Az utolsó pálya – Csinta Samu publicisztikája

LINDSEY VONN elrepült Cortinában, a fél világ pedig elborzadva várta, mikor és hogyan ér földet. Az egy hete zajló téli olimpia egyik leginkább várt eseménye néhány másodpercnyi száguldás után egy hófelhőbe torkollott, majd azt követően bizonyára mindannyian megkönnyebbülve figyelhettük, amint egy tudatánál lévő, mozgásra képes embert emeltek a mentőhelikopterbe. Az első jelek szerint maradandó külsérelmi nyomok nélkül – az álmok szertefoszlásán túl. Az amerikai síző istenkísértő kísérlete után legyünk hálásak a Fennvalónak, hogy most „csak” a mihamarabbi felépüléséért imádkozhatunk, nem pedig kővé dermedve vagyunk kénytelenek állni bizonyos jóvátehetetlen következmények után.

Moralizálás helyett – legalábbis egyelőre – álljon itt egy csaknem hét évvel ezelőtti esemény rövid összefoglalója. Minden idők egyik legnagyobb alpesi sízője a 2019-es arei világbajnokságon egyszer már elbúcsúzott az aktív versenyzéstől. Egy 34 évesen szerzett vb-bronzéremnél bizonyára szebb búcsút is el tudott volna képzelni. Személy szerint díjaztam akkoriban, hogy hallgatott teste jelzéseire, azt mondta, már fáj minden verseny, és mivel így Ingemar Stenmark 86-os világkupagyőzelmi csúcsa is a reménytelen távolba költözött, már nem látta értelmét a folytatásnak. Tisztánlátásról árulkodó döntés, illik egy felnőtt nőhöz, akinek a civil életre is tervei vannak.

Aztán öt évvel később minden megváltozott: Vonn visszatért a lejtőkre. Vagy lehet, hogy semmi sem változott meg, a visszavonulásról szóló döntés csak múló „rosszullét” volt? Annyi bizonyos, hogy a 2024-ben kapott térdprotézis mindent új alapokra helyezett. A hétköznapi, fájdalommentes életet ígérő protézis olyan kiskaput nyitott ki, amelynek létezésében és kinyílásában alapvetően mindig bízhatott Lindsey. Mert rövidesen már nem volt elegendő a fájdalommentes mozgás, ki akarta próbálni az edzést, majd a versenyzést is. Térde első visszajelzései biztatók voltak, és onnan már nem volt megállás. Sokan üdvözölték a visszatérését, hősnek tartották, de akadtak szkeptikusok és természetesen olyanok is, akik felelőtlennek tartották. Miközben még saját orvosai sem vállalkoztak a helyzet – amikor 120 kilométeres sebességgel száguld lefelé egy havas-jeges lejtőn – modellezésére. Senki sem tudta, hogy extrém körülmények között hogyan viselkedik majd a térdében lévő kis titániumdarab, a láb csontjai, ízületei. Ilyet ugyanis korábban még soha senki sem próbált.

A dolgok ezt követően olyan kanyart vettek, amelyben lassan elmaradoztak a tamáskodók. Azzal ugyanis nehéz vitatkozni, hogy ha valaki meg tud nyerni egy világkupaversenyt, mellette pedig az összes többi lesiklóviadalon dobogós helyen végez, akkor az olimpián is képes lehet győzni. Mi tagadás, a sors rendesen elhúzta a mézesmadzagot az orra előtt, ilyen körülmények között egyenesen megfutamodásnak hatott volna, ha nem próbálja meg. Holott egy utolsó figyelmeztetés még mindig érkezett: egy héttel az olimpiai rajt előtt Crans-Montanában Lindsey újra nagyot bukott, elszakadt az elülső keresztszalagja, ráadásul csontzúzódást és porcsérülést is szenvedett. De már innen sem volt visszaút. „Porhintésként” érkezett az olimpia hivatalos edzése, amelyen magabiztosan abszolválta a pályát, jöhetett a verseny. Amely aztán mindössze 13 másodpercig tartott, aztán 20 perc ápolás után elszállította a mentőhelikopter.

Innen kellene következnie a moralizálásnak, a Fennvalóval való perlekedés bűnére való hivatkozásnak. Vagy a cinizmusnak, miszerint bizonyára érett már a hollywoodi sikerfilm forgatókönyve, amelyben a hős a gödör aljáról visszakapaszkodik, és elszakadt térdszalaggal is olimpiai bajnok lesz. A sztori hatalmasat szól, a kissé szájbarágósan megfogalmazott üzenet pedig arról regél, hogy az emberi akaraterő előtt az isteni gondviselés is meghajol, és diadalra segíti a bátor és bízva bízó embert.

