Archív fényépek: Csom Károlyné, Németh Andrea, valamint a káptalantóti Művelődési Ház gyűjteményéből
A festői Balaton-felvidéki táj, a vidéki nyugalom és az országos hírű piac sokakat vonzott Káptalantótiba: a beköltözők városias közege átrajzolja a hagyományosan mezőgazdálkodásból, szőlőművelésből élő település életét, a futballcsapat egyelőre keresi a helyét. Folytatjuk a 2026-os veszprémi Hátsó füves-kiállítást felvezető Balaton-környéki riportsorozatunkat.
„Megálltam, mintha lábam gyökeret vert volna. Valami önkénytelen kiáltás jött ajakamra. Azután néztem, néztem, mereven néztem. Lelkemet bámulás, gyönyör, ihlet, kimondhatatlan érzés ragadta el. Sohase álmodtam ilyen szépséget. Sohase láttam, sohase hallottam, sohase olvastam ehhez hasonló tüneményt. Kúpok fénylő orommal, szőlőhegyek zölden ragyogva, erdők fekete foltjai, zöld mezők, arany vetések, száz falu, ezer hegyi hajlék, csárdák, malmok, útszéli sorfák, patakok, csatornák, magas bércek, fehér házak, korhadt és mégis fényes várromok, Szentgyörgynek és Badacsonynak komoly fensége, s az a Balaton mintha rám nevetne, s az a nádas mintha nekem súgna-búgna, s a látásnak messze határán égnek, földnek, Bakonynak, Tihanynak, tengervíznek édes ölelkezése, bizalmas összehajlása, s mindez egymást kerülve, váltogatva, kergetve, egymással összejátszva s a hátam mögött nyugvó nap arany sugarával ragyogón felékesítve: íme, ez a kép rohanta meg lelkemet. A jelennek minden élettünete, sok százados múltnak minden árnya, természetnek ősalkotásai, emberkéznek apró szép dolgai együtt, egymás mellett. Van-e még ily ragyogó foltja több a kerek világnak?”
A Balaton-felvidék fenti jellemzését Eötvös Károly 1900-ban megjelent, Utazás a Balaton körül című népszerű könyvében olvashatjuk. Kvázi mottóként megjelenik a szemelvény a Káptalantóti, a tanúhegyek ölelte falu című 2023-as könyvben is, amely előszeretettel idéz helybeli szerzőktől, így Slang Anikótól is. A költőnő Eladó ház című, tóti ihletésű verse így kezdődik: „Kifosztott lelkű ház áll szomorúan / Kinek mindent jelentett, már rég sírban van. / Üres falak, rajtuk egy-egy képkeret helye. / Megfosztott fal emlékezni próbál valakire.”
Káptalantóti, a festői környezetben fekvő, 480 lelkes falu irigylésre méltó kiváltságaival együtt is ellentmondásos település. Cserélődik a lakosság, a régi házak méregdrágán találnak új gazdára, a paraszti gyökerekből táplálkozó hagyományos minták és a vidék romantikáját kereső városi álmodozók elképzelései nehezen csiszolhatók össze. A falusi levegőre, nyugalomra vágyó beköltözők és budapesti művészkörök szemében a paradicsomot idézi a „magyar Provence” hegyeitől övezett hely. A messziről jött ember azonban némely esetben hozza magával saját tájidegen szokásait, hamis műveltségét, sznobériáját is, amint azt pontosan szemlélteti a Balaton-felvidéken hallott történet: „Némelyek hajlamosak lenézni minket azért, mert falusiak vagyunk. Jön az egyik, és odaveti nekem fokhegyről: »Egyáltalán tudod te, hogy hol van Párizs?« Na, azon felháborodtam. Ne gondolja már, hogy az itteni ember hülye! Lehet, hogy ő Párizsban tölti az év nagy részét, én meg a faluban, de egyébként éppen az előző évben jártam én is Franciaországban, és lefogadom, hogy többet tudok nála mondjuk Versailles-ról. Nekünk is vannak értékeink, amelyekre büszkék vagyunk. Fontos hozzátenni, hogy az előbbi példa nem általános, szerencsére vannak jónéhányan, akikkel a kölcsönös tisztelet a jellemző.”
