Afrika futball-lelke – Csinta Samu publicisztikája

Most már azoknak is érdemes odafigyelniük, akik „hagyományos” lebecsülésből sem szokták „emberszámba” venni a fekete kontinens legreprezentatívabb futballeseményének előcsatározásait: nyolc csapatra szűkült a labdarúgó Afrikai Nemzetek Kupája, az AFCON. A szűrő eddig megbízhatóan működött, legfeljebb Mali negyeddöntős helyének jogosságán vitatkozhatnánk egy keveset, azon is csak azért, mert az „áldozat”, Tunézia sokkal inkább szem előtt volt az idők folyamán. Egyszer el is hódította a kupát, és egyébként is jóval előnyösebben pozicionálja a Franciaországgal való földrajzi közelség és gyarmati múlt. 

A torna 2027-ben készül megünnepelni útnak indítása 70. évfordulóját, amikor Afrika is felzárkózott a világ egyéb kontinensein már meghonosított futballviadalokhoz. A rendezvény története szorosan összefonódik a földrésznek a múlt század ötvenes éveiben felerősödő politikai, társadalmi és kulturális átalakulásával. Ezért aztán sokáig jóval többnek számított egyszerű labdarúgótornánál, a függetlenedés, az identitás, az önkifejezés és nemzeti büszkeség színterének szánták. A rajt inkább szimbolikusnak tekinthető, mint reprezentatívnak, hiszen 1957-ben Kartúmban – miután Dél-Afrikát kizárták – mindössze három válogatott állt rajthoz: Egyiptom, Etiópia és Szudán. A fáraók országa már ekkor előrevetítette dominanciáját, megnyerte az első kiírást, és azóta is a kontinens egyik meghatározó hatalmának számít a sportágban. Nem utolsósorban Puskás Ferencnek, Kalocsay Gézának, Hidegkuti Nándornak köszönhetően. Az októbertől ott dolgozó Szabics Imrét később illeszthetjük a sorba. 

A hatvanas években a függetlenségüket kivívó országok számának növekedésével az Afrika-kupa is bővült, a torna a pánafrikai egység egyik szimbólumává nőtte ki magát. Egyre több államban ismerték fel a sport presztízsépítési szerepét is, a futball gyakran keveredett a politikával, a nemzeti szimbólumok – zászlók és himnuszok – új jelentést nyertek. Közben természetesen kialakultak a klasszikus rivalizálások is, megjelentek a kontinens első, Európában is hírnevet szerző sztárjai, és a tornát a nemzetközi megfigyelők is egyre komolyabban kezdték venni.

Csak mi, nézők és újságírók tekintettünk rá még sokáig amolyan kis színeseket termelő eseménynek, a színvonalat többnyire elintéztük egy kézlegyintéssel. Mert néhány afrikai labdarúgó ugyan már európai élcsapatok meghatározó játékosának számított, az élligák rendszerbéklyójából kiszabaduló sztárok válogatottjukban gyorsan visszavedlettek „játékos” játékossá, akik az otthon maradottak számára diktálták a ritmust és a szabályokat, ami sem a színvonalnak, sem a csapatfegyelemnek nem tett jót. És ha az idők folyamán kopott is ez a felületes bélyeg, egészen addig nem voltunk hajlandók tudomást venni róla, míg egyik-másik afrikai válogatott nem kezdett maradandó nyomokat hagyni a világbajnokságokon. Mert azért ne feledjük, hogy az 1974-es Afrika-győztes Zaire (ma Kongói DK) a németországi világbajnokságon még halmozta a súlyos vereségeket. És ez a kontraszt egyértelműen megmutatta Afrika akkori sebezhetőségét, illetve elindította a későbbi, profibb szemléletű futballhoz vezető gondolkodást. A folyamatnak nyilván igencsak használt, hogy a 2000-es évektől az Afrika-kupa globális eseménnyé, a televíziós közvetítések jóvoltából világszerte követhetővé vált, Didier Drogba, Samuel Eto’o vagy Yaya Touré révén pedig a legnagyobb léptékkel mérve is világsztárokat vonultatott fel.

