Kapaszkodók – Ballai Attila publicisztikája

KISZERETTEM A VÁLOGATOTTUNKBÓL. Gondolom, mondani sem kell, a magyar labdarúgó-válogatottból. Riasztó felismerés, saját magam számára is. Ezért is remélem, hogy csak átmeneti a szakítás, korábban is megesett, mindkét fél részéről. Például 1986-ban, az irapuatói 0–6, a szovjet mészárlás, 1997-ben, a jugoszlávokkal szemben 7–1-re és 5–0-ra, összesítésben 12–1-re elszenvedett, kétszeri kerékbe törés és vb-pótselejtező után, majd örökösnek hitt mosolyszünettel, amiért 2003-ban 3–1-re levertek minket Rigában a lettek, miközben védőink olyan reménytelenül üldözték az addig jobbára ismeretlen Verpakovskist, mintha maga Maradona szállt volna le közéjük. Részemről ez az el- vagy leválás nem döntés kérdése, nem így akartam, most sem így akarom, hanem jön, irracionálisan, feltartóztathatatlanul, vagy nem is jön, hanem már ott van, az ír meccs óta ott volt, valahol a lelkem mélyén. Erre akkor döbbentem rá, amikor a múlt héten észleltem, hogy nem érdekel a Nemzetek Ligája csoportkörének sorsolása. Még az sem, ha esetleg megint az írekkel kerültünk volna össze. Mert hiába mondja, írja bárki, hogy bosszút állhattunk volna azért a november 16-i, lidérces 2–3-ért, erről szó sincs.

Önsorsrontó módon, korábbi, hasonló hibáinkból sem okulva, sőt, tetézve őket, gyengébb ellenféllel szemben, az utolsó pillanatban, a számunkra létező legnagyobb tétet, negyvenéves álmunkat buktuk el; hogyan adhatna ezért kárpótlást, fél évvel az ismét nélkülünk zajló világbajnokság után egy szürke őszi este? Aztán kiderült, nem játszunk az írekkel, nem is baj. De nekem nem is jó. Miként az sem, hogy a „bűnt” nem követte semmiféle vezeklés, Marco Rossi szövetségi kapitánynak már korábban, bármiféle eredményességi kitétel vagy előfeltétel nélkül 2030-ig meghosszabbított szerződése levél rezdülése nélkül érvényben maradt. (Gyanítom, ez az ugyancsak Csányi Sándor vezette OTP bármely kulcsfontosságú üzletágában elképzelhetetlen lenne.) Legalább egyet reccsent volna az a kispad, legalább egy lélekből fakadó, nem kötelező, félmondatos „mea culpát” elrebegett volna valaki, hogy aztán jöhessen a megbocsátás…

Pedig egy ideig olyan szépen alakult minden. Nagyjából a 2016-os Eb-től fogva a tízmilliós „Futbólia” népe, válogatottjával együtt újjászületett, és azonmód bele is szerettek egymásba. A 2024-es Európa-bajnokságon hasított belém először, hogy elromolhatott valami. A csapatban vagy körülötte, na meg Rossiban. A kapitány onnantól kezdve panaszkodott is, bírált is, de szerintem nem a valódi gondját és kétségeit osztotta meg a széles nyilvánossággal, hanem a könnyebb ellenállás – a sajtó, a kommentelők – felé haladt. Ezen egy ideig bosszankodtam, értetlenkedtem, de pillanatnyilag ez sem érdekel.

A baj azért nem olyan nagy, az elkeseredés és a kiábrándultság nem olyan mély, mint 2003-ban, a fent említett rigai blama után volt. Akkor két hónappal később, az észtek elleni barátságos meccsen zártuk a szezont, az Üllői úton, 0–1-gyel, 457 fizető néző előtt. Azt gondoltam, mindennek vége. Az én életemben legalábbis a magyar futballnak igen. Most másként látom. A válogatott és az azt övező szövetségi burok ugyanis nem azonos a magyar futballal. Szerencsére van kibe, mibe kapaszkodni. A nagy egészből így nem kellett, nem is lehet kiszeretni. Szoboszlai Dominikra az edzője mellett a Liverpool tavaly még első számú gólvágója, Szalah mondja, hogy jelenleg a világ egyik legjobb játékosa. A Marca szerint ő a világ legkiválóbb szabadrúgáslövője. Kerkez Milos némi bizonytalankodás után visszatalált önmagához, az igazi erényeihez, amelyekért szerződtették, aztán átmenetileg mégis próbálták lenyesegetni róla. Így most két magyar vált kulcsfigurává a földkerekség legerősebb bajnokságának emblematikus klubjában. Ezzel, ha nem is kikövezve, de legalább járhatóvá téve az utat az ígéret földjére, a Premier League-be az arra érdemes honfitársaknak, mint Tóth Alex. Varga Barnabás eközben beköszön az első duplával az AEK Athénban, és ha így folytatja, hirtelen az olümposzi istenek magasságában találja magát, Sallai Roland végigjátssza azt a BL-meccset, amelyen a Galatasaray 4–0-s második félidővel semmisíti meg 5–2-re a Juventust. A Ferencváros számos elpackázott helyzete miatt 2–1-re kikap ugyan Razgradban a Ludogorectől, de él az esély, hogy a hazai visszavágón fordít, és bejut az Európa-ligában a legjobb tizenhat közé. Itthon mégsem a Fradi, hanem a Győr vezeti a tabellát, és mivel magához tért a Debrecen is, végre egy nyugati és keleti bástya is erősíti a magyar futballt.

