„Elértem, amiről kislányként álmodtam” – 50 éves Pigniczki Krisztina

– Hogyan szerette meg a kézilabdát?     
– Egy részletet nehéz lenne utólag kiemelni. Jó közösségben lehettem a barátaimmal, mindig harcoltunk egymásért, valamint én nagyon szeretek játszani, így megtaláltam a helyemet ebben a sportágban.

– Gyerekként milyen célokat tűzött ki magának?     
– Először is, hogy legyek NB I-es játékos és testnevelő tanár. Utána, ahogy jöttek a korosztályos sikerek, megéreztem, hogy több is lehet ebben a pályában, mint hogy csak „játszogassak”. Akkor már eszembe jutott, milyen szép lenne, ha bajnok lennék, világversenyekre utazhatnék. Sokak játékát szerettem, de például kimondott példaképem nem volt, önmagam akartam lenni. Aztán amikor odakerültem a legjobbakhoz, ámulattal néztem őket „kisinasként”, s megdolgoztam azért, hogy elfogadjanak.

– Miként emlékszik vissza, volt önben megfelelési kényszer ebben a helyzetben, amikor szinte gyerekfejjel került a sportág kiválóságai közé?     
– Persze! Meg akartam mutatni, hogy nem véletlenül vagyok ott, minden lehetőségnek és szerepnek örültem. A klubcsapatban és a válogatottban is meg kellett harcolni a helyemért, nem adták csak úgy, tenni kellett, hogy például Szántó Anna, Mátéfi Eszter, Hoffmann Beáta vagy például Kökény Beatrix elfogadjon, közéjük bekerülni nagy kihívás volt.

– Tizenhét évesen, 1993-ban igazolt Szegedről Győrbe. Mekkora változást jelentett az életében?     
– Horváth Lajos és Vanyus Attila invitálására kerültem az ETO-hoz, kétszer is hívtak, de elsőre nem engedtek a szüleim. Szegeden már bemutatkoztam az élvonalban, de szenzációs élményt jelentett az akkor építkező, válogatott játékosokat foglalkoztató győri csapatban szerepelni. Gyorsan önállósodnom kellett, de a jó közegben sokat tanulhattam. Maximálisan támogatott a családom, hozzám igazították a naptárat, köszöntéseket, én meg nem éreztem áldozatnak, hogy éppen nem vagyok otthon egy ünnepen. Az én életem a kézilabdázás körül forog, másoknak ez idegen lehet, de nekem sohasem volt az. Erre tettem fel mindent, és meg is kaptam a segítséget, hogy magas szinten űzhessem.

– Abban az időben különösen magas szintet jelentett a válogatott, szerepelt az ifi és a junior nemzeti csapatban is. Mennyire várta a meghívót a felnőttkeretbe?     
– Nagyon! Kifejezetten erős volt a mezőny, nagyszerű játékosok alkották a keretet, így már az óriási büszkeséget jelentett, hogy egyáltalán szóba került a nevem. Az meg, hogy utána „fiatal titánként” bekerültem 1998-ban a végül bronzérmes Eb-csapatba, maga volt a csoda! 

– Mennyire segítette a válogatottban vagy a klubcsapataiban, hogy több poszton is lehetett önre számítani?     
– A csapatomban irányítót játszottam, azonban a válogatottnál ott volt Kökény Bea és Siti Beáta, aztán később Görbicz Anita. Mocsai Lajos így szélsőként számított rám és a védekezést kellett megoldani. Örültem neki, mert minél több poszton tud egy kézilabdázó játszani, annál használhatóbb. Emlékeim szerint a 2000-es romániai Eb-n egy-két támadás erejéig a jobb szélen is megfordultam, de nem foglalkoztam ezzel különösebben, oda mentem, ahová mondták.

– Hogyan él önben Sydney és a huszonöt évvel ezelőtti, ezüstéremmel záruló olimpia emléke?     
– Pozitívan, mindenre emlékszem… A ruhapróbára, az utazásra, a kis konténerházunkra, ahol Pálinger Katalin volt a szobatársam. Természetesen akkor nagyon szomorúak voltunk az elveszített döntő miatt, utólag még jobban látjuk, mekkora lehetőséget szalasztottunk el, de közben rendkívül büszke is vagyok és elismerésnek gondolom, hogy olimpiai érmes csapat tagja lehettem.
    Néhány hónappal később a romániai Eb-n viszont aranyérmes lett a válogatott. Érzett némi elégtételt a hosszabbításban kiharcolt győzelmet követően?     
Attól féltünk, nehogy megismétlődjön, ami az olimpiai döntő második félidejében történt. Hatalmasat harcoltunk a győzelemért, óriási megkönnyebbülést jelentett, hogy nem ragadtunk bele abba, hogy megint nem sikerült. Elégtételt nem éreztem, de nagyon jólesett, hogy ez megvan. 

