(Bőrszín)árnyalatok – Csinta Samu publicisztikája
Megérkezett, aminek el kellett jönnie. A „kellett” persze talán kissé erős kifejezés – még az is lehet, hogy nem is kimondottan „píszí” –, de fogadni mertem volna rá, hogy egy ilyen hosszú sportesemény során, mint a labdarúgó-világbajnokság valakiből csak kibuggyan egy kikezdhető mondat. Amely aztán felülír minden sportszakmai szempontot, és a továbbiakban már nem az ellenfél tizenhatosánál kezdődő letámadás vagy az erősen véleményes ivószünet képezi a legfontosabb témákat.
Hirtelen Bastian Schweinsteiger elemzése tolakodott az előtérbe, amelyben – legalábbis a vádössztűz szerint – az egykori 121-szeres, világbajnok német válogatott futballista úgymond rasszista sztereotípiákat használt a Németország–Elefántcsontpart mérkőzés kapcsán. Erre „repültek rá” a sajtós kollégák, miután az ARD szakértőjeként megnyilvánuló Schweinsteiger a német közszolgálati tévé felvezető műsorában néhány nem túl sablonos jelzővel próbálta jellemezni az „Elefántok” játékát. Úgymint: „afrikai focit” játszanak, amely „néha kissé szokatlan, unortodox, nem túl taktikus”. Amiből az unortodox kifejezés „rendhagyóként”, más médiumokban „vad”-nak fordítva indult világ körüli útjára.
Az egykori Bayern-sztár természetesen használhatott volna sokkal jobban fésült kifejezéseket is, mint például „az Európában megszokottnál zabolázatlanabb, a taktikai fegyelmezettséghez képest a kreativitást előtérbe helyező” stb. Az eset mindenesetre még egyszer, sokadszor jelzi, hogy egy ártalmatlannak hitt és szánt kifejezés is milyen mértékben képes aktiválni napjaink rasszizmussal kapcsolatos diskurzusának szenzorait. Amelyek azonnal riadókészültségbe helyezték a témára érzékeny kommentelők hadát, és ezzel a hógolyóeffektus már el is kezdődött. A témaérzékenységben élen járt a Spiegel hírmagazin, a lap hasábjain Philipp Awounou német fekete újságíró–író igyekezett érzékeltetni, hogy „az olyan jelzők mögött, mint a »vad« és a »kiszámíthatatlan«, olyan sztereotípiák állnak, amelyek régebbiek, mint a futball, rasszista, gyarmati gyökerekkel rendelkeznek.”
Hát igen… A gyarmati múlt nehezen feledhető örökség, még akkor is, ha a jelen német emberei legfeljebb a dédapák hátrahagyott történeteiben találkozhatnak a „Borneó és Celebesz-jelenséggel”. Ettől azonban ezek a német – sőt, az európai – történelem részei, akárcsak a hozzájuk kötődő szótársítások, viccek, amelyeket a ma embere szinte öntudatlanul, a közösségi legendárium részeként használ. A kritikusok szerint Schweinsteiger megjegyzései azzal zuhantak a kuka kategóriába, hogy azzal a fekete embereket feltételezett fizikai tulajdonságokkal azonosítják, ahelyett, hogy intellektuális képességeket tulajdonítanának nekik.
Európában kétségtelenül sztereotípiákkal terhes társadalmakban nőttünk fel – nem utolsósorban azért, mert azok sok évszázados történelmekből nőttek ki. Olyanokból, amelyek az afrikai származású fekete embereket civilizálatlannak („vad”), másnak („unortodox”) és potenciálisan veszélyesnek („kiszámíthatatlannak”) bélyegezték meg. Hiba lenne tagadni, hogy többnyire így történt. Ebbe a sorba tartozik a „mezítlábas csapat” kategóriája is, amelyet legutóbbi publicisztikámban magam is használtam a két kis szigetország vb-résztvevő esetében. Ezért is tartom hihetőnek annak a felmérésnek az eredményeit, amely szerint a sportkommentátorok és a szurkolók nagyobb valószínűséggel tesznek becsmérlő megjegyzéseket a fekete labdarúgók fizikai tulajdonságaira, mint a nem fekete játékosokéra.
