Siklósi Gergely: Árnyékai vagyunk önmagunknak

– Hetedik hely az Európa-bajnokság csapatviadalán – még ha nem is lehet mindig ott állni a dobogón, azért nem ezt vártuk a férfi párbajtőr-válogatottól.
– Egy olimpiai bajnok csapattól nem is ezt várják, ám ha megnézzük az elmúlt hónapok eredményeit, azokból mégiscsak inkább az következik, ami végül történt az Eb-n – válaszolta Siklósi Gergely. – Az elmúlt időszak nem volt könnyű, úgy gondoltuk, Antonyban talán már kimászhatunk ebből, de azért ez nem olyan egyszerű: a negatív spirál, amelyikbe mi is belekerültük, nagyon könnyen levisz a mélybe. Kívülről is látszott, árnyékai vagyunk önmagunknak. Már nem félnek tőlünk a többiek, nem hiszik el a cseleinket, nem uraljuk az asszókat.

– Hogyan lehet felállni innen?
– Van fény az alagút végén, a mélypont május végén a berni világkupaverseny volt, ahhoz képest már felfelé tartunk. Az Eb-n a nyolcaddöntőben a spanyolokat magabiztosan megvertük, az a vívás végre már hasonlított ahhoz, amit mi tudunk, viszont a velünk egy szinten lévő csapatokkal szemben már nem tudtuk érvényesíteni az akaratunkat, a kétes szituációkból nem mi jöttünk ki jól Antonyban.

– Vajon miért?
– A tűz és az akarat hiányzik, de ez nem a motiváció hiánya, ez más. Keressük mi is az okokat, az Európa-bajnokságon a versenynap végén is két órán keresztül elemeztünk: adunk időt magunknak, mert tudjuk, minden sorozat véget ér egyszer. Most már mindenkinek fontos, hogy jól teljesítsünk – ez persze nem garantálja, hogy a világbajnokság jól sikerül, de mindent megteszünk azért, hogy akár már ott egy kiugró eredményt érjünk el. 

– Megvan az összhang az olimpiai négyes tagjai között?
– Felejtsük el az olimpiai aranyat! Újra kell építenünk mindent: ez a nehéz időszak lezárul a szezon végén. Szerintem a következő szezontól lesz látható a munkánk, mert azt mindenképpen fontos elmondani, hogy sohasem a munkával volt baj. Az összhang épül – reméljük, fel is épül. Együtt kell továbblépni, ezért is emlegettem a fényt az alagút végén. A világbajnokságig hátralévő hónapban nem megváltanunk kell a világot: nekem újra szeretnem és élveznem kell a vívást, négyünknek pedig újra meg kell szeretnünk a csapatban küzdést, azt kell felvinnünk a pástra, amit tudunk.

– Európa-bajnoki hetedik hely a csapattal és biztató szavak a jövőt illetően: keserűség vagy remény van önben?
– Remény. Félni nem féltem az Eb-től, de előrelépést vártam, s meg is kaptam, hiszen végre élvezhettem a vívást, nem fájt semmim. Ugyan olyan vívótól kaptam ki, aki hátrébb van nálam a világranglistán, de átéltem a mozgás örömét, s lehet, hogy többet hibáztam, de ez sokkal fontosabb jelenleg. Edzőmmel, Imre Gézával is arra jutottunk, sokkal reményteljesebb volt a vívásom, mint a berni vk-viadalon.

– Ha valaki magasra jutott, majd utána rendre hibázik, gyakorta mondjuk, lerombolta a saját várát. Adódik a kérdés: az olimpiai bajnok négyes vára áll még?
– Részben áll, részben újra kell építeni. Ha sikertelenek vagyunk, vagy nem úgy megy a vívás, kapaszkodhatunk abba, hogy bajnokok vagyunk, de mi nem így gondolkozunk, még ebben a rosszabb időszakban sem. És ahogy mondtam, sokszor jobb is, ha elfelejtjük a párizsi aranyat, nem szabad magas lóról vívni: a küzdést újra lángra kell lobbantani! Senki se higgye, hogy ez megelégedettség, de hosszú, küzdelmes évek vannak mögöttünk: a tokiói olimpia után a csapatkvóta volt a cél, az a három év rengeteg energiát felemésztett, a párizsi győzelmet nemigen követte pihenés, gyakorlatilag megállás nélkül mentünk tovább, s lehet, hogy az olimpiai arany után nem is dolgoztunk eleget – ha így nézem, az a tavalyi világbajnoki ezüst talán fals visszajelzést adott, számunkra is. Az, hogy rossz úton járunk, idén mutatkozott meg igazán, de éppen jókor. Még időben. Mind a négyünknek kellenek a pofonok ahhoz, hogy képesek legyünk újraépíteni magunkat – újra kell definiálni az olimpiai bajnoki csapatot, az immár felnőttcsapatot, nem elfelejtve azt, hogy egyéniben mind a négyen ott vagyunk a legjobb tizenhat között a világranglistán. A csapatban valami szétesett, keressük, kutatjuk, mi az.

– Van kellő türelmük az újraépítéshez?
– Én türelmes vagyok, annak kell lennie mindenkinek. Igyekszem megértő lenni – magammal, velünk és velük szemben. Bizakodó vagyok most már: az elmúlt három hónapban nagyon szenvedtem, ám ha én meg tudok újulni, talán tudom magammal húzni a többieket is, talán hatással tudok lenni rájuk.