Jobbegyenes vitaindító – Csinta Samu publicisztikája

Nem tudhatom, mi hangzott el a zalaegerszegi sportcsarnok lelátóján, amitől a ZTE amerikai játékosában, Jericole Hellemsben olyan mértékben ment fel a pumpa, hogy a Kaposvár elleni vesztes hazai mérkőzés után nekiugrott az egyik szurkolónak. Nem is tisztem kideríteni, a zalaegerszegi kosárcsapat idei mélyrepülése önmagában is elegendő oknak tűnik ahhoz, hogy mindkét fél súlyos, esetenként tettlegességig menő „érveket” vágjon egymás fejéhez. A következményeket persze kezelni kell, a zalai fővárosban meg is történt, az incidens nyomán a ZTE-nél bejelentették: azonnali hatállyal felbontják a játékos szerződését, s a hírek szerint rendőrségi eljárás is lesz az ügyben. 

Némi mélyfúrás során persze óhatatlanul találunk néhány olyan „leletet”, amely közelebb vihet a helyzet alaposabb megértéséhez, értelmezéséhez. Kezdjük a zalaegerszegi kosárlabdázás történetével, amely négy bajnoki aranyérmet számlál. 1983-tól 1997-ig a sportág közvetlen hazai élmezőnyéhez tartozott, útját dobogós és dobogóközeli helyezések is – utóbbiak már csalódásszámba mentek – és Magyar Kupa-győzelmek szegélyezték. Aztán némi elszürkülés után 2009-ben egy bronzérem, majd a következő bajnokság megnyerése következett, a 2017-es harmadik helyet követően pedig a mezőny második felében keresgélhettünk a kék-fehérek után. Az elmúlt két bajnokságban viszont újra felsőházi tagság hozta vissza a reményt Zalaegerszegre abban a sportágban, amely összességében az elmúlt negyven esztendő legeredményesebb csapatsportágának számított arrafelé. Még akkor is, ha sokak számára a futballcsapat 2002-es bajnoki címe jelenti a csúcsok csúcsát. No meg ki feledhetné Koplárovics Béla győztes gólját a Manchester United ellen a BL-selejtező harmadik körében?

A történeti körkép rögtönzött felfestése után talán nem túl meredek kijelentés, hogy a zalai kosárszurkolók egyelőre nehezen azonosulnak a bajnokság sereghajtói közé tartozó együttes státusával. A dicső pillanatok még tapintásközelben vannak, élnek az ünneplések képei, emlékei, a lelátó népe pedig soha nem hajlandó azonnali realitás üzemmódba kapcsolni. Vétkesnek mindig lennie kell, aki ilyen-olyan szerepkörben széttépi az álmokat. Ilyenkor valakinek mennie kell, de azonnal. A leginkább kitett szereplők pedig a játékosok, teljesítményük azonnal meccseket dönt el, és ők azok is, akiken mindjárt számon lehet kérni a „miérteket”. Ilyenkor szinte azonnal megszűnik minden előélet, az előző bajnokságban még istenített játékos egy csapásra kutyaütővé válik, a supermannek szerződtetett kosaras pedig lelketlen zsoldossá, aki fizetésnapon tartja a markát, amúgy meg nem érti, nem érdekli, mit is jelent zetés kosárlabdázónak lenni.

Az amerikai légiósok számára mifelénk egyszerűen nem létezik köztes állapot: vagy hősök, vagy árulók. Így van ez már azóta, hogy a magyar kosárlabdázásban megjelent az első amerikai: épp negyven esztendeje, 1985. szeptember 28-án lépett pályára a MAFC-ban a Kecskemét ellen kezdőként Sylvester Norris, majd csereként Bryan Pollard. Egyikük sem a mai módi szerint, menedzserek kínálatából mazsolázva került Budapestre, a Műegyetem ösztöndíjasaként az intézmény angol nyelvű képzésében vettek részt, kosarasfizetésüket pedig egy osztrák cég állta. A MAFC velük sem jutott a felsőházba, végül 7. lett – az olvasóra bízom annak eldöntését, hogy mindezt a magyar bajnokság színvonalának vagy az amerikai pionírok játéktudásának rovására írhatjuk-e. Bár már akkoriban is erős kártyának számított, ha valaki megfordult az NBA környékén, és mivel Norrist az 1979-es drafton kiválasztotta a San Antonio Spurs, karrierje 17 NBA-mérkőzést is számlál, így aztán – kezdetben legalábbis – egyfajta Messiásként tekintettek rá.

