Vb-füstölgések (4. rész) – Bobory Balázs publicisztikája

SZÉP VOLT, JÓ VOLT, köszönöm, ennyi. 

Öt és fél hét tömény labdarúgás után jöhet az elemzések, az élmények feldolgozásának ideje, és a merengés, hogy vajon megmaradnak-e az utókornak és az emlékezetnek a 2026-os világbajnokságról olyan ikonikus pillanatok, mint 1970-ből az angol Gordon Banks védése, 1986-ból az argentin Diego Maradona angoloknak kézzel ütött, majd 70 méteres szlalomozás után szerzett gólja, 1994-ből az olasz Roberto Baggio égbe lőtt tizenegyese, vagy 2006-ból a németek elleni elődöntő hosszabbításában a szintén olasz Fabio Grosso tekerése a hosszú sarokba. Ha nem, az annak köszönhető, hogy olyan szintű meccsdömping zúdult ránk – nem csak a 48 csapatos vb-nek köszönhetően –, hogy csak kapkodtuk a fejünket és már a különleges is lassan általánossá válik. 

Úgy gondolom, azért panaszkodnunk nem szabad, mert jó kis világbajnokság volt ez az Egyesült Államokban, Mexikóban és Kanadában. A torna előtt sokan féltettük a minőséget, elsősorban a megemelt létszám miatt, attól tartottunk, hogy a felhígult mezőnyben lesznek olyan csapatok, amelyek messze kilógnak lefelé, és többen azt is kijelentették, hogy a csoportkört nincs is értelme nézni. Bizonyos szempontból nem is volt, mert az esélyes csapatok – a korábbi világbajnok Uruguay kivételével – továbbjutottak. Általánosságban elmondható, hogy már az első szakaszban is kevés volt az unalmas, túltaktikázott, óvatos futball, szerencsére hódít a vissza- és letámadásokra építő támadófoci, csak akkor látunk a saját tizenhatosa elé behúzódó együttest, ha nagyon borulnak az erőviszonyok, vagy éppen az edzői elgondolás nem sül el jól (lásd Thomas Tuchel, Anglia–Argentína elődöntő). A legmagasabb szinten a spanyolok és a franciák űzik ezt a szép sportágat, az előbbinél ráadásul tapasztalható még az az egység és szenvedély is, ami egy válogatott tornán akár a különbséget jelentheti azonos erők csatározásánál. 

Talán most egyáltalán nincs vita, a legjobb lett a világbajnok, Spanyolország mindvégig kiegyensúlyozott, határozott elvek mentén, világos, tiszta és semleges szemmel is szép focival nyert. Nyolc meccsen egy gólt kapott csak Luis de la Fuente együttese, ami elképesztő teljesítmény, tankönyvbe illik a játékosok együttes védekezése, félelmetes volt látni is, hogy egy-egy nagyon ritkán elveszített labda után két-három ember hogyan próbálja azonnal csapdázni, bekeríteni a riválist, hogy az hibázzon. Ráadásul a spanyolok úgy védekeztek a legjobban, hogy többnyire náluk volt a labda, így meg főleg extrém kicsi az esélye, hogy gólt kapjanak. A franciák elleni elődöntőben olyan helyzetekben is megbecsülték a labdát, amelyben mindenki más a lelátó 77. sorában küldte volna fel, ennek köszönhetően az ellenfél belefáradt a sok labdakergetésbe és még többet hibázott. Az argentinok elleni döntőben a dél-amerikaiak stílusára nehéz lehetett felkészülni, de az állandó nyomás, kezdeményezés meghozta az eredményt a tornán felülteljesítő ellenféllel szemben, és nyert a sokkal jobb csapat. 

Ha jobban belegondolunk, rengeteget is veszítettünk ezen a tornán. Amikor azt mondjuk, hogy a halál az élet része, akkor a futballista esetében a visszavonulás is az. Talán egyetlen világbajnokság után sem köszönhettünk el annyi klasszistól, mint most, és egészen biztosan kijelenthető, hogy két évtized után új korszak kezdődik a labdarúgásban, amely lehet Lamine Yamalé, Kylian Mbappéé, esetleg Jude Bellinghamé, mert a trón végképp üresen maradt. 

Persze az elmúlt évek hírei már nem elsősorban Lionel Messiről vagy Cristiano Ronaldóról szóltak, de amíg ez a két ember a világ labdarúgó-nagyszínpadára bármikor felléphetett, minden szem rájuk szegeződött. Messi csodálatos vb-vel és könnyekkel búcsúzik bámulatos válogatottbeli karrierjétől, CR7 viszont saját szobra döntögetésével int búcsút, de abban biztos vagyok, hogy klubszinten még egyszer megpróbálja felszívni magát, mert így nem köszönhet el.

