Az új hódító – Ballai Attila publicisztikája
ÉLETEM LEGUNALMASABB JÁTÉKA – szörnyülködött a futballunk láttán amerikai cimborám, aki 1987 kora őszén először járt Európában, és megrögzött sportőrültként arra kért, vigyem el Budapesten annyi sporteseményre, amennyire csak lehetséges. NBA-rajongóként a mi háztáji kosárlabdánkat kissé lesajnálta, a kézilabdába bezzeg első látásra beleszeretett, komolyan mondom, még egy tekemeccsbe is belelkesedett a Hauszmann utcában. Az Újpesti Dózsa–Den Haag labdarúgó KEK-találkozót viszont képtelen volt értelmezni. Az 1–0-s hazai győzelem hidegen hagyta, a hármas sípszó után fel sem fogta, hogy ennyi volt, vége, hogy az ellenfél egyszer sem jutott el a kapuig, azt kérdezgette, mire pacsiznak „ezek”, amikor nem csináltak semmit, és miért tapsolnak a nézők. Nem akartam elhinni, hogy mindenevő sportfogyasztó létére először látott európai futballt életében, de váltig állította, hogy igen, és azt is, hogy utoljára.
Péntek éjjel eszembe jutott a srác, hiszen az Egyesült Államok 2–0-ra verte meg Ausztráliát a részben hazájában zajló világbajnokság második csoportmérkőzésén, ezzel százszázalékos, miután bemutatkozásképpen 4–1-re lemosta Paraguayt is, és máris készülhet a nem akármilyennek álmodott folytatásra. Mauricio Pochettino szövetségi kapitány legalábbis a kötelező tiszteletkörök és blablák – fantasztikusak voltunk, egyértelműen domináltunk, nagyon kemény válogatott volt az ellenfelünk, szenzációsak a szurkolóink – után egyszer csak kibökte: ha meg akarják nyerni a tornát, a keret minden játékosára szüksége van.
Hogy micsoda? Megnyerni a világbajnokságot? Ami majdnem egy évszázad során eddig mindössze nyolc nemzetnek sikerült, azok is kizárólag európaiak és dél-amerikaiak?! Miközben az amerikaiakkal eddig annyi történt, hogy két meccsen győztek egymás után, ami vb-n legutóbb 1930-ban esett meg velük. A hagyományos futballon és annak erőviszonyain felnőtt elmének az argentin tréner nyilatkozata első hallásra erősen túlzó szájhősködésnek hat, de az elmúlt napok tapasztalatai alapján hajlamos vagyok elhinni, hogy nem az. Talán a szemünk előtt zajlik a történelem – bár ezt az érintett hétköznapi halandó ritkán észleli –, Kolumbusz, Hernán Cortés és Francisco Pizarro után ötszáz évvel újabb hódító érkezett Amerikába: a labdarúgás. Ám óriási különbség, hogy ez nem leigázás, alávetés – a hódítás, a felfedezés ezúttal kölcsönös.
E pillanatban ez persze még csak feltételezés, kockázatos jóslat, hiszen e kísérlet már többször elvetélt. Érdemes röviden áttekinteni, mikor és hogyan! Amikor 1885-ben – tehát az európai úttörők többségénél jóval korábban –, Newarkban az Egyesült Államok csapata lejátszotta és elvesztette Kanadával szemben 1:0-ra első futball-, azaz soccer- mérkőzését, az még nem az új-, hanem az óvilág, a döntően brit bevándorlók kezdeményezése volt. Az 1904-es olimpián is feltűnt a labdarúgás St. Louisban, sőt, a házigazdák mindjárt két érmet is nyertek, egy-egy ezüstöt és bronzot, mert a csekély érdeklődés, a három induló miatt két garnitúrát is nevezhettek. Az első, 1930-as, uruguayi vb-n, mint fentebb utaltunk rá, két győzelemmel, a Belgium és a Paraguay (utóbbi kedves játszótársa lehet) feletti 3:0-lal rajtolt a gárda, amivel mindjárt be is jutott a négy közé, ott aztán az elődöntőben 6:1-re alulmaradt Argentínával szemben, a harmadik helyért pedig nem játszottak. A világraszóló diadalt az 1950-es vb-n a tanítómesterek, az angolok elleni 1:0 hozta meg, ez a végkifejlet olyannyira hihetetlenül hatott, hogy egyes londoni lapok téves hírügynökségi jelentésre gyanakodtak, és a 0:1 helyett 10:1-et közöltek. Az „amik” történelmi tette azonban kimerült abban, hogy Anglia első vb-szereplését szégyenletessé tették, ők maguk ebből nem tudtak sem rövid, sem hosszú távra tőkét kovácsolni. Kétszer kikaptak, csoportutolsóként búcsúztak, majd negyven évre eltűntek a világ(bajnokság) színpadáról. Pelé, Beckenbauer és néhány, a zeniten már túljutott bálvány importálásával belevágtak egy hazai show-szerű kísérletbe, időben és térben is korlátozott sikerrel.