Zalaegerszegen már 1982-ben megjelentek idegen arcok. Szalay Dénes szakosztályvezető a magyar kosárlabdázás történetében először szerződtetett idegenlégiósokat a lengyel Zbigniew Slominski és Zbigniew Blaszczak személyében. Velük is csak a bajnokság 6. helyén végeztek, míg egy évvel korábban színmagyar felállással negyedikek voltak, a modell azonban gyorsan szárnyra kapott. A világ is kinyílóban volt, a nyolcvanas évek második felétől már egyre kevésbé jelentett szenzációt egy-egy külföldi – akár amerikai – kosaras magyarországi állomásoztatása. Elsősorban a szomszéd kertje virágzott, a világ élvonalához tartozó jugoszláv kosárlabdázásból bőven akadt válogatnivaló.

Ma már jóval egyszerűbb – egyben talán nehezebb is – amerikait találni, többtucatnyi arra specializálódott portál, még több menedzseriroda kínálja szolgáltatásait, és zsákbamacska-kockázata is jócskán csökkent, hiszen a médialehetőségek szélesedésének köszönhetően a sportág történései a nagyvilág szeme előtt zajlanak. A kosárlabdázásban mérhető, számszerűsíthető paraméterek sokasága biztosítja a jelölt potenciáljának letapogatását is. Kockázati tényezőként persze marad a sérülésekre való hajlam, illetve az emberi kvalitások, amelyek természetesen alapvetően képesek befolyásolni egy-egy játékosberuházás hatékonyságát. Akkor kerül válságba az illető klubvezető, ha egy kosarasról az a hír járja, hogy percek alatt képes szétverni az öltöző mindig törékeny egységét, viszont évek óta húsz pont fölötti dobóátlagot produkál. Ilyenkor ugyanis azt kell eldönteni, hogy csapatjátékost szerződtet-e vagy egy elképesztő dobógépet, aki villogásával a lelátót is képes megajándékozni a siker mindent felülíró élményével. Hasonló esetekben legtöbbször az utóbbi változat felé billen a mérleg. Aztán rövidesen minden kiderül.

Az idén nyáron szerződtetett Hellemsről hat forduló alatt két számszerűség derülhetett ki: 11.8 pontos dobóátlag, illetve meccsenként 3.8 lepattanó megszerzése, mindkettő meghatározó játékosról árulkodhat. Hogy személyében milyen ember érkezett Zalaegerszegre, arról az általa a szurkolónak bevitt jobbegyenes meglehetősen lesújtó bizonyítványt látszik kiállítani, miközben más források korántsem amolyan cowboy mentalitású – azaz először lő, aztán kérdez – típusú kosarasról beszélnek. És ez a végeredmény, miután az amerikainak máris ajtót mutattak. 

Hogy miként fest a kép a lelátóról nézve? Fele­más, de mondható tipikusnak is. A drukker kemény mag részéről a provokatív viselkedés vádjának szinte teljes elutasítása tapasztalható, míg a nézőtéri mezőny annak az ellenkezőjét állítja, azaz elsősorban az anyázó, a legsúlyosabb sértéseket is elsütő szurkolót (szurkolókat) teszi felelőssé az afférért. A tévéfelvételek hanganyaga nyomán ugyan nem azonosíthatók az elhangzott vaskosságok, a felek testbeszéde, a csapattársak által kivezetett amerikait menet közben érő szitoközönt kísérő gesztusok igencsak próbára tehették Hellems mentális teherbírását. Azt a kelet-európai közegre többnyire jellemző bánásmódot illusztrálva, amely az idegent csak az azonnali haszonhozatal pillanataira öleli a keblére. Mint ahogy az is sajnálatos sablonokat látszik erősíteni, ahogy Hellems képtelen volt elviselni a számára idegen, csak átmenetinek tekintett város – szándékosan nem ragadtam le a kisváros kategóriánál – reakcióit. Két, egymástól merőben különböző kultúrkörből érkező „fél” találkozásának lehettünk tanúi, akiknek csak a szerzett pontok, lepattanók, „gólpasszok” szintjén akad közös mondanivalójuk. 

A zalaiak szerdán Szegeden immár új szakvezető, a görög Kosztasz Mekszasz irányításával kezdhetnek új életet, miután a Kaposvár elleni, váratlanul kapitálissá fajult meccs előtt az addigi gyenge szereplés áldozatául esett Sebastjan Krasovec vezetőedzőt már felállították a kispadról. Hellems? Rövid időn belül tőle az esetről már csak személyes posztokból vagy új állomáshelyén adott nyilatkozatokból hallunk. Bizonyára nem fogunk örülni neki.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!