Mesébe illő történet – Cselőtei Márk publicisztikája

MINDEN IDŐK egyik legrosszabb átigazolása. Megannyi újságíró, szakportál, szurkoló jellemezte így néhány évvel ezelőtt Ousmane Dembélé klubváltását, amikor 2017-ben, mindössze húszesztendősen, 148 millió euró ellenében szerződött a Barcelonába a Dortmundból. Kétség sem férhet hozzá, az árcetlit jelentősen feljebb srófolta a tény, hogy Neymarért több mint 200 millió eurót fizetett azon a nyáron a katalánoknak a Paris Saint-Germain, így mindenki tisztában volt vele, hogy a Barcának van pénze a pótlásra. Furcsa az élet. A PSG Neymarral nem ért fel a csúcsra, Dembélé pedig megbukott Barcelonában, hogy aztán 2025-ben éppen ő hozza el a megváltást, vagyis a Bajnokok Ligája-trófeát Párizsba, miközben teljesítményének egyéni babérjait is learathatta hétfőn: aranylabdás futballista vált belőle.  

Nem lehet ennél jobb sztorit írni. Persze az Aranylabdával az adott idényben mutatott egyéni teljesítményt kellene díjazni – és erre részletesen ki is térek hamarosan –, de emberek, újságírók szavaznak, akik nem mindent statisztikák és trófeák száma alapján döntenek el, fontos a történet is, ami Dembélé esetében, azt gondolom, verhetetlen. Most sokan úgy beszélnek róla, mintha az Aranylabdája – ami akár tetszik, akár nem, akár kopott a díj csillogása, jelentősége az utóbbi években, akár nem, örökre beírja őt a futballtörténelem legfényesebb lapjaira – kissé a semmiből jött volna, pedig nem véletlenül fizetett érte csaknem 150 millió eurót nyolc évvel ezelőtt a Barcelona. 

Dembélé már a Rennes akadémiáján is a világ legnagyobb tehetségei közé tartozott, aki sebességével, cselezőkészségével, gólérzékenységével hamar felhívta magára a figyelmet, majd annál a klubnál folytatta, amely Európa talán legjobbja a fiatalok felépítésében, a Dortmundnál, hogy aztán ott csiszolt gyémánt váljon belőle. Barcelona ilyen szempontból nem bizonyult jó választásnak, sokszor nem is a posztján, a számára megfelelő szerepkörben játszott, hatalmas nyomást helyeztek rá, s a személyiségfejlődés során ő is könnyűnek találtatott. Sérülékenysége már karrierje korai szakaszában is köztudott volt, a katalánoknál eleinte kis túlzással többet töltött az orvosi szobában, mint a pályán, ami egyre nagyobb médiafigyelemmel, a spanyol sajtótól jól megszokott módon egyre több nyilvános támadással járt, amit egyszerűen nem tudott feldolgozni, s magának is ártott, hiszen a hírek arról szóltak, hogy kevesebb időt fordított formájának visszaszerzésére, mint pizzázásra vagy videojátékozásra. Idővel már jobbnak látta távozni, a szurkolók is elküldték volna, de Xavi irányítása alatt magára talált, s bár sokan elfelejtik, fantasztikus teljesítménnyel hagyta ott a katalán klubot: utolsó két idényében 46 meccsen, nem egészen 3000 játékperc alatt húsz gólpasszt osztott ki, a különböző mutatói kiemelkedőek voltak. Akkor már a barcások már marasztalták volna, a gyenge kezdés miatt 50 millió eurós kivásárlási ár szerepelt a szerződésében, amit a PSG gyorsan érvényesített is 2023 nyarán. 

Első párizsi idényében 15 gólpasszig, mellette azonban mindösszesen hat gólig jutott, igaz, még Kylian Mbappé árnyékában, közte egy Barcelona elleni BL-találattal, amit jól meg is ünnepelt a katalán drukkerek haragját kiváltva. A mögöttünk hagyott, immár hivatalosan is aranylabdás évadot ezzel szemben 35 góllal és 16 gólpasszal zárta, na meg triplázással, hiszen a PSG a Bajnokok Ligáját, a Ligue 1-t és a Francia Kupát is megnyerte, míg a klubvilágbajnokságon ezüstérmet szerzett. Bár magatartása, hozzáállása miatt az ősszel többször még a meccskeretből is kimaradt, így nem állíthatjuk, hogy az egész évad során tündökölt, de ezzel az eredménysorral azt sem, hogy nem érdemelte meg az Aranylabdát, hiszen összességében messze élete legjobb és legsikeresebb idényét futotta, ráadásul számokban és játékban is elképesztő tavaszt produkált, ami szavazói szempontból az év legfontosabb időszaka. Ehhez még hozzájön a Bajnokok Ligája-döntőben is tapasztalt fantasztikus letámadása, védekezése, ami szélső létére kiemelkedő, na meg az a történetszál, hogy hihetetlen, honnan küzdötte fel magát erre a szintre. Ez utóbbi természetesen nem kritérium, hivatalosan nem is számíthatna bele az értékelésbe, de ahogy mondtam, emberek voksolnak, akiket az ilyen tényezők is befolyásolnak, és szerintem ezzel alapvetően nincs is probléma, amíg nem ér valakit emiatt igazságtalanság, nem fosztanak meg emiatt valakit egy „jogos” díjtól. 

