Ajándék csúcshoki – Bodnár Zalán publicisztikája

A jégkorong a harmadik kedvenc sportágam. És mivel az első kettő, a labdarúgás és az amerikai futball közül előbbiben nem a legerősebb válogatottak vesznek részt az olimpián, hanem néhány veteránnal kiegészülve az U23-asok, utóbbi pedig nincs is jelen az ötkarikás játékokon (a 2028-ban Los Angelesben bemutatkozó flagfocit inkább hagyjuk…), így a nyári és a téli játékokat is figyelembe véve nincs olyan olimpiai versenyszám, ami engem jobban érdekelne, mint a férfiak jégkorongtornája. De az is csak olyankor, amikor szerepelhetnek rajta az észak-amerikai profiliga, az NHL sztárjai. Nélkülük nekem üres a fesztivál, és a végeredménynek sincs nagy legitimitása. Éppen ezért nem szeretem a jégkorong-világbajnokságot sem, mert számomra teljesen érthetetlen módon egy időben rendezik az NHL rájátszásával, így csak azok a sztárok vehetnek rajta részt, akiknek csapata már kiesett, ez pedig szintén torzítja a valós erőviszonyokat. (Arról nem is beszélve: miért áprilisban, és nem télen rendezik egy téli sportág világbajnokságát?)

Szerencsére most, Milánó–Cortinában újra ott lehettek az NHL-esek is, tizenkét év hosszú böjt után, úgyhogy régen vártam ilyen izgatottan egy tornát. Igaz, amikor beleszerettem a sportágba, még nem voltak ott a profik. De az volt az utolsó amatőr (legalábbis nyugati részről) olimpiai hokitorna, az 1994-es lillehammeri, négy évvel később, Naganóban már varázsolhattak és varázsoltak is Dominik Hasekék. Olyan nagy hatással volt rám gyerekként a szétlövéssel a svédek javára eldőlő 1994-es Svédország–Kanada döntő, hogy utána jó ideig áttértem a gombfociról a gombjéghokira. A piros-fehér (Hamburg) és a sárga-kék (Kolumbia) gombfocicsapatomból kivettem az arcképeket, és kanadai, illetve svéd hokisok nevére cseréltem, egy műanyag rotringhegytartóval lőttem kapura a gombot, azt használtam botnak. Mondjuk, nem volt éppen könnyű játék, mivel a gombfocihoz hasonlóan ebben is szigorúan alkalmaztam a lesszabályt, és hát ha egy játékos bekolbászolt a támadóharmadba, lévén statikus a helyzete, csak kínok kínjával lehetett onnan kicsalogatni, hogy ne legyen miatta mindig les, amikor bejut oda a korong…

Ha NHL-esek még nem is lehettek ott Lillehammerben, leendő NHL-sztárból azért már akadt néhány. Nem sokat tudtam még akkor a sportágról, lévén akkor ismerkedtem vele, de az már szemet szúrt, hogy egy Peter Forsberg nevű svéd sokkal ügyesebben terelgeti a pakkot a jégen, mint bárki más. Néhány évvel később aztán olvastam, hogy ez a Forsberg a Colorado Avalanche játékosa. Ekkor kísérteties dolgok történtek: még ugyanezen a napon láttam egy rajzfilmet, amely Erős Pálról (Paul Bunyan) szólt, és arról, hogyan vájta ki egymaga a fejszéjével az idők kezdetén a Colorado folyót. És akkoriban a Mackenna aranya volt a kedvenc westernfilmem, amelyben történetesen Coloradónak hívták az Omar Sharif megformálta karaktert. Forsberg, Erős Pál, Omar Sharif – rögtön összeállt a kép, hogy hát akkor én Colorado-szurkoló vagyok az NHL-ben! Évekig hirdettem ezt magamról úgy, hogy egyetlen meccsét sem láttam a csapatnak, mivel a tv-ben nem adták őket, internet pedig még nem volt. És amikor a Sport Tv 2000-ben elkezdte közvetíteni idehaza az NHL-t, az első végigszurkolt idényemben, mit ad Isten, rögtön a Colorado lett a bajnok, Peter Forsberggel a soraiban. Nem lehetett kérdéses, hogy örökre elköteleződtem a „lavinások” mellett.

Idén azzal a bizsergető érzéssel várhattam a téli olimpiát, hogy szinte egészen biztosan olimpiai bajnok lesz valamelyik Colorado-játékos. A kanadai keretben ott volt Cale Makar, Nathan MacKinnon, Devon Toews, az amerikaiban Brock Nelson, a csehekében Martin Necas, a finnben Artturi Lehkonen, Joel Kiviranta és a Coloradóval 2022-ben bajnok Mikko Rantanen, a svédben pedig Gabriel Landeskog, aki a csapatkapitány Denverben és a svéd válogatottban is.

