Nagycsoportosok – Malonyai Péter publicisztikája

NEMCSAK A CSÁRDÁSKIRÁLYNŐ örökzöld, a témák között is akadnak időtálló darabok. Ilyen például a nyilatkozatok ügye. Azok kapcsán nem véletlenül Kálmán Imre örökbecsű operettjét említettem kiindulópontként, hiszen a sportolói mondandóknál is kötelező a boldog vég. Tudják, …és a végén egymáséi lesznek… Sajnos nem a beszélő és a hallgatóság.

Persze hogy az őszinteség hiánya miatt. Ne értsenek félre, semmi közöm, és nem is érdekelnek az öltözői pletykák, mindenhol vannak belső ügyek, ám azért nem árt(ana) a kérdésre érdemben válaszolniuk a megszólítottaknak. Beszélni és nem – mellébeszélni.

Az edző, a játékos pontosan tudja, mit kell mondania, mit vár el tőle az ilyen vagy olyan vezetőség, ezért aztán nem véleményez, hanem – szerepel. Korunk egyik legnagyobb ellentmondása, hogy miközben mindenki a nyilvánosság, a kommunikáció főszerepéről beszél, a megnyilvánulásoknak ritkán van közük – a valósághoz. Ehhez persze gondolati restség is kell, a kézenfekvő semmit követelik meg a beszélőtől, ahelyett, hogy kitalálnának valami rafinált történetet, ami hihető is – lehetne. Magam ellen beszélek ezzel, de semmit sem utálok jobban, mint amikor lebecsülnek. 

Jóindulatom jeléül kezdem a követendő példákkal. Elsőként Sallai Rolanddal, akit ugyebár kiállítottak Dublinban, így futballválogatottunk tíz emberrel volt kénytelen csatázni majdnem egy teljes félidőn át. „Sajnálom a szabálytalanságot, és büszke vagyok a csapatra, amiért a hibám után oroszlánként harcolt” – mondta. Figyelem, nem bírózott, nem méltatlankodott, ezt meghagyta másoknak (voltak elegen), egyszerűen, hétköznapian vállalta a tettét.

De éppen úgy ritkák Bognár István szavai. Az MTK futballistája az Újpest elleni győzelem (2–1) után elmondta, fogalma sincs, hogyan nyertek, hiszen az aktuális produkciójukkal jó, ha húszból egyszer sikerülhet. Ha két-három gólt kapnak, egy szót sem szólhattak volna.

Jó példával szolgál Szabó István is, aki nálam a top háromban van a jelenlegi hazai mesterek közül. Kecskeméti (méltatlan) kiebrudalása után Nyíregyházán igyekszik maradandót alkotni. Egyelőre nem áll jól a csapat, hat meccsen négy pontot szerzett, ám az edző nem mentegetőzik. Sőt. Arról beszél, biztos, hogy ő is hibázott, meglehet, rossz játékrendszert választott, tévedett egy-egy futballistája beállításánál. Kifejezetten leszögezi, hogy egyelőre nem felelnek meg a saját igényeiknek sem, de nem seprik szőnyeg alá a gondokat, stábjánál megszokott, hogy önértékelést tartanak.

A mellébeszélés furfangos dolog, nem véletlenül mondta jó régen, de örök érvényűen a kosárlabdában (szinte) mindent tudó Rátgéber László, hogy olyan légkörben érdemes csak igazán dolgozni, amelyben a mellébeszélés egyenesen – bűncselekmény. Már csak azért is, mert a ködösítés végül természetessé válik, s hatással lesz az önértékelésre. A nyilatkozó egyszerűen el is hiszi, amit mond, az énképe távolodik a valóságtól. Márpedig ez talán a legveszélyesebb a sportban (is).

Hogy példával éljek, itt volt a Fradi Qarabag elleni párharca. Itthon 1–3, idegenben 3–2, ami összesítésben 4–5 – ezt csak a tények kedvéért, legalább itt legyenek fontosak. Mert a csapat nyilatkozó futballistája (hagyom a nevét, mert nem feljelentek, cikket írok, meg aztán ha mást kérdeznek meg, ugyanígy beszél) közölte, hogy az ő továbbjutásuk sem lett volna érdemtelen, mi több, az övék a jobbik csapat. Ehhez képest lett 4–5 a vége. Ilyenkor kiabálták éppen a Fradi-drukkerek annak idején, hogy „Nézzetek a táblára!” Én pedig hozzáteszem, hogy a Ferencváros valamennyi ellenfele, nemcsak a Qarabag, a Noa és a Ludogorec is gyorsabban futballozott, mint a mi bajnokunk. De ez mellékszál és magánvélemény, semmi az önértékelés torzulásához képest.

