Juharlevél a szélben – Csinta Samu publicisztikája
Ketten maradtak, és amire ezek a sorok megjelennek, lehet, hogy csak a „központi” házigazda lesz talpon. Az európai éj leple alatt ugyanis lejátszották a Mexikó–Anglia meccset is, amelynek végkimenetele előzetesen erősen kétesélyesnek látszott. Az írás megszületésének pillanatában azonban egyetlen tényt rögzíthetünk: a labdarúgó-világbajnokságon elbúcsúzott az első társházigazda, Kanada sima – és ezt nem csak a 3–0-s végeredmény tudatában merészkedem kijelenteni – vereséget szenvedett a legjobb afrikai válogatottól, a négy évvel ezelőtti vb elődöntősétől, Marokkótól.
A futball-vb-k történetében ez a momentum többnyire mérföldkövet jelentett. A rendező ország válogatottjának minél hosszabb ideig való versenyben maradása eddig – különösen a 2002-es japán–dél-koreai rendezésű világrandevún – fontos meghatározója volt egy vb sikerének, és nem csak akkor, ha a házigazda a végső győzelemre is esélyesnek számított. A közhangulatot pezsgésben tartja, ha a hazaiak nem csak hűvös nézői az eseményeknek, ami természetesen jótékonyan hat a látogatottságra, annak minden pénzügyi vonzatával a jegybevételtől az idegenforgalom generálta egyéb gazdasági „áldásokig”. A sportág persze a „háziak” nélkül is képes fókuszban tartani magát, pláne idén, amikor gyakorlatilag a csillagászati jegyárak mellett sem lehet belépőhöz jutni.
Kanada elköszönése ilyen körülmények között aligha okoz súlyos poszttraumás tüneteket, a juharlevelesek amúgy is „száműzték” magukat az otthoni paradicsomból azáltal, hogy az utolsó csoportmeccsen kikaptak Svájctól, így a folytatásra már államokbeli színhelyek között voltak kénytelenek repkedni. De az ország is hamarosan elköszön a közvetlen vb-részvételtől, hiszen már csak a július 7-i Svájc–Kolumbia nyolcaddöntő apropóján kell – ha csak virtuálisan is – Vancouverbe látogatnunk, utána irány Amerika.
A lekerekítéshez persze azért dukál egy kis sportszakmainak álcázott helyzetelemzés is. A kanadai válogatott nem számít megszokott vb-résztvevőnek, korábban mindössze két alkalommal jutott el a döntő tornára, az elsőn, az 1986-os mexikóin a magyar csapat ellene aratta egyetlen győzelmét. A CONCACAF-régióban – az észak- és közép-amerikai országok, valamint a karib-tengeri labdarúgó-válogatottak tartoznak ide – többnyire Mexikó és az Egyesült Államok mögé szorul, a térség Arany-kupáját kétszer, 1985-ben és 2000-ben sikerült elhódítania. A sportág kanadai meghonosításának útja nagyjából az amerikaival azonos, és az sem véletlen, hogy a két ország csapata egymás ellen játszotta a legtöbb mérkőzését.
Az idei vb természetesen különleges kihívást jelentett, bizonyára hosszú ideig vissza nem térő lehetőséget kínált Kanadának. Nemcsak abban a tekintetben, hogy vb-meccseket rendezhetett, hanem azért is, mert az utóbbi évtizedben a kanadai futballisták is szétrajzottak a világban. A „vörösök” amerikai szövetségi kapitánya, Jesse Marsch mindössze hét, a kanadai vagy amerikai bajnokságban szereplő játékost válogatott be a 26-os vb-keretbe, a többieket Európa különböző városaiban érte utol a behívó. Mindez természetesen fokozott önbizalmat – a megalapozottnál nagyobbat… – kölcsönzött a társaságnak, amit csak fokozott az amerikai típusú harsány imázsépítés. Persze mikor, ha nem most, amikor hazai pályán, némi, valószínűsíthető hátszéllel, a felhergelt, élete nagy élményét megélő közönség támogatásával eshet neki akár az oroszlánnak is.
A csoportmeccsek csak táplálták a harci tüzet. A Bosznia-Hercegovina elleni bemutatkozó döntetlen megfelelő alaphangot adott, Katar kitömése nagykönyvbe illő folytatás volt, a Svájc elleni minimális vereséget pedig az tette nehezebben elviselhetővé, hogy csoportmásodikként a folytatásban már utazásra kényszerült a társházigazda. Az első kieséses körben a csoportjából maga sem tudja, hogyan továbbjutó Dél-Afrika legyőzésével viszont a kanadai csapat önképe jelentősen torzult, a Marokkó elleni nyolcaddöntőre már a továbbjutás fennen hangoztatott hitében vonult ki – miközben minden elem Marokkó esélyességét hirdette.
