Élet a bőrlabdák mentén – Pucz Péter publicisztikája

Nem tudom, milyen volt a gyermekkorom. Pontosabban rengeteg emlékem maradt meg abból a korból, csak azt nem sejthetem pontosan, a játszótársaim miképpen élték meg a magukét. Nekem a sokszor szidott elmúlt évszázad hatvanas éveinek elejétől folyamatosan jutott finom étel, szép, tiszta ruha. De ami ennél sokkal fontosabb, családi szeretetből sem szenvedtem hiányt. Ebben elsősorban anyámra gondolhatok vissza úgy, mint aki mindent hajlandó lett volna megtenni értem. Azért nagy dőzsölésre senki se gondoljon!

Például örökké gondot jelentett a labda megszerzése, sőt, inkább kikuncsorgása. Műanyag pettyesből örökké akadt a szekrény alján, de az igazi bőrfoci hatalmas kincsnek számított. Egyszer mégis érkezett egy valódi bőrgolyó, nem is akárhonnan…

A szüleim, hallgatva az idők szavára, egy társasutazás keretében ellátogattak a hatalmas Szovjetunióba, Leningrádba (mert akkor éppen úgy hívták Szentpétervárt) meg Moszkvába. Sokat szerettek volna mesélni például az Ermitázsról, a csodás képtárról meg a Kremlről, ami engem annyira érdekelt, mint folyami pontyot a felszólítás tüdőszűrésre. Ellenben amikor karácsonykor egy eldugott helyről elővarázsolták a lasztit, az már alaposan felvillanyozott.

Kicsit közelebb kerülve a portékához jött mindjárt az első csalódás. Mert nem szelepes sportszer bukkant elő, hanem fűzős. Aminek a belsőjét ki lehetett szedni. Kiállt belőle a gumicsöcs, azon keresztül volt lehetőség felpumpálni. De utána el kellett kötni madzaggal, majd „beletaposni” a külsőbe a szá­rat. Csupán azt követhette a fűzés. Az egész eltartott vagy háromnegyed órát. Ha kemény lett a laszti, felvette végleges alakját, az azonban minden volt, csak a szabályoshoz közelítő gömb nem. 

Olyan volt az érzés, mint amikor egy kis srác kinéz magának egy gyönyörű skót juhászkutyát egy albumból, aztán kap vidékről, a nagymama falujából egy főutca melletti bekötőút második portájáról egy kócos, furcsa szerzetet, magyarán egy korcsot. A „ruszki dög” a pályán úgy megszívta magát vízzel, hogy felszárította a pocsolyákat. Erre akadt egy okos felnőtt, Rudi bácsi, aki mindenhez értett az utcában. Utóbb inkább sokoldalú kontárként jellemezném. Tehát a polihisztorok paródiáját alakító férfi azt mondta határozottan, hogy be kell kenni bőven cipőpasztával, mert az majd taszítja a nedvességet. Az ötletből annyi valósult meg, hogy büdös lett a játékszer.

Lassan kopott a bőrfoci, bevallom, már nagyon untam, amikor felcsillant a lehetősége a cserének. Mert felbukkant Pécsett a horizonton Amál néni, egyik nagybátyám felesége, aki gebines kocsmárosként kereste kenyerét. Sokáig üzemeltette Nagykanizsán a Fekete Sas nevű búfelejtőt. Megkérdezte, mi a nagy vágyam. A felelet az volt, igazi bőrlabdát szeretnék. Fehér hatszögekkel, fekete ötszögekkel megvarrva. Mivel jó bizonyítványt vittem haza (talán az utolsót, amivel még lehetett volna hencegni), a rokon úgy döntött, irány a sportbolt. Pont volt raktáron belőle, jó drágán, de megvettük a labdát. Hozzá még egy műanyag, fröccsöntött stoplis is járt. Akkor úgy éreztem, a válogatottság sem elérhetetlen számomra. Ma persze már úgy vélem, inkább jobb az álmokat kordában tartani, csak szerényen, a képességeknek megfelelően. De azért az új játék már olyannak nézett ki, amire panaszom nem lehetett. Az sem zavart, amikor egy nagyobb srác azt állította, az ilyeneket rabok varrják a börtönben. 
Sajnos a durva bitumen egyszerűen „megette” a bőrt. Előbb a színe veszett el, aztán már vedlett a külsője, a sorsa meg volt írva úgy, hogy füvet legfeljebb álmaiban látott.

Ekkor azonban következett egy durva epizód. A hetvenes évek derekán, húsvét idején bekopogott a keresztmama, Kati néni. Labdát hozott, tehát szívesen fogadtam jöttét. Amit a kezében tartott, az maga a gyönyörűség lenne ma is. Kék-fehér színben pompázott, banánszerű szeletekből kialakítva. Tapintása varázslatosnak hatott. Selymes külső, kemény tartás habkönnyű kivitelben. Ám alig ért ki a pályára, máris megkezdődött vele szemben a gyilkos erőszak. Amit nem sokáig tűrt. Egy hangos pukkanással halt hősi halált. Fél óra alatt száz évet öregedett. Ráncossá, puhává vált. Mintha egy fiatal lányka tűnt volna el, helyette meg egy öregasszony barázdált arca nézett volna vissza ránk. Világosan rá volt írva: volleyball. Mi ezt márkanévnek hittük, csak utólag mondta egy félbölcs, bizonyára röplabdának készült. Azonban engem ez nem rázott meg végzetesen, már rájöttem, rajtam akkor lehet címeres futballmez, ha lopok egyet a tatai edzőtábor szertárából.

A labdarúgás még érdekelt, bár másképpen. Közben, már túl a tizennégyen, autószerelő-tanoncként jött egy orvtámadás ellenem. Anyag- és gyártásismeretnek nevezték a tantárgyat. A műanyaggyártás címszó alatt tört rám a poliuretán kifejezés. Lágy hab, kemény hab, poliaddícióval valósulhat meg. Na, ebből éppen annyit értettem meg, hogy ezt a tételt nem szabad kihúzni a vizsgán. 

Mégis, a gondolat örökre befészkelte magát a kobakomba. Egészen addig, amíg majdnem fél évszázaddal később azt nem olvastam a Nemzeti Sportban, hogy egy világhírű labdagyár új fejlesztése során poliuretánból alkotott sportszert. Ha a tankönyvírók odaírták volna, hogy a legkorszerűbb, már nem bőrlabdát ilyen csodaszerből gyártják majd le, sok lelki gyötrődéstől kíméltek volna meg. Több időt fordíthattam volna Ady Endre szimbolizmusára, Arany János balladáira, József Attila istenes költészetére, Petőfi Sándor szerelmi lírájára. 

Mivel azonban a megvilágosodás csak lassan ért el hozzám, addig maradt számomra gyógyírként a labdarúgó NB III valamennyi táblázatának értelmezése. Mert az legalább az összes elemében érintett, ráadásul világos rendszerként került elém a sportoldalak hasábjairól. Bár néha azok is hibásan jelentek meg, de egy hét múlva kijavították. Öt évtizedet mégsem várhattak vele a szerkesztők!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!