Ettől még Schweinsteigert aligha szabadna rasszistának bélyegezni. És nemcsak ettől. A sport területén a fizikai tulajdonságok, az erő és gyorsaság egyenesen erénynek számítanak, a fekete sportolók jó fizikumát, erejét, állóképességét némi frusztráltsággal egyenesen „etikátlan” előnyként emlegetik – lásd az atlétika egyre több ágazatában érvényesülő fekete dominanciát. Ezzel az állapottal persze nincs mit kezdeni, az adottságok adottságok, a közöttük lévő különbségeket más eszközök segítségével kell megpróbálni kiküszöbölni. Ha egyáltalán.
Hogy az afrikai csapatok mennyire „vadak és kiszámíthatatlanok”, milyen mértékben alkotják ösztönlények, nos, erre épp az szolgálhat bizonyítékul vagy cáfolatul, hogy a németektől 2–1-es vereséget szenvedő elefántcsontpartiak végig pariban voltak a Nationalelffel. Mindezt nem csupán fizikai erejük révén érték el, sokkal inkább a modern futball minden eszközét bevetve. Amire viszont máris kéznél van a magyarázat: szinte valamennyi játékosuk európai topcsapatokban szerepel. Ami pedig a „félelmetes” kinézetet illeti, a német Rüdigernek vagy Thiaw-nak semmiért sem kell a szomszédba mennie, akárcsak a nigériai gyökereket felmutató, Hamburgban született, pallérozódott Nmechának. A globalizálódó futballban mindezek a dolgok már hétköznapiak, az „afrikai” futball Európában csiszolódik, túlnyomórészt fehér bőrszínű emberek irányításával.
Az alapgond azzal van, amikor az esetenként a bőrszínen, évszázados szocializálódáson alapuló sztereotípiákkal élőket szinte azonnal, nyílt színen meglincselik az amúgy átalakulóban lévő témakezelésre utazók. Mert a helyzet kezelése kétségtelenül jóval előbbre tart, mint tíz évvel ezelőtt, hogy korábbi időkre ne is utaljunk vissza. A természetes fejlődést épp azok a kirohanások vetik vissza, amelyek mindent figyelmen kívül hagyva várnak, sőt, követelnek azonnali és gyökeres változást. A probléma összetettségét jelzi, hogy Jürgen Klopp, a Liverpool korábbi vezetőedzője egyenesen kitért a válasz elől, amikor Torontóban a Deutsche Welle riportere kérdezte Schweinsteiger vihart kavaró mondatáról. „Esélyem sincs megválaszolni ezt a kérdést. Fogalmam sincs, mit kellene mondanom egy olyan témában, amely egyeseknek tetszik, másoknak nem. Az afrikaiak egyféleképpen kezelik a kérdést, mások másként” – mondta, és otthagyta a riportert.
A Liverpool korábbi sikeredzője nem volt hajlandó beállni a boszorkányüldözésbe, amely egy plasztikusnak szánt megfogalmazás nyomán tört ki. Várhatóan ő is megkapja a magáét a rasszizmus kérdésében fekete-fehéren – és itt nem a bőrszínre utalok – látóktól és ítélkezőktől. Talán még a jelenlegi munkaadójától is, miután a világcégek a hivatalos kommunikációs politikai korrektség egészen elképesztő szorítású bilincsében vergődnek. A témának a futball-világbajnokságon való dimenzionálása aligha véletlen, hiszen a közfigyelmet ilyen mértékben polarizáló sporteseménynél jobb harsonát keresve sem lehetne találni egyes, általános hátszelet élvező nézetek propagálására.
Erdélyi emberként játszva találhatnék és hozhatnék fel rokon jellegű módon lekicsinylő, negatívan megkülönböztető megnyilvánulásokat, amelyekkel a romániai magyarság naponta kénytelen találkozni. És még csak nem is esnék az aránytévesztés bűnébe, hiszen az akaratán kívül külhonivá vált magyar etnikumot ugyanúgy az identitása felszámolására kárhoztatták, csak éppen a történelem egyik kanyarja időlegesen a megmenekülés irányába sodorta. Néhány ritka kivételtől eltekintve a román válogatott színek képviseletére vállalkozó magyar sportolók ma is saját bőrükön érezhetik a megkülönböztetést, a kigolyózási szándékot. Esetük csak árnyalatokban különbözik az elefántcsontparti játékosok helyzetétől, miközben a nagyvilág úgy tesz, mintha mi sem történne.
A világhelyzet jótékony változásáról mi sem árulkodik jobban, mint hogy a fuvallat szintjén lebbent át a kis hír, mely szerint a ghánaiak sámánt/varázslót is bevetettek a válogatott sikeres vb-szereplése érdekében. Korábban azért hasonló témákról kolumnás riportok születtek…
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
