban alig tudtam keresztülordítani őket. – Károly Jenő, MTK, az 1920-as évek előtt, Lázár Gyula, FTC, az 1930-as években, Lakat Károly, FTC 1945 és 1950 között.  – Ötös! Ötös – két kézzel bokszolt bele a levegőbe az érettségi elnök, és hadonászott.

Ezután azonban újfent Vasbányai „Zebi” állt elő egy kérdéssel, talán azért, hogy biztossá tegye az ötösömet. – Mit mondott Bukovi Márton szövetségi kapitány, amikor kiderült, hogy az 1956-os forradalom kitörése miatt a Svédország elleni mérkőzésre már nem kerülhet sor a Népstadionban? 

– Bukovi el volt keseredve, és kijelentette: – Fene egye meg, négy győztes meccs után először játszottunk volna idehaza… – Marci bácsi – nyugtatták – ez a történelem. – Történelem, történelem! Nem várhattak volna egy hetet?

Nehéz volt a kiabálást lecsendesíteni. Amikor végre sikerült, a vizsgáztató elnök magához ragadta a szót: – Hívjuk be Laci urat, a portást, tegyen fel az ötvenes évekből ő is egy kérdést. S ha a vizsgázó arra is megfelel, elbocsátjuk Isten hírével. Helyeseltek mindnyájan. És jött Laci úr. Mosolygott a bajusza alatt, mint mindig. És ravasz volt, mint mindig. Az arcára kiült, hogy most aztán zavarba hozza majd a vizsgázót. De sok alkalommal meggátolta, hogy délutánonként az iskola udvarán focizzunk! Egy szó, mint száz: minden szem rá figyelt. – Mi volt az ötvenes évek népszerű osztrák játékosának, Ocwirknak az eredeti foglalkozása? – kérdezte, és már előre dörzsölte a kezét. Ezt kérdezte… Mélyütés! Ám hála a magasságos istennek, elhajoltam, és kivágtam a rezet: – Műbútorasztalos.
Laci úr megadta magát, és amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan – köszönés nélkül – távozott is.

Nem kell mondanom, hogy a teremben elszabadult a pokol. Mindenki a kezemet szorongatta, gratuláltak, a folyosóról beözönlöttek a diáktársak. – Hányas? – kérdezték itt is, ott is. – Hányas? Hányas? Hát nem lehet más, mint ötös – húztam ki magamat. 

Az iskola kapujában azonban Vasbányai „Zebi” tanár úr ért utol. – Ugye tudod, hogy csak kettes – súgta a fülembe halkan, hogy senki meg ne hallja. Lassan emeltem rá a tekintetemet –Miért, tanár úr, miért…?! – Miért? Mert elfelejtetted, hogy Kocsis Sanyi 1953 októberében a Népstadionban öt gólt szerzett a B-válogatottban…
Összeomlottam és felébredtem. Egész nap az járt a fejemben: hej, ha nem az első világháborút húzom, hanem mondjuk a Rákóczi-szabadságharcot… Abból mindig offé voltam.

„Az álmokban az időnek nincs sem értelme, sem kiterjedése. Álmában az ember lát mindenfélét, valóságot is, meg merőben képzelet szülte dolgokat is. Vannak az életben olyan álmok, amelyek ébredés után is a beteljesültség érzésével töltenek el minket: ezek miatt érdemes élni.” 

(Nicholas Sparks amerikai kortárs regényíró)  

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!