Mentség, hogy egy-egy ilyen megállapítással legalább érdemben lehet vitatkozni, ellenben a bírózással és az olyan semmit sem érő kijelentésekkel, mint: jó úton járunk; a játékosaimnak nem tehetek szemrehányást; csak egy hibánk volt; ebből a meccsből sokat tanulhatunk… A kérdező bűne, hogy nem kérdez tovább („Konkrétumot, mester, konkrétumot…!”), de azért a semmitmondó felelőssége nagyobb.

Az önértékelés zavarainak jelentős irodalma van, kiindulva abból, hogy leginkább a fiataloknál gyakoriak a túlzott pozitív torzítások, eredményeként a gyerek alábecsüli az ellenfelet, önző a pályán, de a legkárosabb, amikor a nívójánál magasabban álló klubba igazol. Az edzőknél is gyakori a jelenség, jele többnyire, hogy csak saját magában bízik, nem hallgat senkire, a kritikát visszautasítja, a vereségből nem tanul, a sors igazságtalanságának tartja. 

Ugyanakkor ha úgy általánosságban kérdezik, pontosan tudja, milyen a helyes gondolkodás, számon is kéri – másokon. A tudomány ezt a kognitív disszonancia fogalmával írja le, lényege, hogy viselkedésünk, cselekedeteink nincsenek összhangban az értékeinkkel. Nem betegség, pszichológiai jelenség, elménk természetes megküzdő mechanizmusa ez, gyakran védekezés az igazság ellen. A téma egyik elemzése látványos karikatúrával szolgál. Két pultnál lehet jelentkezni, az egyiken „Kényelmes hazugság”, a másikon „Kényelmetlen igazság” a felirat. Az első pultnál tömeg, a másodiknál senki.

A Nemzeti Sportban Karafiáth Márius 1912-ben máig hatóan írta: „Az anyámasszony katonája, akit otthon minden kis légvonattól féltettek, ázástól, fázástól nagy gonddal megóvtak, a játszótéren tapasztalja, hogy az a túlzott elkényeztetés nincs előnyére.” ­Magyarán: mindenkinél eljön az idő, amikor szembetalálkozik – a valósággal.

Mint Drjetomszky György, aki 1930-ban a tenisz ifjúsági bajnokság második helyezettjeként kinyilatkoztatta a Sporthírlapban, hogy bizony ő jövőre megveri Kehrling Bélát. Kehrling, aki ekkor már 14-szeres magyar bajnok volt, jegyzett szereplője Wimbledonnak, a Roland Garrosnak, így válaszolt, mosolyogva: „Drjetomszky nagytehetségű játékos. Ezt aláírom. Az érvényesülés, a magasba szökés egyik fő feltétele az önbizalom. Ezt én is állítom. De az ifjú tehetségek korai letörésének okozója legtöbbször az, ha a tehetség és az önbizalom alá túlméretezett lovat adnak.”

A hajdani nyilatkozatok közül igazán figyelemre méltó Sebes Gusztávé, aki a Hungária fedezeteként a Sabaria elleni kínkeserves győzelem (3:2) után közölte, hogy „Úgy nyertünk, ahogy akartunk…!”. Lett is nagy felzúdulás, mire Sebes pókerarccal mondta: „Hát így akartunk…!” Nem mellesleg akkoriban azért figyeltek rá, hogy ne tengjen túl a magabiztosság, évekkel később a Hungária vezérei éppen Sebest bízták meg, hogy csapatkapitányként beszéljen a többiekkel. Sebes elmondta, néhány társával elhatározták, hogy lelki gyúrásba veszik azokat, akik talán túlzottan nagy önbizalommal, vagy esetleg önbizalom nélkül játszanak. Nos, meglett a haszna, mert három kínos döntetlen után a csapat 5:0-ra legyőzte az Elektromost.

De vissza a nyilatkozatokhoz, aktualizálva a Nemzeti Sport humorrovatának (BÖK) 1937-es bejegyzését, mely szerint igen kínos jelenet általában a mérkőzések után, amikor ott állnak szegény játékosok és nincs mentségük. Azért nincs, mert előre nem gondoskodtak mentségről. „Ilyen könnyelmű ez a mai fiatalság!” – kesereg a lap, és ad néhány jó (szellemes) tanácsot az olaszok elleni válogatott mérkőzés előtt. A kapus Szabó Antalnak például, hogy mondja, rossz napot fogott ki, s ez a rossz nap a szemébe sütött akkor, amikor a gólokat kapta. Aztán kettőt kapott, így lett 0:2.

Igaza van egykori pályatársamnak, legalább szellemesek lennének a semmitmondások. Már amennyiben a semmin segíthet valamit a humor. De száz szónak is egy a vége, ideje rendet tenni a mellébeszélések birodalmában. Hiszen, ahogy mondani szoktam, nem mindegy, hogy valaki nagykorú vagy nagycsoportos. 

Az ovisoknál még bájos is lehet, ha hülyének nézik az embert.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!