–  2001-ben, nyolc év után távozott Győrből, és Dunaújvárosban folytatta. Miért döntött így?     
– Úgy éreztem, váltani kell. Feltűnt a színen Görbicz Anita, saját nevelésűként bontogatta a szárnyait az ETO-ban, és szerettek volna több lehetőséget adni neki. Én viszont meghatározó tag akartam lenni egy csapatban. Jó döntésnek bizonyult Dunaújvárosba igazolni, bajnoki címeket és kupákat nyertem, BL-döntőt játszhattam. Szenzációs csapatunk volt Kiss Szilárd keze alatt, remek társaság verődött össze.

– Még két olimpián szerepelt a válogatottal. Hogyan tekint vissza az athéni ötödik és a pekingi negyedik helyezésre?     
– Athénba nagy reményekkel utaztunk, érmes célokkal, de a saját kardunkba dőltünk, a nagy akarásnak nyögés lett a vége, ezért fájó emlék. A pekingi szereplést viszont ajándéknak tekintem, már megszületett a kislányom, viszont olyan formába kerültem, hogy számított rám Hajdu János szövetségi kapitány. Igyekeztem a lehető legjobb tudásomat adni és támogatni a feltörekvő generációt. Nagy siker, hogy bekerültünk a legjobb négybe, végül érem nélkül maradtunk, de ez nem csalódás. Büszke lehetek, hogy három egymást követő olimpiára jutottunk ki, és elég jól szerepeltünk.

– Pekingből őriz egy különleges relikviát – hogyan készült közös fotó Lionel Messivel?     
– Elég bátor voltam hozzá, manapság már inkább megmosolyogtat… Az olimpia mindennek a teteje, más sportágak nagyjaival lehet találkozni a közösségi terekben, én meg az étkezőben megszólítottam Messit, kértem tőle egy közös képet, kifejezetten barátságos volt. Ronaldinhóval már nem sikerült, a brazilok tartózkodóbban viselkedtek.

–  2008-ban elhagyta a Dunaferrt és Párizsba igazolt. Mennyire vágyott korábban külföldre?     
– Egyáltalán nem szerepelt a terveim között, viszont az élet ilyen helyzet elé állított. Dunaújvárosban megváltoztak a körülmények, viszont én nem akartam leállni a kézilabdával. Magyarországon nem találtam nekem és a családomnak megfelelő lehetőséget, így azt mondtam, ha érkezik egy külföldi ajánlat, néhány évet még vállalok. Nagyon korrekt francia lehetőség adódott, biztosítottak arról, hogy nem lesz semmi probléma. Élvonalbeli párizsi klubról volt szó – kinek ne lenne ez álom?! Így vágtunk bele, először egy plusz egy évre, aztán lett belőle hét, miközben gond nélkül átállhattam a profi pályafutásból a civil életre.

– Volt esetleg önben félsz az országváltás miatt? Mégiscsak idegen kultúra, más nyelv…     
– Félsz semmiképpen, inkább bizonyíthatnék. Szerettem volna kijátszani, ami még bennem volt. Jó emberek vettek körül, sokat segített Meksz Anikó is. Rengeteget adott az a hét év, a kislányom anyanyelvi szinten beszél franciául, barátokat szereztünk. Mai napig francia fan vagyok, nagyon megszerettem az ottani életet és kultúrát.

– Kinek akart bizonyítani?     
– Saját magamnak, hogy még van bennem. Korainak éreztem volna 32 évesen abbahagyni, magas szinten akartam folytatni, úgy véltem, hogy még az első osztályban a helyem.

– Tavaly nyáron már a felnőttválogatott segédedzőjeként térhetett vissza az olimpiára, amelyet ráadásul Párizsban rendeztek. Mennyire jelentett mást, hogy ezúttal nem a pályáról, hanem a kispadról élte át a játékokat?     
– A mai napig libabőrös leszek… A debreceni selejtezőn azt mondtam, a csúcsok csúcsát jelentené, ha másodedzőként is kijutnék. Kíváncsi voltam arra is, hogyan oldja meg ez a nagyváros az olimpiát. Minden egyes percét imádtam.

– Ha visszagondol, teljesnek érzi a játékos-pályafutását?     
– Maximálisan kerek volt, nincs bennem semmi keserűség és csalódottság, semmivel sem kevesebb az életem azzal, hogy például nem nyertem nemzetközi kupát. Amiről kislányként álmodtam, elértem. Hálás vagyok minden edzőmnek, csapattársamnak, a családomnak, azt csinálhattam, amit szerettem. Mindez sok áldozattal és lemondással járt, de az életben semmit sem adnak ingyen, mindennek megvan az ára, én jókor voltam jó emberek között.

– Edzőként van olyan siker, amelyet szívesen átélne?     
– A serdülőválogatott vezetőedzőjeként azt szeretném, hogy a kezünk alatt fejlődő gyerekek közül minél többen ott lehessenek például a 2036-os olimpián a felnőttválogatottban. Ez még nagyon jól mutatna a memoáromban.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. szeptember 20-i lapszámában jelent meg.)