Kanapétól a pályáig – Patai Gergely publicisztikája

A fikusz mögé rejtettük a focilabdát, hogy a lehető legközelebb legyen az ajtóhoz. Árgus szemekkel figyeltük az órát, mintha az ebédszünet előtt a megszokottnál lassabban járt volna a mutatója… Ismertük a mondást, hogy a kicsengetés nem a diákoknak, hanem a tanárnak szól, mégis szinte egyszerre pattantunk fel a székről, amikor felcsendült az ismert dallam. Fél percre rá már az udvaron voltunk. Aki befizetett a menzára, még útba ejtette a kantint: belekanalazott a levesbe, belapátolta a főételt, aztán sprintelt a pályáig, hogy a „második félidőre” csatlakozzon hozzánk. A jelzőcsengőt valamiért sohasem hallottuk meg, a becsengetés pedig csupán a rendes játék­idő végét jelezte – a hosszabbítást mégiscsak le kellett játszani… Előfordult, hogy a lábamban volt a győztes gól, de ott is maradt, a labda a szomszédos erdőben landolt. Pechemre hiába kiabáltam, egy árva lélek sem sétált a környéken, aki visszaadta volna.

„Mehetsz is érte!” – mondták kórusban a többiek, úgyhogy duzzogva eleget tettem a felszólításnak. Mire uszkve tíz perc késéssel visszaértem, ők már a padban körmöltek, én meg leizzadva álltam az ajtóban, hónom alatt a labdával… Nemhiába, a pályán csibészek voltunk, az osztályteremben viszont ártatlan bárányok. Idővel már a negyedik és az ötödik óra után is kijártunk az udvarra, hogy mi, „ások” összecsapjunk a „bésekkel”, de olyan is volt, hogy a Real Madrid és a Barcelona szimpatizánsai alkottak egy-egy csapatot. Aztán este megnéztük a televízióban a Klasszikust, másnap volt mivel heccelnünk egymást.

Nemrég olvastam kiváló kollégám, Jakus Barnabás írását e hasábokon a virtuális futballélményekről, a „fifázásról” és a különböző sportmenedzserprogramokról. Ha valakinek, neki tényleg mindent elhiszek, mert bár a környezetemben kevésbé volt népszerű az efféle időtöltés, a számítógépes játékok vitathatatlanul nagy hatást gyakoroltak a generációnkra. Sőt, a sportvilág online jelenléte már régen túlmutat a videójátékokon, a világháló lett a brandépítés első számú felülete, amely a fogyasztó megszólítására és elkötelezettségének növelésére egyaránt számos lehetőséget biztosít.

A sportos témájú dokumentumfilmek korántsem számítanak újdonságnak, de a közelmúltban mintha új erőre kapott volna az iparág. Elég csak a Drive to Survive című Formula–1-es sorozatot említenem, amely jó néhány barátomat bevezette a száguldó cirkusz világába. Mindannyian elköteleződtek, a filmvásznon látottak alapján kiválasztották kedvenc csapatukat és pilótájukat, rendeltek kiegészítőket, futamról futamra követik a versenyeket. Amikor tavaly a Hungaroringen jártam, lelkes „rajongók” fogadtak a paddock bejáratánál – sajnos nem rám, hanem a következő jelenet felvételére vártak… Azóta kijött az F1-es film is, amely tovább szélesítette a sportág közönségét.

Hasonlóval próbálkozik az atlétika is, az amerikai és jamaicai klasszisok felkészülését bemutató minisorozat az egyik személyes kedvencem lett. Amellett, hogy betekintést nyerhettünk általa a sportolók világába, a karakterépítést is szolgálta. Megismertük a versenyzőket, ezáltal szurkolhatunk nekik, együtt sírhatunk és nevethetünk velük, sajnálhatjuk őket és örülhetünk a sikereiknek. Ráadásul a felvételek visszaidézték a budapesti világbajnokság emlékeit, vagyis az alkotás imázsértéke sem elhanyagolható.