Az instancia előtt azonban adjunk szót a (majdnem) hősnek is, aki az olimpiai rajt előtt közzétett üzenetben igyekezett érthetőbbé tenni őrült elhatározását. „Már az is egy utazás volt, hogy eljutok erre az olimpiára, olyan, amelyben egyesek a kezdetektől fogva nem hittek. Hogy miért? A válasz egyszerű: imádom a sízést, a versenyzést… Holnap a rajtkapuban fogok állni, és tudom, hogy erős vagyok. Tudom, hogy az esély ellenem szól a korom, a keresztszalag hiánya és a titántérdem miatt, de én változatlanul hiszek. És általában akkor hozom ki magamból a legjobbat, amikor minden ellenem szól… Nem garantálhatom a jó eredményt, de azt igen, hogy mindent beleadok. Bármi is történik, már nyertem” – áll a nagyvilágnak szánt sorokban.

És álljon itt a bukás utáni első posztolás kivonatolt tartalma is. „Tegnap az olimpiai álmom nem úgy ért véget, ahogy megálmodtam. Nem tündérmese lett belőle, maga az élet győzött. De mertem álmodni, és keményen dolgoztam érte. Tizenkét centin múlott, egyszerűen 12 centivel meredekebben kanyarodtam, a jobb karom beleakadt a kapuba, kicsavarodtam, és ez a bukásomhoz vezetett. A keresztszalagomnak és korábbi egyéb sérüléseimnek semmi közük sem volt a bukásomhoz… A rajtkapuban állni viszont hihetetlen érzés volt, amit sohasem fogok elfelejteni.”

Ott állt, és én lélegzet-visszafojtva vártam a rajtját. Akkor is, ha nem értettem egyet az elhatározásával. Viszont egyértelműen az irracionális döntés hatása alá kerültem, abban a pillanatban vele vallottam, hogy álmodunk, szeretünk, ugrunk. És néha elesünk. Még akkor is, ha jómagam sohasem vettem a bátorságot jóval kisebb kockázatok vállalására sem. Egy sima gerincsérvműtét után például soha többé nem mentem kosarazni a baráti társasággal, miután megmagyarázták, hogy a felugrás–visszaesés torziós mozgások Bermuda-háromszögében végzetesen elveszhet gerincem teherbírása. Vonnt nézve egy pillanatra viszont azt is megértettem, hogy néha nem érjük el azokat az álmokat, amelyekről tudjuk, hogy meglehetnének. És olyankor kicsit összetörik a szívünk.

Lindsey Vonn megpróbálta. Álmodott. Ugrott. Ha nem érezném kissé hamisnak a magam részéről, abban is csatlakoznék hozzá: az élet túl rövid ahhoz, hogy ne kockáztassunk. A halandó lényem, a hitem viszont azt is mondatja velem, hogy ezek a jelek egyfelé mutatnak: ismerd fel, ha fejet kell hajtani, és légy büszke arra, amit elértél. Találd meg a harmóniát a versenyzés, a meredek szakmai kihívások nélküli életedben is.

Pjongcsang műlesikló olimpiai bajnoka, a svéd Andre Myhrer szerint azonban reális módon létezik a másik változat is: versenyzőként elfogadod-e a kihívást, elmész a falig, megpróbálod végigvinni, amibe belefogtál, és ezzel beírod magad a sporttörténelembe. Szalag nélküli térddel is megmutatod, ki vagy te. Vonn úgy választotta ez utóbbit, hogy igazából az élet választott helyette: lábra tudott állni, és egy harcos számára innentől nincs más opció, mint bizonyosságot szerezni, megismerni a történet végét.

Egy 41 éves, széttrancsírozott lábú sportoló esetében általában különösebb kockázat nélkül leírható, hogy ez volt az utolsó olimpiája. Talán még Lindsey Vonn esetében is. Csakhogy éppen mi, magyarok szállítottuk az emberi teljesítőképesség határtalanságának legklasszikusabb példáját. Takács Károly sportlövő teljesítményét nem lehet elégszer felhozni, hiszen miután az ifjú őrmester 1938-ban egy gránátbalesetben elveszítette jobb kézfejét, megtanult bal kézzel írni és lőni. Így lett az 1948-as londoni olimpián ötalakos gyorstüzelő pisztolyban 580 körös világcsúccsal aranyérmes, négy évvel később Helsinkiben pedig 579 körrel megvédte olimpiai bajnoki címét.

Várom Lindsey Vonn történetének folytatását.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!