(Fotó: hellohungary.hu)
A Szent György-hegy, a Csobánc, a Gulács és a Tóti-hegy bazalt magaslatai között fekvő község népszerűségében közrejátszik a divatos termelői áruk és kézműves portékák országos hírű birodalma, a Liliomkert piac, amelyen egy-egy forgalmasabb hétvégén megbízható helyi források szerint 10–12 ezer vevő is megfordul, szinte megoldhatatlan közlekedési kihívás elé állítva a települést. A piac előnyökkel és nehézségekkel is jár: ahogy errefelé mondják, „legalább feltette a térképre Káptalantótit”, ugyanakkor a kilencven százalékban máshonnan érkező árusokkal és a tengernyi vásárlótömeggel kicsit olyan, mintha egy külön várost akasztottak volna az évszázadokon át békében élő falu nyakába.
A rendszerváltás utáni helyzetről és kilátásokról sokat elmond a Népszabadság 1991-es helyszíni beszámolója: „Egy angol cég emberei jártak itt nemrég. Bekóborolták a környéket, festőiskolát akarnak létrehozni. Lenyűgözte őket a táj szépsége, az érintetlen, csöppnyi falu varázsa. Azt mondták, a látvány festő ecsetjére való. Persze, ami a művésznek egzotikum, az a Káptalantótiban élőknek az elmaradottság szomorú valósága. Az 520 lelkes, csöppnyi Veszprém megyei falu eddig szinte észrevétlenül bújt meg Tapolca és a Balaton között. Ivóvize másfél éve van, korábban építeni sem nagyon lehetett itt. – Minket megszűnésre ítéltek – mondja elgondolkozva Hajducsi Károly polgármester. – Most kellene valahogy felállnunk, kiegyenesednünk.”
Fel is álltak, kiegyenesedtek, és a változást ez esetben leképezik a helyi futballélet eseményei. Az ominózus Népszabadság-nyilatkozat után egy évvel felébredt másfél évtizedes csipkerózsika-álmából a káptalantóti labdarúgás, újjáalakult az 1970-es években megszűnt csapat, a játékosok bekapcsolódtak a falu életébe, lehetett rájuk számítani akkor is, ha a pálya mögötti Séd patak medrét kellett kitisztítani.
A zajos meccsek élménye érdekes módon épült be a nézők tudatába, az asszonyok például egyik évben focistának öltöztek a helyi farsangi ünnepségen; a művelődési ház oldalhelyiségének tablóin láthatjuk, amint arcukon maskarával, a L’Esperance Gyermeksegítőtől kapott kék mezekben táncolnak.
Külön produkcióként pedig egy idősebb hölgy 8-as számú tóti futballdresszben fejen áll, a kép alatt ott a magyarázó felirat: „nagyanyó, a tornabajnok”. A falu életének kedves jelenetei összetartó közösségről tanúskodnak, az összekovácsolódás egyik fő színterének pedig a Petőfi utca végén elterülő sporttelep kínálkozott.
Így volt ez a legrégebbi időkben is, miként az csodálatosan érzékelhető Káptalantótihoz kötődő kolléganőnk, Németh Andrea családi archívumból előkerült fotóritkaságain. A Képes Sport szerkesztőjének édesapja, Németh Gyula középhátvédként és hidegvérű büntetőrúgóként oszlopos tagja volt az 1940-es, 1950-es évek káptalantóti csapatának, feltűnik azokon a különleges sporttörténeti értékű felvételeken is, amelyeken a futballtársaság látható 1946-ban a régi iskolaépületnél vagy 1947-ben a pályán, a fából szerkesztett kapu előtt. (Németh Andrea Nemzeti Sportban közölt, édesapjáról és a család történetéről szóló publicisztikája itt olvasható.)
Településszociológiai szempontból is figyelemre méltó a Középdunántúli Napló 1959. november 5-én megjelent cikke, amely képet ad a játékosok és a szurkolók korabeli társadalmi helyzetéről, valamint a káptalantóti meccsek légköréről. „Több mint háromszázan szorongtak a pálya szélén, a jó kedély sem hiányzott. Ki-ki fogadással, jóslásokkal csillapította kedélyeit. A vezetőkön is látszott, nagy mérkőzés előtt áll a csapat. Szente elnök is hol itt, hol amott tűnt fel a nagy várakozással telített légkörben. – No Lajos, most nem tudnád fölvenni a patkót – »ugratták« Zombik Lajos kovácsot, szakosztályvezetőt. Odébb ezt hallottuk: – Tanító úr! Ma alighanem nagy ruha lesz. – Drukoljanak csak nyugodtan. Nem lesz hiba – válaszolt idegességét leplezően Vasvári tanító.”
