Rúdugrásra született – Armand Duplantis-portré, 1. rész

„Tudom, mi az az érzés, amit üldözök. Az az érzés, amit teljes életem során üldöztem” – az 1999. november 10-én született Armand Duplantis története a családi házuk hátsó kertjében kezdődött el, a Louisiana állambeli Lafayette városában. Ahhoz, hogy a kis „Mondo” fiatalkoráról képbe kerüljünk, a 2022-ben bemutatott Born to Fly című dokumentumfilmet hívtuk segítségül.

„Rengeteg gyerek nő fel a sport szeretetével átitatva, de nálunk a sport tényleg a világmindenséget jelentette. Édesanyám, Helena tizennyolc évesen költözött Svédországból az Egyesült Államokba, hogy ösztöndíjjal továbbtanuljon és a hétpróbázást magasabb szinten űzhesse. Az egyetemen ismerkedett meg apukámmal, Greggel, aki rúdugró volt. Louisianában sokkal jellemzőbb volt, hogy focikapu van a házak kertjében felállítva, nálunk komplett rúdugrószett volt nekifutóval és szőnyeggel. Ezzel nemcsak a környéken, de az egész országban egyedülállóak voltunk.”     

Amellett, hogy maga a mozgásforma, amivel már négyéves korában megismerkedett, nagyon tetszett neki, az is fontos volt, hogy az apukájával milyen sok időt tölthetett így együtt. Amennyire teljesnek érezte magát rúdugrás közben, az iskolában legalább annyira visszahúzódó volt.

„A suliban féltem hozzászólni a tanáraimhoz, az osztálytársaimhoz és a lányokhoz is. Kívülállónak éreztem magam. Csak akkor voltam önmagam, amikor ugrottam. Nem voltam magas gyerek, ezért mindennél jobban szerettem volna nagyobb, gyorsabb és erősebb lenni, maximalizálni a technikám. Amikor végeztem az iskolában és akár csak kis lehetőségem is nyílt rá, leültem a számítógép elé és rúdugrós videókat kerestem az interneten, hátha találok valami újdonságot abban, ahogyan mások csinálják. Imádom feszegetni és kitolni a határaimat.”    

Már hétesztendősen 386 centiméter fölé jutott, majd ezután 13 éves koráig minden kategóriában új korosztályos világcsúcsot állított fel. 2015-ben jött az első nemzetközi siker: Caliban megnyerte az ifjúsági világbajnokságot – 530 centire javította az egyéni csúcsát, egyben beállította a versenycsúcsot.

„Hihetetlenül büszke vagyok rá, hogy Svédországot választotta, sokat jelent nekem – mondta édesanyja, Helena. – Nem volt könnyű döntés, de mindenképpen meghatározó volt benne, hogy a svéd szövetség felajánlotta Gregnek, hogy legyen a rúdugrók edzője.”     

„Az, hogy apa ott lehet velem a nagy világeseményeken, mindennél fontosabb” – vallja hősünk, akinek fejlődése töretlen volt. 2016. február 6-án ő lett az első középiskolás atléta, aki átjutott a 18 láb felett. Ez az 549 centis teljesítménye természetesen rekord volt a 16 évesek között. Egy évvel később, New Yorkban már az 575-öt is átvitte, s rendkívül fiatalon U20-as fedett pályás világcsúcstartóvá avanzsált. Nem sokkal később már a legjobb szabadtéri eredmény is az övé lett ebben a korosztályban: április 1-jén 590-et ugrott Texasban, 17 évesen a svéd felnőttrekordot is átírva.

A különböző magasságok közül mégsem erre, hanem az 580-ra tekintett úgy, mint a beugró szintre az elitbe. Ezt tartotta a mércének, amelyen általában eldől, hogy valaki bejut-e a döntőbe az olimpiákon, vb-ken, Eb-ken. Reno minden évben afféle rúdugró-csúcstalálkozónak ad otthont, amelyre az Egyesült Államok valamennyi pontjáról érkeznek versenyzők – általában összesen 1800-an méretik meg magukat a hatévesektől a 19 esztendősekig. A mai napig ez Mondo egyik kedvenc versenye, amelyre rendre szívesen tért vissza. Greg elbeszélése alapján már itt olyan volt, mint egy rocksztár, a dokumentumfilm szerint 2017-ben Renóban vitte át először „élesben” az általa kritikusnak tartott 580-at. A sikernek meglett a hatása: a New York Times ezelőtt sohasem írt rúdugrásról, ám kivételes teljesítménye után még az egyik legnagyobb lap is azt írta róla, hogy „olyan a rúdugrásnak, mint a golfnak Tiger Woods: megelőzi a korát”.