Évtizedek óta mondom, olykor írom is, le kell számolnunk azzal az illúzióval, hogy válogatottunk valaha is elérheti azt a magasságot, amelyen az 1938-as és 1954-es vb-döntő alkalmával járt. Engem már az 1960-as évek negyeddöntőinek felidézése is megszédít. De egy-egy klubunk megmutathatja magát Európának, megérheti a kontinentális kupatavaszt, egy-egy játékosunk, néhány kiválasztott igenis Sárosi, Zsengellér, Puskás, Bozsik, Nyilasi, Détári nyomába léphet. Azzal az óriási helyzeti előnnyel, hogy pályájuk csúcsán szerződhetnek a futball Kánaánjába, és mivel nem kell szökniük, osztályrészük itthonról nem az agyonhallgatás, hanem az agyonszeretés. Ráadásul a tömegkommunikáció jelenlegi fokán a fél világ ámuldozhat egyszerre azon, hogy Szoboszlai úgy ágyúzza külső rüszttel a szabadrúgást, ahogyan Roberto Carlos óta senki. És előtte is kevesen. Például Várady Béla, akitől amikor egyszer megkérdezték, hogyan tud ilyen pontosan és erősen lőni, azt felelte, nagyon egyszerűen, a kapust célozza, és két-három métert szokott tévedni.

Ha poénnak szánta, annak is kiváló, de ami vasárnap a Nottingham–Liverpool meccsen várható, annak fele sem tréfa. Első ránézésre és mai szemmel persze nem a legkiemelkedőbb leosztás, a 17. fogadja a hatodikat, e helyezési számokkal ez a párosítás a hétvégi forduló előtt Spanyolországban Rayo Vallecano–Espanyol, Olaszországban Lecce–Como, Németországban St. Pauli–Leverkusen lenne. Nottinghamben bezzeg két BEK-, illetve BL-győztes csap össze! Ilyen rangos találkozás „természetesen” leginkább Angliában jöhet létre, hiszen míg a klubfutball csúcsára Olaszországban, Németországban és Hollandiában hárman értek fel – ez nemzeti szinten a holtversenyes második helyhez elegendő –, addig Angliában kétszer annyi, hat a BEK-, illetve BL-trófea birtokosainak száma: Liverpool (6), Manchester United (3), Chelsea (2), Nottingham Forest (2), Aston Villa, Manchester City (1).

A Nottingham pedig a földkerekség egyetlen egylete, amely többször nyerte meg a BEK-et, mint hazája bajnokságát. Aki nem hiszi, járjon utána, hogy minden idők egyik legzseniálisabb, legöntörvényűbb menedzsere, Brian Clough, a „brit Verebes” 1975 januárjában szerződött az akkor másodosztályú Foresthez, amellyel 1977-ben feljutott az élvonalba, 1978-ban, újoncként bajnok lett (mellékesen megszerezte a Ligakupát is, éppen a Liverpoollal szemben), 1979-ben végigsöpört Európán, elhódította a BEK-trófeát, majd 1980-ban megvédte címét. Így az 1977 és 1981 közti öt kiírásban kizárólag a két vasárnapi ellenfél diadalmaskodott a legrangosabb klubkupában, hogy 1982-ben átengedjék e dicsőséget egy újabb angol gárdának, az Aston Villának.

Az pedig, hogy két – akkori és későbbi – BEK-győztes bajnoki összecsapásán egynél több magyar legyen a pályán, a Premier League futó idénye előtt legutóbb az 1960-as évek elején, valamelyik Real Madrid–Barcelona partin jöhetett létre, itt Puskás Öcsivel, ott Kubalával, Kocsissal, Cziborral. Erről persze itthon az embereknek halvány fogalmuk sem lehetett, mert a hivatalos propaganda az emléküket, a puszta létüket is igyekezett kitörölni.

Vasárnap viszont csak be kell kapcsolni a televíziót. Nem az én ebbéli örömöm a fontos, nem is a kortársaimé, hanem a jövendő futballpalántáié, a srácoké, akik az élmény hatására labdát kérhetnek húsvétra. És minél többen teszik ezt, annál megalapozottabb a remény arra, hogy visszaszerethetünk a válogatottba is.