Az 1959-es tudósítás folytatódik: “A nagy csatából azonban mégis a listavezető Honvéd került ki győztesen, de azért a 3:1-es győzelem ellenére Tapolca vezetőinek is kijutott az izgalomból. Mert amikor Vajai Péter gólkirály vezérletével rohamoztak a tótiak, a két kapufánál a Honvéd vezetőkben is »meghűlt a vér«. Hozzászámítva Tapolca 11-esből szerzett gólját, a tóti fiúk nem is vizsgáztak rosszul. Mint minden hazai meccs után, vasárnap is tele volt a »nemes utca« a hazafelé tartó tömeggel, öregekkel, fiatalokkal, gyerekekkel egyaránt. A csapat tagjai: Szabó Gyuszi tsz-tag, Fodor Lajos (»Lujzi«) gépkocsivezető, Soós Lajos tanító (Dörögdről jár haza játszani), Vajai Péter (a sportszeretete Keszthelyről vonzza haza, ahol az akadémia gazdaságában tanul), Szalai Laci útépítő munkás, Kiss István áll. gazd. dolgozója, Karácsony Lajos kőműves… mindent megtettek a győzelemért. Mégis…”
Jellemző módon a káptalantóti csapat működését kezdetben a helyi gazdálkodók mellett a stoplis cipőket biztosító suszter segítette a leginkább, később pedig az Összefogás Mgtsz, illetve személyesen Szente Iván, a futbllbarát tsz-elnök és sportköri elnök. Mindezt Istvándi Ferenctől, az 1950-ben született korábbi polgármestertől tudtuk meg, aki az édesapjától hallott futballtörténetek mellett megosztotta velünk saját emlékeit a meccsek régi rítusáról. „Megvolt a hangulatuk, eseményt jelentettek a falu életében. Vasárnap délelőtt mentek az emberek templomba, a férfiak közül néhányan mise előtt betértek a kocsmába egy sörre, ebéd után pedig indult ki a falu népe délután háromra a pályához. Lefújás után vissza a kocsmához, ahol kitárgyalták az emberek a látottakat, tekéztek, beszélgettek” – mondta az egykori sportvezető, kendőzetlenül értékelve a változásokat: „A mostani helyzet lehangoló. Nem látom, hogy a csapat összetartana, a játékosok értenék, mit jelent a sporttal járó kötelezettség. Egyébként is úgy érzem, nem a futballszeretet a mozgató erő, ahogyan az embereket amúgy is megfertőzte az anyagias szemlélet. Ehhez hozzátevődik még, hogy Káptalantóiban a mai csapat eredménytelen. Nincsen közönségvonzó ereje, és ha hétről hétre jönnek a kudarcok, a játékosok is kedvüket vesztik.”
Tény: a november 30-i, Zalahaláp elleni 3–1-es győzelem előtt az ősszel tizenhárom vereségbe futott bele az együttes, amely jelenleg a Veszprém vármegyei III. osztály utolsó helyén áll. „Most kellene valahogy felállnunk, kiegyenesednünk” – juthat eszünkbe az ismerős mondat, és Tóth László, a csapatszervezőként is aktív 1996-os születésű csatár már látja is a feltámadás módját.
Helyi kötődésű játékosokkal erősítené a jelenleg 24 igazolt tagot – köztük öt-hat tótit – számláló keretet, és úgy kalkulál, egy-két év alatt összeérne a fiatal garnitúra. Az 1–1.5 millió forintos, részben az önkormányzat által biztosított éves költségvetést enyhíti a kővágóörsi tüzéptelep segítsége, a mészhidrát onnan érkezik a pályavonalazáshoz. „Elég szegények vagyunk, de igyekszünk legalább az ősz és a tavasz végén szervezni egy-egy összejövetelt. Nem szeretném én se és más se, ha megszűnne a csapat. Ha egyszer ilyesmi beövetkezik, már nagyon nehéz újrakezdeni.”
A fiatalemberrel a káptalatóti önkormányzat épületében találkoztunk, ahol Kiss Anita, a személyesen inkább az atlétikához kötődő polgármester asszony szervezésében nyílt alkalom egy futball témájú háttérbeszélgetésre. Ott ült az asztalnál a házigazda és Tóth László mellett a települést 2010 és 2024 között vezető Csom Károlyné, valamint a régi káptalantóti futballisták közül Bakó Dezső, az 1947-ben született jobbhalf, Karácsony József, az 1952-es balszélső és Novák László, az 1953-as bekk.
