Zöld-fokok, fokozatok – Csinta Samu publicisztikája
Kezdésnek mindjárt azt javaslom, felejtsük el a meglepetés, illetve a kiscsapatok fogalmát. Az épp zajló labdarúgó-világbajnokság idejére mindenképp. Az első kör ugyanis futószalagon szállított olyan eredményeket, amelyekre előzetesen talán indokoltan ragasztottuk volna a „meglepetés” címkét, ám a vb ebben a tekintetben is új fejezetet nyitott. Hogy tartósat-e vagy konjunkturálisat, arra talán már a világseregszemle további fejleményei is szolgálnak némi válasszal, de tanulságai számomra inkább hosszabb távon tekinthetők érvényeseknek. Főleg, hogy a jelenség kialakulása is időt vett igénybe, és a nemzetközi futball jelenlegi körülményegyüttesében teljesedhetett ki.
A 48-as létszám eleve olyan, a megszokott logika által vezérelt jóslatokat váltott ki, miszerint a sok „töltelékcsapat” puszta formasággá degradálja a világbajnokság csoportszakaszát. Hajlamosak voltunk változatlanul „mezítlábas” csapatoknak titulálni a kis szigetek képviseletében érkező válogatottakat, miközben játékosaik nagy részét akár ismerősként is kezelhettük volna a különböző rangos bajnokságok tv-közvetítéseiből. Mert az rendben van, hogy például Ismaila Sarr lenyűgöző a Crystal Palace-ben, de tudni véltük, hogy az ottani villogása jelentős mértékben a Premier League-csapat szervezettségének, a körülötte játszóktól érkező hozzáadott értéknek köszönhető. Szándékosan nem a „kutyaütőkkel” kezdtem, hanem a francia válogatottat állandó riadókészültségben tartó, veresége ellenére is sokat ígérő szenegáli válogatottal, amely az 1–3 ellenére is bárki számára életveszélyes ellenfélként mutatta meg magát.
Aligha szabadulhatok az általánosítás hibájától, mégis azt tartom, hogy az első körben igazából csak Curacao és Katar válogatottján lötyögött a vb-mez. A parányi karibi sziget csapatának útjába a sorsolás szele mindjárt kezdésként könyörtelen lakmuszpapírként sodorta Németországot, amely semmit sem bízott a véletlenre. Olyannyira különböző fajsúlyban mozgott a két együttes, hogy a németek gyors előnyvisszaszerzése után környezetemet azzal leptem meg: meglátjátok, ebből 6–1 lesz – 7–1 lett. A lényegen azonban ez semmit sem változtatott, a léptékkülönbség maximálisan érvényesült. Ami viszont legalábbis zárójelbe teszi az amúgy tényszerű felvetést, miszerint a világ futballja az európai klubcsapatokban összpontosul. Mert a Curacaót képviselő, korábban a szigetet legfeljebb az őshazába látogató elszármazottként megismerő futballisták zöme Hollandiában született, jó hírű holland futballakadémiákon nevelkedett. Felnőttként ugyan egyelőre az angol másodosztályú Sheffield United csatára, Tahith Chong vitte a legtöbbre, néhányan a svájci vagy holland első osztály középcsapatait erősítik, ami kölcsönözhetett volna némi tartást a válogatottnak, de egyelőre nem ez történt. Az összképet árnyalhatja az Elefántcsontpart, illetve az Ecuador elleni folytatás, kérdés, milyen mértékben lesznek képesek talpra állni a németektől kapott mélyütésből.
Katar megítélésében csalóka lehetett volna a Svájc elleni 1–1, ám azon a mérkőzésen a futball egyik örök törvénye érvényesült: kihagyott svájci helyzetek sokaságát követte a hosszabbításban talált katari egyenlítő gól egy olyan meccsen, amelyen egyetlen csapat volt a pályán. A besorolást megerősítette a Kanada elleni, második körös 0–6, az első meccsen kapott szerencsedózis fájdalmas böjtje. A többiek szinte egyenértékű, de mindenképp vb-kompatibilis ellenfeleknek bizonyultak, napról napra koptatva a benyomást, miszerint a végeérhetetlen meglepetések világbajnokságának lennénk tanúi.