A nevadai viadal jó alapot adott neki a szabadtéri szezonra, amelyben a már említett texasi 590 centije után Grossetóban megnyerte az U20-as Európa-bajnokságot. Így jutottunk el oda, hogy bemutatkozhatott a londoni világbajnokságon, amelyen a svédek a legnagyobb éremesélyesként tekintettek rá. „Ez volt a nagy pillanatom az igazi áttöréshez” – jelentette ki. Szinte hihetetlen, hogy bejutott a döntőbe, amelyben ennyire fiatalon sem vallott szégyent, hiába esett ki 565-ön és lett 9. Borzasztóan csalódottan és idegesen tolta vissza a rúdját a tárolóba, ő is tisztában volt vele, hogy kamaszként mentálisan nem volt még kész a még nagyobb sikerre.

A középiskola befejezése után mégsem akart az amerikai egyetemi bajnokságban versenyezni, egyből a legmagasabb szintű felnőttviadalokat vette volna célba. Ám apja a szemébe nézett és kijelentette, mentálisan és fizikailag sem látja még őt készen arra, hogy a Gyémánt Ligában versenyezzen. Így végül kénytelen volt beadni a derekát, és a Louisiana Állami Egyetemen folytatta tanulmányait, emellett világszínvonalú feltételek között csiszolhatta tudását.

„Nem mindig értem apám gondolkodását. Nem érdekel, hogy az emberek nagy része szerint mit kellene csinálnom, mert sohasem volt és nem is lesz ugyanolyan az utam, mint a többségé. A nap végén csak én tudom, hogy mire vagyok képes. Csak a megfelelő nap és a megfelelő verseny kell hozzá, hogy megmutathassam, készen állok!”     

A nap, amikor tényleg az egész világ megismerte a nevét, 2018. augusztus 12. volt. Már U20-as világbajnokként utazhatott el Berlinbe a felnőtt Európa-bajnokságra, ami több szempontból is különleges volt neki.

„Teljesen más ember vagyok Londonhoz képest – készen állok. Az európai rúdugrómezőny igencsak sűrű, de izgatottan várom az Eb-t és azt, hogy Renaud Lavillenie ellen léphessek pályára. Ő a legnagyobb példaképem, akinek a posztere ott lóg a szobám falán. Gyerekként olyan szerettem volna lenni, mint ő. Ugyan Szergej Bubka törte át a hatméteres álomhatárt, mégis Renaud volt, aki megmutatta, hogy másképp is lehet jól ugrani. Tudtam, ahhoz, hogy ellene ugorhassak, már fiatalon nagyon magasra kell törnöm, neki pedig még relatív idősen is ott kell lennie a csúcson.”     

Ez bőven összejött neki, hiszen a Bubka 615 centis világcsúcsát 2014-ben megdöntő (616), 39 éves francia még a nemrég véget ért tokiói vb-n is bejutott a döntőbe és nyolcadik lett. Hét évvel ezelőtt, Berlinben az erőviszonyok még fordítottak voltak. Lavillenie volt a favorit, Duplantis pedig trónkövetelőként szeretett volna nagyot alkotni. Nos, sikerült neki.

Ugyanúgy 550-en szállt be, mint előtte a 2017-es londoni vb-n, utána viszont nem ért véget neki a finálé. Az 580-at egy hiba után átvitte, majd 590-en beállította élete legjobbját, hogy aztán ő és Lavillenie is átugorja az 595-öt. Majd jött a 600 centi, ami Mondónak elsőre sikerült, ahogyan harmadik félként az orosz Tyimur Morgunov is beszállt az aranyéremért folyó csatába. Lavillenie hibázott, a másik két kísérletét már 605-ön ugrotta, de ez ugyanúgy kifogott rajta, mint Morgunovon. Nem úgy hősünkön, aki új versenycsúccsal és U20-as világrekorddal megnyerte az Európa-bajnokságot. 18 évesen és 275 naposan a kontinensviadalok – akkor – 84 esztendős történetének legfiatalabb győztese lett az ügyességi számokban.

„Tökéletes pillanat volt, amit Renaud, minden idők egyik legjobbjának az ölelése és a gratulációja tett teljessé.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. október 4-i lapszámában jelent meg.)