Szó esett az öltözőnek használt tűzoltószertárról, a kultúrház döngő falai között tartott téli edzésekről, a lovaskocsival vagy ZIL-teherautóval megtett idegenbeli utazásokról, a legendás Szegi fiúkról. Előkerültek az ősi futballdalok is… „A tóti iskola mellett van egy futballtér. Odajár a mi csapatunk, senkitől sem fél. Tizenegyes numerája, Fodor Lujzi a csapat kapitánya” – szólt az egyik nóta első versszaka, a folytatást már szemérmesen elhallgatták a tisztelettudó öregek, csupán a következő részt kuncogták el belőle, több szövegváltozattal: „…nappal játszik a labdával, éjjel meg a Marikával.” Aztán nagy nevetések közepette felidézték a játékvezető esetét, aki tévedésből délelőtt érkezett a délutáni meccsre, így kezdésig már úgy meglocsolták a kocsmában, hogy szinte a pályára sem tudott kitántorogni, szédelgéséért pedig öt meccsre eltiltotta a szövetség.
Következzen hírlapi stílusban néhány rövid nyilatkozat az érintettektől.
Karácsony József: „Tizenhárom éves lehettem, amikor először játszottam a tóti csapatban, hamissal persze, a Pápai Kinizsi ellen. Később a Volánnál dolgoztam kalauzként és ellenőrként, a beosztás nem volt éppen futballbarát, sokszor vasárnap is menni kellett. Jutalmul győzelmek után a kertészetből kaptunk egy-egy szatyor paprikát vagy a szőlészettől némi bort. A kilencvenes évek közepétől a kétezres évek végig összesen hatszor nyertünk bajnokságot.”
Bakó Dezső: „Balatonfűzfőn tanultam szerves vegyipari szakmunkásnak, a katonaságtól őrmester rangfokozattal szereltem le, eleinte Fűzfőre kerültem dolgozni és ott is játszottam, aztán helyben futballoztam, és miután az 1970-es évek közepén megszűnt a káptalantóti csapat, Kisapátiban folytattam. Ötven is elmúltam már, amikor abbahagytam a futballt.”
Novák László: „Szőlész brigádvezető voltam a tsz-ben, 1991 után meg vállalkozó. Az errefelé népszerű fajtákat termesztettük, olaszrizlinget, szürkebarátot, muskotályt, chardonnayt, később jöttek be olyanok, mint a cserszegi fűszeres vagy a zengő zenit. Káptalantóti mindig is mezőgazdálkodó falu volt, a tsz is adott ki művelésre szőlőket, ezekkel a kiegészítő jövedelmekkel tisztességesen meg lehetett élni. Az itteni sportegyesület mindig szívesen befogadta azokat a játékosokat, akikek megszűnt a csapata. Így voltunk mi már szigligeti csapat, diszeli csapat, edericsi csapat. A mai tóti futball? Nyolc meghatározó ember kiesett sérülés miatt vagy más okból. Hiába vannak ügyes játékosok, ez attól még még nem csapat.”
Laci bácsit elkísértük házáig, ahol a fiók mélyéről előszedett egy meghökkentő feliratú pólót, amelyet vagy huszonöt évvel ezelőtt, az akkor „fizetős csapat” hírében álló Gyulakeszi elleni rangadó előtt gyártottak. A fehér trikón ez a fricska olvasható: „Mi nem pénzért focizunk.”
Elsétáltunk a paraszti világ megmaradt tárgyait is bemutató kultúrházhoz, menet közben Kiss Anita polgármester elmondta, megoldandó feladatként szembesül a futballcsapat helyzetével, és figyelembe kell vennie a szűkös költségvetést is. Az öltözőépület eléggé romos állapotban van, az idén felújítják, megvan rá a keret. Az iskola a kétezres évek elején megszűnt, pedig az utánpótlás kulcskérdés.