Általában Kanadának szoktam szurkolni, de most úgy voltam vele, csak élvezem a forgatagot, és szerepeljenek jól a Colorado-játékosok, ha már ilyen népes delegációval érkeztek Olaszországba. De azért meglehetősen ambivalens érzés volt például a Kanada–Csehország negyeddöntő hosszabbításában, amikor Martin Necas a kanadai kapura tört ziccerben. Belője vagy hagyja ki? – villant fel bennem a kérdés. Ha belövi, egy Colorado-játékos dicsőül meg, de Kanada szégyenszemre a négy közé sem jut be. Kihagyta, majd Kanada jutott tovább. Jó volt ez így, mert az elődöntőben a finnek ellen aztán MacKinnon lehetett a hős, ő szerezte a győztes gólt 35 másodperccel a vége előtt. De nemcsak nekem lehettek ambivalens érzéseim: a Colorado Avalance büszkén posztolta ki a döntőben, hogy kanadai védője, Cale Makar egyenlített – azon ország, az Egyesült Államok ellen, amelyben Colorado állam is van… Az Avalanche-drukkerek végül aztán Makarék helyett egyetlen játékosuk, Brock Nelson sikerének örülhettek, hiszen hosszabbításban 2–1-re nyert az USA – sajnos épp MacKinnon kihagyott hatalmas helyzete, majd a mindent eldöntő gólnál Makar hibája miatt is.

Nelsoné is nagy sztori: harmadszor lett olimpiai bajnok az Egyesült Államok, először 1960-ban, soraiban Brock Nelson nagyapjával, Bill Christiannal (és testvérével, Rogerrel), másodszor pedig napra pontosan 46 évvel ezelőtt, 1980. február 22-én a Lake Placid-i játékokon, amit Csoda a jégen címmel meg is filmesítettek. Hiszen a történet valóban mesébe illő: az egyetemistákból álló, amatőr amerikai együttes legyőzte a félelmetes, előtte sorozatban öt olimpián nyerő szovjet szupercsapatot – és abban az amerikai válogatottban ott volt Nelson nagybátyja, Dave Christian!

Ha már szóba jöttek a szovjetek, az idei torna értékelését nem kezdhetjük mással, mint a legnagyobb hiányzóval, az orosz válogatottal. Ha fent azt írtam, hogy nekem NHL-játékosok nélkül nem teljes értékű egy olimpiai győzelem, akkor azt is ki kell mondanunk: oroszok nélkül sem. (Ha részt vehettek volna Alekszandr Ovecskinék, és esetleg nyernek is, akkor is lett volna Colorado-aranyérmes, hiszen Valerij Nyicsuskin biztosan kerettag lett volna). A másik szomorú jelensége a milánói tornának, hogy korán megsérült a kanadai csapatkapitány, a Pittsburgh Penguins korszakos csillaga, a már a 2014-es döntőben is gólt szerző Sidney Crosby, a kiesése pedig nagy érvágás lehetett a sztárokkal még oly teli juharleveles válogatottnak is. Ha ő a jégen volt, az Egyesült Államok sohasem tudta legyőzni Kanadát, sem olimpián, sem a Négy Nemzet Tornáján. És könnyen lehet, hogy most sem sikerült volna.

Egyébként csak szuperlatívuszokban lehet beszélni az idei olimpiai hokitornáról. Fantasztikus meccsek voltak, a legtöbb összecsapáson elképesztő tempó, emlékezetes gólok és tömény izgalom. A lebonyolításnak, miszerint a csoportkör után nem lehet kiesni, előnye és hátránya is volt: hátrány, hogy nem volt olyan nagy még a tét, de kétségkívül előny, hogy a szakmai stáboknak volt idejük, lehetőségük kialakítani a megfelelő sorokat az egyenes kieséses szakasz előtt, és felszabadultan tudtak játszani a csapatok, a kanadaiak és az amerikaiak a csoportkörben időnként olyan kombinatív hokit mutattak be, mint a régi nagy szovjet együttesek.

Ha végül össze is jött az álomdöntő, az odáig vezető út tele volt izgalommal, a négy negyeddöntőből például három is hosszabbításban dőlt el, ebből kettőben sokáig győzelemre állt az esélytelenebb csapat. Kanada három és fél perccel a vége előtt egyenlített Csehország ellen, Finnország 72 másodperccel a lefújás előtt Svájc ellen, a svédek pedig másfél perccel a vége előtt még egyenlítettek – igaz, ők végül a hosszabbításban alulmaradtak az amerikaiakkal szemben.

Annak ellenére, hogy az elődöntőt viszonylag simán elbukták a későbbi győztes ellen, számomra Szlovákia jelentette az olimpia üde színfoltját. Finnország és Svédország előtt lett csoportelső, majd simán bemasírozott a négy közé. Egyszerűen lenyűgöz, hogy egy ötmillió lakosú kis keleti ország elődöntőt tud játszani a 350 milliós Egyesült Államokkal, ahol a világ legerősebb bajnoksága működik – persze, a szlovák keretben is akadt hét NHL-játékos. Nálam az aranyéremről döntő gólt szerző Jack Hughest, a remeklő amerikai kapust, Connor Hellebuyckot vagy a torna MVP-jének választott Connor McDavidet is megelőzve Juraj Slafkovsky volt a torna nagy csillaga. Most lehetett igazán látni, a 2022-es NHL-drafton miért két 17 éves szlovák játékos, Slafkovsky (Montreal Canadiens) és a szintén olimpikon Simon Nemec (New Jersey Devils) kelt el az első két helyen.

Legyünk hálásak, hogy az NHL és a NOB meg tudott állapodni, hogy újra a legjobbak lehessenek ott az olimpián, becses ajándék volt ez minden hokirajongónak. Tizenegy nap csoda a jégen.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!