Gomojja – Malonyai Péter publicisztikája

Amikor nyugdíjas lett, mosolyogva beszélt róla, annyira valószínűtlen volt neki a tény. Elnök-vezérigazgatóként búcsúzott el a holland banktól, amelynek vitathatatlan magyarországi alapítója, hiszen 1991-ben első és egyedüli alkalmazottja volt a hozzánk érkező cégnek. Világéletében csapatban gondolkodott (értsd: labdában, sőt futball-labdában), pedig egyéni sportágban volt igazolt versenyző. Az Újpesti Dózsa reményteljes öttusázójaként korosztályos válogatottságig vitte.

Így kezdtem egy írást Bordás Györgyről 2008-ban, ha minden nem is, de sok minden benne van. Csak a lényeg hiányzik a 78 évesen elhunyt Gomojjáról, mert az uszodában így szólították. Györgynek szerintem csak hivatalosan, egyébként akkor már inkább Gyurinak – ez azért sokat elárul róla annak, akinek van füle, de legalábbis érzéke az ilyesmihez.

Mondanom sem kell, hogy az uszodai focik jóvoltából ismerkedtünk meg, s lettünk barátok, pedig akkoriban öt év korkülönbség sokat számított. Már túl volt öttusareményein, 1968-ban lett volna esélye rá, hogy ott legyen juniorként a világbajnokságon, ám olimpiai év lévén vb nem volt, ő pedig – látva, hogy mit tud Balczó András, Móna István és Török Ferenc – kiöregedvén a junioroktól abbahagyta. Dózsa-sportolóként felajánlották neki, hogy legyen lovas rendőr, nem fűlött hozzá a foga, a rendőr, az rendőr – mondta. 

Kaszkadőrködött, volt falradírozó, taxizott, még tehertaxival is, de azt hamar abbahagyta, mert a rakodója enyveskezű volt, és nem akarta a börtönben végezni. Végül biztosítási ügynök lett. Ez – mint később kiderült – főnyeremény volt, de ő még a csúcson sem mondta, hogy elhivatottságból. Leginkább azért, mert kötetlen volt a munkaidő, neki pedig kellett a szabadság, mert estin végezte a jogot, azt pedig elképzelni sem tudta, hogy ne járjon le az uszodába. Így aztán reggel kilenckor lejelentkezett a biztosítónál, tízkor pedig ott lehetett az uszodai focikon. Délután pedig járta az ügyfeleket.

Az egyetemet befejezte, szépen lépegetett előre a biztosítási ranglétrán, kerületi igazgató volt, amikor a hollandok egy fejvadász cégen keresztül kiszemelték maguknak. Nem csókosok segítették, pártfogója sem volt – egyszerűen ő kellett. Miközben a holland cégről még csak nem is hallott, angolul pedig egy szót sem tudott. Egy esztendőn át tartott az úgynevezett előfelvételi, majd bejelentették a holland biztosító magyarországi indulását, az élén vele.

Az uszoda persze megmaradt az életében a vasárnapi focik jóvoltából. A Komjádi uszoda helyén lévő üres telken kezdtük, aztán az építkezés miatt átköltöztünk az Óbudai-szigetre. Legendás társaság volt. Az öttusázók közül mellette Bodnár Jani, Horváth Vöri főszereplő volt, a jegyzett NB I-es futballista, Nell Lajos is törzstag, de megfordult közöttünk a Debrecenben rajongásig szeretett Menyhárt Ernő is, máig emlékezetes csatát vívott a bokáig érő hóban Horváth Vörivel. A pólósokat két örök fradista, Steinmetz Jani és Őri Feri  és az újpesti Mátsik Gyuri képviselte, a zenészeket Török Ádám és Frenreisz Karesz, de voltak civilek is, így például Bőhm „Matild”, a zöldséges, Borbély „Charlie”, az örökifjú, hiszen még hetven felett is pályán volt. És rendre velünk volt a futballról szinte mindent tudó Kiss Laci, edzőként figyelte a játékot, de barátként adott (ha kértük) tanácsot. Ők jutnak hirtelen eszembe (a többiektől elnézést), nekem is örök, szép emlékként, már csak azért is, mert Gomojja még akkor is lejárt vasárnaponként, amikor már nehezen engedelmeskedett a lába. Leült, nézte a többieket, beszállt a dumába előtte, utána, sokaknak már a fiuk, az unokájuk játszott – ez is jellemző. Egyébként az uszodai futballtársaságra is épül a máig létező baráti találkozó a Pasaréti úti „Pözsóban” (ami most ideiglenesen bezár, mert minden jónak vége lesz egyszer), mert ahogy Török Ádámtól is tudjuk: „Kell a barátság…”

Tehát az uszoda… Nem tudott nélküle élni, szinte haláláig lejárt a Csasziba, ahol minden elkezdődött. „Minden új, minden más, de az érzés visszajön: amikor felnézek az égre, a nap ugyanabból a szögből süt, s a budai hegyeknek is ugyanazt a szeletét látom, mint régen” – vallotta.