A Marsch-gárdának a valósággal való szembesülése ezek után szinte törvényszerű volt. A szinte irreális elvárással terhelt, ebbe önmagát is belelovaló együttes alapvetően eszköztelennek bizonyult a kulturáltabb, pragmatikusabb, ugyanakkor jobb futballistákból álló, nem utolsósorban már egy vb-elődöntő rutinjával is felvértezett ellenféllel szemben. A már-már önveszélyes lelkesedés, rohanás a mérkőzés első félidejében termett ugyan néhány félhelyzetet, a 45 perc legbeszédesebb eleme azonban számomra a kanadaiak egyre fokozódó „szúróssága” volt. Ezen a meccsen a kanadaiak visszahozták a futball csúnya arcát: a játékvezetői ítéletek állandó ingerült kifogásolása, az alattomos módon ottfelejtett talpak, ütemtévesztett, balesetveszélyes belépések és az ezek által generált rossz, enervált hangulat.
Minden, ami a vb eddigi meccsein legfeljebb nyomokban bukkant fel, és mi tagadás, egészen jól elvoltunk nélküle. Némi túlzással úgy festett az egész, mint amikor egy korlátozott képességű kiscsapat megfélemlítéssel igyekszik elvenni a jobb ellenfél kedvét a játéktól. Szerencsére csekély sikerrel, amihez az is hozzájárult, hogy Michael Oliver angol játékvezető elkezdte osztogatni a lapokat, néha olyan esetekben is közbelépett, amelyeknél Premier League-meccsen a játék szellemében nagyvonalúan továbbot intett volna. Csakhogy Houstonban a futball rossz szelleme jött elő. A legjobb ellenszert persze a marokkói gólok jelentették, amelyek kissé talán túlzónak tűnő különbségű végeredményt hoztak, de meglehetős hűséggel domborították ki a két csapat közötti tudásbeli különbséget.
Tekintsük a vágyvezérelt véleményalkotás mintapéldájának Jesse Marsch első, a realitást figyelmen kívül hagyó nyilatkozatát. „Mi voltunk a jobbik csapat! – fogalmazott a kanadai válogatott szövetségi kapitánya. – A marokkóiak jobban fejezték be az akciókat, mi erre nem voltunk képesek, a kapu előtt jobbak voltak. Azonban olyan elit csapattal is felvettük a versenyt, amely már nagyon régóta nem kapott ki. Miénk volt ez a meccs.” Amire Mohamed Uahbi marokkói szövetségi kapitány: Egy ilyen vereség után „ehhez pofa kell.” Bizony, kíváncsi lennék Marschnak a témáról alkotott későbbi, „léghűtött” álláspontjára is.
Paraguay „trash rap” futballjával kiegészülve szombaton a világbajnokság eddigi legsötétebb napját abszolváltuk. Pedig azt gondoltuk volna, hogy a legjobb 16 között már mentesülünk a hasonlóan nyomasztó élményektől, legfeljebb nézhetetlenné agyontaktikázott meccsek rongálják a hangulatunkat. A jelek szerint azonban ezen a szinten is felbukkanhat a kiscsapat-mentalitás, amibe nem fér bele a méltó módon való veszíteni tudás jellemformáló dimenziója.
Kanada mindenesetre feljutott futball-léte eddigi legmagasabb csúcsaira, és a folyamat íve aligha teszi lehetővé a visszautat. Szóval lehet itt még folytatás, bár a későbbiekben újra meg kell izzadni a döntő tornára kijutás puszta jogáért is. A fél földrésznyi ország rengeteg zöld felületén kialakított pályák már korábban is sokat ígérően zsúfoltak voltak gyerekekkel – főleg lányokkal –, ottjártamkor képes voltam hosszú időre lehorgonyozni a pályák környékén. A világbajnokság tapintható közelsége, a torontói Distillery District környéki – és nem csak – szurkolói zóna élménye pedig hosszan tartó érzelmi töltetet képesek betáplálni. Marsch üzenete vélhetően a sörözve tomboló fiatalok többségének szólt, akik a futball finomságait egyelőre aligha érzékelik.
A nagycsapatok pedig kiscsapatokból is kinőhetnek. A merítési lehetőségek korlátlanok.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