És akkor ott vannak a többiek: hiányozni fog Luka Modric a fáradhatatlan munkájával és elegáns, mesteri irányítókészségével; Neymar a kiismerhetetlen cseleivel, a futballból kihalóban lévő ösztönös megoldásaival, pimasz góljaival; James Rodríguez a balos bombáival, kifinomult technikájával; Manuel Neuer káprázatos védéseivel és söprögetőként betöltött szerepével. Mindannyiukhoz kötődnek olyan emlékeink, amelyeket majd mi mesélünk az unokáinknak, ahogy hallgattuk gyerekként a sztorikat Puskásról, Albertről, Peléről, Di Stéfanóról, Beckenbauerről, Johan Cruyffról, esetleg Lev Jasinról.

Nem szeretnék abba a hibába esni, hogy szajkózom a „régen minden jobb volt” frázist, de félek, hogy a jövőben bár sokkal több kiváló képességű futballista lesz a pályákon, kevesebb lesz az igazi egyéniség, az olyan labdarúgó, aki valamilyen szempontból igazi unikum, és kiemelkedik az egyébként minőségi szürke masszából. 

De ha már nosztalgiázunk: én kérem vissza a döntőben is a tizenöt perces szünetet. Nekem nem kell, hogy Justin Bieber egy szál gitárral olyan produkciót nyújtson, mint a balatongyöröki srác, aki délutánonként a strand előtt penget és énekel, csak éppen sokkal magasabb színvonalon, mint az amerikai egykori tinibálvány most vasárnap. Imádom Shakirát nézni és néha hallgatni is, de ha őt akarom, akkor majd megveszem a koncertjére a jegyet. A „halftime show” egyetlen értékelhető eleme az volt, amikor a 25 évesnek kinéző Madonna (született 1958-ban) mellett feltűnt a brazil Ronaldo és Ronaldinho, és kaptunk egy óvatos betekintést, hogyan telhettek a futball nélküli estéik, amikor még aktív játékosok voltak. Összességében én csak azt szeretném, hogy kapjuk vissza a megszakítások nélküli, show- és reklámmentes tiszta futballunkat, ami ha hasonló színvonalú lesz, mint amit most láttunk a vb-n, akkor el fogja adni magát az új „tiktoktársadalomnak” is. 

És persze lenne még egy kívánságom. 

Szeretném, ha 2030-ban egy régi nagycsapat, egy két világbajnoki döntőben is szereplő nemzet 44 év után visszatérne a vb 32, 48, vagy éppen Gianni Infantino FIFA-elnök újabb agymenése esetén 64 csapatos mezőnyébe. Abban biztos vagyok, hogy a magyar válogatott most sem vallott volna szégyent, mert amit mondjuk Bosznia-Hercegovina, Ausztria vagy éppen Csehország előadott, arra mi is képesek lettünk volna. Csak éppen a vb-re eljutni egy olyan országnak, mint mi, iszonyatosan nehéz, a „közepesen erős” válogatott nem elég, kell még egy jó adag szerencse, kedvező sorsolás, kapufáról be- vagy éppen kifelé perdülő labda. Nemzeti csapatunk magja alkalmas lehet arra, hogy a csillagok nagyon kedvező együttállása esetén ott legyen Marokkóban, Spanyolországban és Portugáliában négy év múlva, de ez nem lehet egyértelmű elvárás, mert sajnos nem tartunk azon a szinten, inkább azt mondhatjuk, hogy benne vagyunk az európai középmezőny sűrűjében, ahonnan nagyon nehéz kiemelkedni. Azonban azért vagyunk több évtizede szurkolók, mert mindig hiszünk és bízunk, a vb végeztével elindulunk Kisvárdára, Gyirmótra, Nyékládházára vagy éppen Etyekre bajnokira, és várjuk, reméljük a magyar labdarúgás fejlődését, amelynek eredményeképpen eljutunk végre a föld legnagyobb futballtornájára. 

A világbajnokság végeztével természetesen füstölgéseim is véget érnek, és visszaolvasva, az utolsó részben már nem is akadt sok belőlük. Jó volt ez a vb, bár számomra katartikus élményt csak az argentin válogatott feltámadásai jelentettek, élveztem a futballt, a sztárok kiemelkedő teljesítményét, az általános tökéletesség felé haladást. Ezek után nyilván egy kicsit át kell állítani az agyat, és felkészülni a hazai küzdelmekre, de nem lesz gond, azt hiszem, nekem hétvégén egy Videoton–Kozármisleny NB II-es bajnoki lesz a programom.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!