Nem felejtette el, honnan jött, az évezred elején cége fő támogatója lett a vízilabdának, ő pedig a szövetség társelnöke. Mindig elhárította a szerepét ebben. Azt magyarázta, hogy az amszterdami központ koncepciója az volt, hogy minden országban egyetlenegy sikeres, népszerű sportágat támogassanak. A szlovákok a hokira szavaztak, a hollandok a futballra, mi pedig a vízilabdára. Olimpiai és világbajnoki cím, a nagy tornák érmei igazolták a koncepciót. A társelnökség pedig szerinte a pénznek szólt, nem neki. Annyi igazsága lehet, hogy a 2008-as pekingi olimpiára utazó küldöttségnél kevés volt a társelnöki tisztség, a főszponzor képviselete, egyszerűen nem vitték ki. A hála persze a jómód beköszöntével sem kötelező, a jó modor végképp, mindenesetre ő így kommentálta: „Nyugdíjas vagyok…”

Tanulságai persze voltak ennek az időszaknak is. Rengeteget kérdeztem arról, megtérül-e a reklámköltség. A 19–20. század fordulóján élt amerikai kereskedelmi és reklámszakember, John Wanamaker máig érvényes mondásával válaszolt, e szerint: a reklámköltség fele kidobott pénz, csak sajnos nem lehet tudni, melyik fele.

Az is érdekelt, miért van az, hogy komoly, elismert üzletemberek az általuk vezetett szövetségnél, klubnál eltűrik a szervezetlenséget, a trehányságot, a sikertelenséget, miközben ha a saját cégüknél tapasztalnának hasonlót, egy perc alatt kirúgnák a felelősöket. Szerinte egyszerű a magyarázat. A pénz. Aki egy nagy, sikeres cégnél lesz kegyvesztett, hatalmas anyagi veszteség éri, a sportban dolgozók ahhoz képest bagóért dolgoznak. A mi sportszervezeteink nem gazdálkodnak, talán nem is sejtik, mi a nyereség. Csak költenek. Ezt szokták meg, ezt tudják. A társadalmi környezet pedig elfogadja őket ilyennek, nem vagy csak ritkán kényszerít változtatásokra.

Futballban is fölért a csúcsra (miközben egy győztes gólnak jobban örült az uszodai focikon), hiszen Kisteleki István elnök felkérésére egy esztendőn át főtitkára volt az MLSZ-nek. Udvariasan volt holland cégéhez hasonlította a szövetséget („Tulajdonképpen itt is jelentős összegből gazdálkodó vállalatot kell vezetni…”), de jellemzőbb rá, hogy amint Kisteleki lemondott, ő is a felmentését kérte („Szeretném megkönnyíteni a következő elnök munkáját, a főtitkári pozíció ugyanis bizalmi állás”).

Jól keresett, meg is kérdeztem tőle, milyen gazdagnak lenni. Azt mondta, nem gazdag, csak jómódú, s ez azért jó, mert segíthet az anyagilag kevésbé vagy jól egyáltalán nem eleresztett barátain, ha rászorulnak. Megtette.

Reggelig, sőt talán napokig tudnék mesélni róla, az évtizedekre rúgó barátság már csak ilyen. Sok történetünk van, amelyik csak a miénk, s a miénk is marad. Nem titkok, személyes emlékek, amelyekhez csak nekünk volt közünk, s persze az esetenként velünk lévőknek. Nem érdemes izgalmakat, rejtélyt keresni mögöttük, mindenkinek vannak ilyen esetei, akik együtt élték át a gyerekkorból a felnőtté válásig vezető utat, s még utána is vállvetve lépkedtek. Megőrizni őket magunkban esetünkben azért is kötelesség, mert Gomojjától távol állt, hogy nyilvánosan éljen, nem volt kenyere a mai divat, hogy minden lépését posztolja, kommentálja, mondjuk azt az egyszerű tényt is, hogyan fordult be annak idején hazamenve a Pozsonyi útról a Raoul Wallenberg utcába.

Ezt a divatot nem követte, de a világ folyását igen. A futballét különösen, természetesen, ahogy lehetett, hatalmas méretű képernyőre váltott, s gyakran néztünk együtt meccset a „brutálkán” (így hívta). Legtöbbször osztott képernyőn, mert ugyebár minek lemaradni egy-egy gólról, ha nem muszáj.

Most megállok. De hallom a hangját, és hallani is fogom. Mint általában azokét, akik velem vannak. Maradnak.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!