Csom Károlyné hozzátette: „Az önkormányzat mindig is segítette a csapatot, évi 500 ezer vagy egymillió forinttal. Bár sokszor nem volt ebben köszönet. Régen annyian voltak a meccseken, hogy körbeállták a pályát, a legutóbb fájó szívvel számoltam össze tizenkét nézőt. Valahogy nem érzem a kohéziót az emberek között, a futballisták között sem. Lehet, hogy már öreg vagyok, de nekem az az érzésem, hogy egy igazi, összetartó csapat nem így működik. Össze kell fogni, nincs mese, ez korábban itt természetes volt.”
Talán furcsán hangzik, de a kocsmák helyzete a futballhoz hasonlóan tanulságos jelzéssel szolgál egy település változásairól. Káptalantótiban valamikor a csapat életével összeforrott a Horváth János által üzemeltetett, „Jana-féle kocsma” vagy „Horváth-kert”, amely kéktúrás pecsételőhelyként a túrázókat is lenyűgözte a falakon berendezett, mezekből, tablókból, fotókból álló helyi futballkiállításával. Néhány éve bezárt, ma már kisbolt működik az épületben.
A település központjában, Katica néni kocsmája helyén öt éve Faur Zsófi budapesti galériavezető nyitott Szilágyi Pállal az új időkhöz igazodó, ötletes megoldásokkal és dizájnos külsővel kialakított helyet. A Káli Cool Közért Bár profilját meghatározza a kortárs képzőművészet, a vintage lakberendezés és a tervezői ruhák világa. Körülbelül száz méterre fekszik tőle a tóti futballpálya, de a távolság itt már inkább nemzedékekben, világszemléletben, életmódban mérhető. Máshonnan közelítve: talán csak egy tért ölelő keresztlabda kérdése, és a falusi foci újra cool lehet.
Regionális sorozatunk állandó szakértője, Törő Balázs néprajzkutató, a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum munkatársa az alábbi kommentárt írta a káptalantóti riporthoz, Változások a Balaton-felvidéken címmel:
„A Balaton-felvidék kistájai ugyan földrajzi értelemben jól elkülöníthetőek egymástól, mégis jellemző, hogy a Káli-medence, Nivegy-völgy, Tapolcai-medence, stb. elnevezések a közbeszédben gyakran esnek egybe, amely talán a közelmúlt nagyon hasonló társadalmi folyamataival magyarázható. A Tapolcai-medence településeinek társadalmi jellemzői az elmúlt nagyjából öt évtizedben sokáig különböztek a szomszédos Káli-medencei, vagy a közeli part menti falvakban tapasztalt jelenségektől. Ez a helyzet azonban megváltozni látszik, amit jól illusztrálnak a káptalantóti terepmunkánk során gyűjtött tapasztalataink is.
Aki az elmúlt évtizedben megfordult a Balaton-felvidéken, az valószínűleg találkozott a Káptalantóti határában zajló Liliomkert Piaccal, vagy ha személyesen nem is járt ott, ismerősei elmondásából értesülhetett róla. A vasárnapokat uraló rendezvény tulajdonképpen nem is egy piac, annál jóval »több«, mind gazdasági, kulturális, de még társadalmi értelemben is.
A településnek országos ismertséget hozó »társadalmi esemény” a helyiek körében azonban nem arat osztatlan sikert. A megnövekedett autóforgalom mellett egy jóval összetettebb probléma is kibontakozik előttünk, aminek csak az egyik mozgatórugója a piac jelensége. Egyebek mellett ebben ugyanis szerepet játszik az is, hogy a Tapolcai-medence falvaiban még jóval több az eladó ingatlan, mint a Káli-medencében, ahova lassan kiakaszthatják a »megtelt« táblát.
A település így egyre népszerűbbé vált a Balaton-felvidéken letelepedni vágyók körében, ami ugyan az »őslakosság” ingatlanjainak értékét is növeli, ám a helyi fiatalok helyben maradásának esélyét jellemzően csökkenti. A beköltözők köre és hatásuk rendkívül sokszínű: a Tapolcáról kiköltöző családoktól a nagyvárosi, a térségben is »gyüttment« címkével illetett, helyben újszerűnek ható életmódmintákat képviselő személyektől az új típusú vendéglótóhelyekig terjedhet. Mégis, mi jelenthet közös pontot manapság egy alig négyszáz fős, átalakuló Balaton-felvidéki településen? Sikerül-e integrálni a beköltözőket a helyi közösségbe, vagy létrejönnek-e új közösségek, mi lesz a helyi futballcsapat sorsa? Nem csak káptalantóti kérdések.”