Igazságtalanság történt volna? Nem. Határozottan nem erről van szó, miközben az általános felháborodás most is tapasztalható az Aranylabda-gála végeredménye kapcsán, de azt hiszem, ehhez jobb hozzászokni. A díjat körülvevő miliő elképesztően furcsa változásokon megy keresztül, hiszen jóformán másfél évtizedig egy kérdés volt csupán: Cristiano Ronaldo vagy Lionel Messi kapja-e meg az elismerést, előtte pedig sokkal kevésbé uralta a világot a közösségi média. Az összesen 13 Aranylabdát gyűjtő két klasszis hegemóniája alatt csak Luka Modric és Karim Benzema nyert, s közülük az utóbbi az, aki 2022-ben olyan idénnyel büszkélkedhetett, hogy szinte semmilyen kérdés nem vetődött fel győzelmének jogossága kapcsán. Azóta Rodri és most Dembélé esetében is tapasztalható, hogy amikor az élmezőny ennyire szoros, nincsenek sosem látott, kiugró statisztikák, s legalább hat-hét jogos „jelentkező” akad a győzelemre, bármi is lesz a döntés, az megosztja a közvéleményt, sorra jönnek a felháborodott cikkek, kommentek. Azt hiszem, mostantól ez általános trend lesz, amihez a világháló uralma is alaposan hozzájárul. Hogy ez jó-e vagy sem, azt mindenki döntse el maga, de ismétlem, jobb hozzászokni. 

Ami a Dembélé mögötti sort illeti: jómagam Vitinhának adtam volna az elismerést, merthogy ő az, aki a létező összes kritériumot teljesítette. Az idény első meccsétől az utolsóig világklasszis teljesítményt nyújtott a középpályán, a PSG motorja, irányítója volt, a statisztikák szerint ott volt posztja legjobbjai között, a fontos meccseken rendre jól játszott, ráadásul a triplázás mellett a Nemzetek Ligáját is megnyerte Portugáliával, így négy nagy trófeával szállt be a versenybe. Szerintem semmivel sem volt gyengébb évada, mint a legutóbbi győztes Rodrinak, mégis sokan a harmadik helyét is erősen vitatják, s mivel a gólokat – a játék legfontosabb elemét – nem ő szállítja posztjából adódóan, ebbe sem tudok belekötni. Yamal „ezüstérme” is rendben van véleményem szerint, mégis megosztó: vannak, akik szerint neki kellett volna győznie, s vannak – zömében ráadásul Barcelona-szimpatizánsok – akik szerint még a klubjában sem ő volt a legjobb támadó. Való igaz, a végül sokak legnagyobb felháborodására csak ötödik helyezett Raphinha gólok és gólpasszok tekintetében sikeresebb idényt fejezett be, mint 18 éves csapattársa. Elvitathatatlan, hogy már a múlt idényben is Yamal volt a Barcelona sikeres játékának origója, tőle indult minden veszélyes akció, köré „húzták fel” a támadójátékot. Mohamed Szalah lett a negyedik: ő összességében történelmi évaddal büszkélkedhet több Premier League-csúcsot felállítva, bajnoki címet szerezve, de épp a tavasszal eresztett le, s a Bajnokok Ligájában sem nyújtott kiemelkedőt. Vannak, akik már csak az őszére Aranylabdát adtak volna a liverpooli támadónak, s vannak, akik még a negyedik helyet is túlzásnak tartják.  

Végső soron megint az derült ki, amit már eddig is tudtunk: olyan nincs, hogy a döntés, a sorrend, a végeredmény mindenkinek megfeleljen. Meg lehet kérdőjelezni a díj rangját, meg lehet fogalmazni ellenvéleményt, de az biztos, hogy hétfő este megint az Aranylabda-gálára szegeződött a futballszurkolók szeme, Dembélé elismerése pedig nem érdemtelen, nem váratlan. A francia győztesnek megvoltak a statisztikái és a trófeái a díjhoz, miközben övé volt a legjobb, mesébe illő történet, tehát megérdemelten nyert.  

Két tényt azért hozzátennék a sokkhatás kedvéért: Ousmane Dembélé aranylabdás, Thierry Henry nem. Dembélé aranylabdás, Kylian Mbappé (még) nem.  

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!