A legnagyobb visszhangot kiváltó, 0–0-ra végződött Spanyolország–Zöld-foki-szigetek mérkőzés egy olyan válogatott hőskölteménye, amelynek tagjai futballista-mindennapjaikat jellemzően különböző szintű portugál bajnokságokban töltik. Ami eleve előrehaladott mesterségbeli tudást feltételez, megnövekedett önbizalmat, mindez tetézve azzal a bizonyítási vággyal, ami a világbajnokságon első ízben fellépő válogatottak óhatatlan velejárója. Mindez azonban önmagában kevés lett volna, ha a túlsó térfélen nem egy olyan ellenfél vár, amely meggyőződésem szerint úgy vonult ki a pályára, hogy a szükséges minimumon túl semmit sem hajlandó invesztálni, illetve kockáztatni a győzelem érdekében. A kivételes labdabiztosság, a labda végeérhetetlen körbehordozása, az altatás arra apellált, hogy előbb-utóbb lanyhul a zöld-fokiak figyelme, jöhet a döntő csapás. Ezt a szívességet azonban nem tették meg az afrikaiak, a spanyolok eleve alacsonyabbra tervezett sebességfokozatát simán kiegyenlítette az ellenfél fegyelmezettsége, odaadása és fizikai ereje – néhány egészen kivételes egyéni teljesítmény mellett.
A spanyolok sterilitása ugyanakkor ordító példája volt a „leharcoltságnak”, amely a topbajnokságokban, illetve az európai kupaküzdelmek hajrájáig érintett futballistákat jellemzi. Sokszorosan lerágott csont, mégis, ha ennyire nyilvánvalóan szembejön az egy idényen belüli mérkőzésmennyiség és -intenzitás minden következménye, nem lehet elmenni mellette szó nélkül. Eddig többnyire a sérülésveszélyt, a kiégés riasztó kockázatát emlegették, a spanyol–zöld-foki mérkőzés azonban napnál világosabban mutatta, hogy a jelenség akár jelentős tudásbeli különbséget is képes semlegesíteni. A séma a portugál–kongói összecsapásra is érvényesíthető, azzal a kiegészítéssel, hogy az afrikai csapat tudásban, kreativitásban is meglepőt produkált. Rám mindenképpen mély benyomást tett.
A puding igazi próbája azonban csak ezután következik. A sokvariációs lehetőséget biztosító kerettel érkező nagycsapatok stábjai minden bizonnyal ezerrel dolgoznak a hajó nyílt tengeri foltozásán, azaz a játékosok menet közbeni harcképes állapotba hozásán. A kiscsapatoknál viszont az a kérdés, sikerül-e fenntartani bennük a kezdeti harci tüzet, milyen irányba mozdul el a motivációs amplitúdó. Mire e sorok megjelennek, túl leszünk egy hasonló töltetű Brazília–Haiti találkozón, amely a korábban vázolt „józanodás” természetrajzáról is adhat egyfajta látleletet.
Ugyanakkor közeledik a csoportkör azon szakasza, amelyben – akik megtehetik – már nemcsak a várható ellenfelek közötti „válogatás” okán, hanem a rápihenés érdekében is igyekeznek majd takaréklángon teljesíteni. Ezen természetesen lehet háborogni, meg bundát kiáltani, de jusson eszünkbe a „láthatatlan” portugál középpályássor, az alig látható Lamine Yamal, felejthető teljesítményüket szinte személyes sértésként vettük. Holott vélhetően egészen más okok húzódnak a háttérben. És arra is felkészülhetünk, hogy a csodakapus Vozinha sem lesz képes olyan légmentesen lehúzni a rolót, ahogyan tette a spanyolok ellen. Nekünk, kanapészurkolóknak persze szívünk joga következmények nélkül megsértődni, csalódni, kedvenceket megtagadni, újakat a szívünkre ölelni. Mert egy világbajnokság erre is maximálisan alkalmas.
Meg még sok mindenre, például olyan „kultúrtörténeti” újdonságok befogadására, mint a norvég szurkolótábor eszköztárának legújabb eleme, a „ro”. Állítólag hónapokig agyaltak az oslói szövetségi irodákban, míg kipattant az ötlet: a norvég szurkolói szektorban egyszer csak kezdjék el húzni az evezőket, ahogyan annak idején a viking hajósok. Közben meg ütemre ordítsák, hogy „ro”, azaz „húzd”. Az Irak elleni meccsen még csak a „demó” változatot láthattuk, de már az is lehengerlő volt, szinte mozogni kezdett a stadion struktúrája. A tervek szerint azonban az igazi premierre a Szenegál ellen mérkőzésen kerül sor. Kíváncsian várom, bár már nem lesz igazi meglepetés. De hát amúgy is annyiban maradtunk, hogy ez nem a meglepetések vb-je.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