„A résztvevők virtuális sportcsapatokat hoznak létre valós sportolók felhasználásával” – így definiálja az úgynevezett Fantasy-ligát a keresőprogram. Bevallom, rá kellett „gugliznom” a kifejezés jelentésére, amikor megláttam a honi kosárlabda-szövetség újszerű kezdeményezését. A felhívás szerint az érdeklődők a férfi- és női élvonalban pattogtató játékosokból összeállíthatnak egy csapatot, amelynek pontszáma a kosarasok pályán nyújtott teljesítményéből adódik össze. Nem babra megy a játék, a legjobbakat különböző relikviákkal vagy meccsbelépővel díjazzák.

Valójában ez a lényeg. Ha az online tér kell ahhoz, hogy közelebb hozza a fiatalokat a sporthoz, ám legyen. A helyszíni sportfogyasztást, a lelátói élményt ugyanakkor meggyőződésem szerint semmi sem helyettesíti: teljesen más érzés átélni a győztes gólt a pálya mellől, mint a fotelből. Ha látok egy nagy meccset a televízióban, amelyet a közelben játszanak, rossz érzéssel tölt el, hogy csak otthonról követem az eseményeket. Barátaim, munkatársaim körében már szállóigévé vált, hogy „Na, ilyenkor nem vagyok ott…” – pedig egyszerre mégsem lehetek két helyen. Nem állítom, hogy minden mérkőzés megéri az árát, de az elkötelezett sportfogyasztó már csak ilyen, hírből sem ismeri a racionális döntéshozatalt.

De tényleg elég egy-egy érdekes találkozó ahhoz, hogy kimozduljunk? Valami azt súgja, kortársaim már többre vágynak, egyre nehezebb másfél-két órára lekötni a figyelmü(n)ket. Amikor 2019-ben a női kosárlabda Európa-bajnokságon jártam Belgrádban, ütött-kopott pályán vezetett az utam a hatalmas arénába. Kerestem egy labdát a csomagtartóban, elkezdtem dobálni, mire az iskolából hazafelé sétáló helyi gyerekek is beszálltak. A játék nem tartott sokáig, mert kezdődött a britek elleni negyeddöntőnk: a labda visszakerült a kocsiba, a lurkók szétszéledtek.

Azóta eltelt hat év, az idén Katowicében (is) rendezték a férfiak kontinenstornáját. A mérkőzéseknek otthont adó csarnok mellett streetballpályákat létesítettek, melyeken két meccs között együtt játszottak a szlovén és a lengyel, az izlandi és a belga hívek. Elég volt egy játékmester és négy-öt labda ahhoz, hogy kis mozgásra ösztönözzék a drukkereket, fiesztahangulat uralkodott a szurkolói zónában. Annyian voltak, hogy percekig kellett várni a palánk alatt a lepattanóra, de ezt sem bánta az ember, legalább rákészülhetett „élete dobására”. Előjöttek az emlékeim az iskolai szünetekről, a bitumenes pályáról és az önfeledt játékról…

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a szingapúria­kat hidegen hagyták a nyári vizes világbajnokság pólómeccsei (a telt házas Hajós uszoda után különösen éles volt a kontraszt), de az ideiglenes színpad előtt rendszerint megtelt a tér, a résztvevők különböző mozgásformákat próbálhattak ki. Az első újkori olimpia helyszínéül szolgáló athéni ­Panathinaiko Stadionban még évekkel ezelőtt jártam, üresen is lenyűgöző, ám mégiscsak az volt az igazi, amikor a mögöttünk hagyott hétvégén benépesítették a maratonin célba érkező futók.

Nem kell azonban a világ végére mennünk a példákért, ha a verseny- és a szabadidősport kapcsolatáról, a nagy sportesemények hatásáról beszélünk. Bevallom, elfogult vagyok a sportok királynőjével, szóval ismét a budapesti atlétikai világbajnoksággal példálóznék, amely a közönség- és közösségépítés szempontjából is magasra tette a lécet. Egyre gyakoribb jelenség, hogy a lelkes növendékek találkozhatnak, beszélgethetnek és együtt versenyezhetnek példaképeikkel, akik saját bevallásuk szerint legalább annyira élvezik ezeket az eseményeket, mint a gyerekek.

Mondhatni, kölcsönösen inspirálják egymást – ennél nagyobb motivációt el sem lehet képzelni a szürke hétköznapokra.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!