Az 1990-es visszatérés, sőt, az 1994-es hazai rendezés sem hozott áttörést, pedig utóbbi alkalommal a nyolcaddöntőben a későbbi aranyérmes brazilok is megszenvedtek az 1–0-ért. Mégis úgy tűnt, az európai foci egyszeri, hivatalos és színpompás látogatást tett a tengeren túlra, aztán ismét hazatért. Amikor 1992 tavaszán labdarúgó ifjúsági világtalálkozón jártam Dallasban, teljes érdektelenség fogadta a tornát, a végére már a szervezők részéről is, jellemző, hogy egy délelőttön, emberhiány miatt, be kellett szállnom partjelzőnek. Bár a helyi ’56-os magyarok ki-kiugrottak a Szent István mérkőzéseire, elmondták, esély sincs e játék meghonosítására, mert nincs hagyománya, idegen a szellemisége, túl folyamatos, még csak egy hot dogért sem lehet kimenni a büfébe, viszont nem elég pörgős. A négy nagy sportág mellett egyébként sincs helye a versenynaptárban és a sportfogyasztók szívében.
Hasonló, udvarias és érdeklődő elutasítást tapasztaltam az 1996-os atlantai olimpián, a kézilabda irányába. Minden idők legkiélezettebb, legizgalmasabb női bajnoki döntőjét vívták az előző két tornán aranyérmes dél-koreaiak a virtuóz zseni, Anja Andersen által irányított dánokkal, a rendes játékidőben úgy végeztek 29–29-re, hogy Anja időn túli hetest hibázott. A telt házas publikum jól mulatott (a hangulatra ez a legpontosabb kifejezés), pedig fogalmuk sem volt a játékról, a többség ismertető füzettel érkezett, amelynek címe az volt, „team handball”, mintha létezne nem csapat kézilabda is. Ám mivel az információs anyagban az szerepelt, hogy a mérkőzések időtartama kétszer 30 perc, ami, ugyebár, letelt, a közönség őshonos része visszafogottan megtapsolta a mutatványt, és elindult haza. Fel sem vetődött bennük, hogy döntetlennel nem érhet véget a döntő, hiszen ezt senki nem mondta, írta nekik. Így aztán pár száz szakértő előtt folyt a lélegzetelállító hosszabbítás.
A harmadik évezred első másfél évtizede meghozta az újabb nekirugaszkodást, de már nem más sportágakból önmagukat kiügyetlenkedett ifjoncok és feltűnési vágytól hajtott lelkes műkedvelők, hanem hús-vér labdarúgók részvételével, egy igazi klasszis, a 157 válogatott fellépésén 57 gólt vágó Landon Donovan vezérletével. A helyszínen, Dél-Koreában ámultam rajta, amint a vb-negyeddöntőben bolondítja, fűzi a teljes német védelmet, Oliver Kahn kapus földöntúli bravúrjai mentették meg a sovány 1–0-t. Az már komoly amerikai alakulat volt, a vb-t is úgy kezdte, hogy bő fél óra után 3–0-ra vezetett Portugália ellen – de a nyolcban rekedt, és hiába volt 1930 óta ez a csúcs, az NBA-hez, az NFL-hez, az NHL-hez szokott, kényes ízlésű hazai tábor ingerküszöbét még korlátozottan érte el. A 2010-es, 2014-es, 2022-es nyolcaddöntő kijelölte a „Team USA” állandó helyét az élvonalban, de nem az elején. A női szakág eközben azt a magasságot is meghódította.
A fiúk ideje azonban talán most jött el. Nem is elsősorban a két győzelem, hanem a játék és a játékosok által sugárzott kép mondatja ezt. Az amerikai csapatokat mindig is jellemezte a tökéletes fizikai felkészültség, a fegyelem, a ráció, a koncentráció, a közszellem – vízipólóban sokszor érezték fiaink a saját bőrükön, hogy ez mi mindenre elég –, de itt már az egyéni képességek és teljesítmények is vb-szintűek. Az aktuális keret tizenhét tagja az európai topbajnokságokból, az angolból, a spanyolból, az olaszból, a németből, a hollandból, a portugálból, a skótból verbuválódott. Nekik már nehéz meglepetést okozni – sokkal inkább ők okoznak.
Kezdik is a maguk képére formálni a vb-t, és nem csak a pályán. Hanem például az ivószünettel, ami csupán annak látszik, egyébként sokkal inkább kereskedelmi jellegű és célú játékmegszakítás, előre kalkulálható, hirdetőnek és edzőnek is, időkérésnek is megteszi, négy negyedre osztja a mérkőzést. Bevallom, még ezzel is megbékültem, sőt, az én meccsnézésemet is segíti.
Ettől persze még az amerikai válogatott nem lesz világbajnok. Az ágtól függ, meddig lépkedhet előre, szélsőséges balszerencsével már a 32 között búcsúzhat, szélsőséges szerencsével, fogyasztható ellenfelekkel, kegyelmi állapotban talán a négybe kerülését sem zárom ki. A sportág jövője szempontjából viszont még ennél is fontosabb, hogy a labdarúgás megnyeri-e a maga mérkőzését az Egyesült Államokban. Ha igen, más távlatok nyílnak. Bár nem biztos, hogy az jó lenne nekünk, Európának. Úgyhogy nem is tudom, kinek, minek drukkoljak.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