Holnaptól Mali–Szenegál, Kamerun–Marokkó, Algéria–Nigéria és Egyiptom–Elefántcsontpart párosításban folytatódik a küzdelem, azaz Malit leszámítva csupa korábbi kupagyőztes, köztük a címvédő Elefántcsontpart és a csúcstartó, hétszeres bajnok Egyiptom. Infrastrukturális szempontból a korábbiaknál jóval fejlettebb sorozat közeledik a végkifejletéhez, a Transfermarkt szerint minden eddigit felülmúló értékű játékosállománnyal, amelynek fellépésére ma már a legnagyobb tekintélyű klubok is nyilvános ellenvetés nélkül adnak szereplési engedélyt. A jelenség nemcsak az afrikai futballszövetség, a CAF érdekérvényesítő képességének növekedését jelzi, hanem annak elismerését is, hogy immár egyértelműen Afrika kínálja a legmélyebb merítési lehetőséget. Mint ismeretes, több európai potens klub működtet futballiskolát különböző afrikai országokban, márpedig az üzlet csak akkor termel profitot, ha előzetesen a befektetésen sem spórolnak. Legyen az anyagi vagy szellemi-morális jellegű. Ha már a hangos hatalmi szó ideje leáldozott.

Mára sok minden megváltozott az Afrika-kupa körül: nőtt a résztvevők száma, egyre több ország kap rendezési jogot, a CAF pedig igyekszik alkalmazkodni az európai klubfutball naptárához – mi tagadás, nem mindig konfliktusmentesen. Talán ezt is igyekszik zökkenőmentesebbé tenni a legnagyobb léptékű változás, amelyet nemrég jelentettek be: 2028-tól négyévente rendezik meg a tornát. Azzal az indoklással, hogy a CAF-vezetőség ezzel a nemzetközi trendhez igazodik, az észak- és közép-amerikai régiót leszámítva ugyanis valamennyi kontinentális szervezet hasonló időközönként tartja meg a maga tornáját. A kerek évfordulót még tiszteletben tartják, a hetvenediket két év múlva Kenyában, Tanzániában és Ugandában rendezik, egy évvel később, 2028-ban viszont már jön a következő, hogy aztán 2032-ig kelljen várni. A kimaradó időszakban európai mintára Nemzetek Ligája-sorozatot készülnek indítani. Feltéve, ha az egészet nem borítja valamilyen nagyobb léptékű afrikai konfliktus, amire már volt példa a torna története során, hiszen korábban két alkalommal is halasztani kellett az eseményt.

Az Afrika-kupa azonban az idén sem hazudtolta meg önmagát teljes mértékben. Némi pikírtséggel azt is írhatnám, hogy a hagyományhoz híven. A Pierre-Emerick Aubameyang neve által fémjelzett Gabon válogatottjának vezetői például a teljes gárdát eltiltották, miután a csapat nem jutott tovább a csoportkörből – amúgy a papírformának megfelelően. Még visszhangosabb a két nigériai sztár, Osimhen és Lookman nyílt színi konfliktusa. A „két dudás egy csárdában” típusú jelenséget egyelőre sikerült lecsillapítani, de belső források szerint a történetnek koránt sincs vége. Az első szikra a nigériaiak Tunézia elleni mérkőzést megelőző utolsó edzésén pattant ki, különböző támadóformációk gyakorlása közben Osimhen nem tűrte, hogy Lookman „átmenjen kreatívba”, ahelyett, hogy valamennyi változat befejezését a Galatasaray csatárára hegyezték volna ki. A meccs második félidejében Osimhen és Lookman egyszerre indult egy labdáért, Osimhen dühösen szólt oda, hogy ő a befejező, és próbálta átvenni a labdát. Lookman nem engedett, ami miatt Osimhen láthatóan frusztráltan a kispad felé indult. A nigériai válogatott rövid ideig ijesztő zavart mutatott, végül Osimhen gólt szerzett, a mérkőzés pedig Nigéria győzelmével zárult. A csapat edzői stábja azonnal reagált, gyors megbeszélést tartottak a pályán, hogy a feszültség ne rombolja a csapatkohéziót. Majd kiderül, milyen sikerrel, leghamarabb szombaton Algéria ellen.

Hét, az Afrika-kupát már elhódító válogatott és egy outsider között dől el tehát a trófea idei sorsa. A „fáraók” örök uralma érvényesül (Egyiptom)? A „legyőzhetetlen oroszlánok” ereje (Kamerun)? A megszámlálhatatlan nyers tehetséggel büszkélkedő „szupersasok” (Nigéria)? A stílusos és öntudatos Algéria? Vagy a házigazdai státus minden előnyét élvező és minden terhét nyögő Marokkó? Esetleg a sokáig balszerencsés, de végül negyeddöntős Elefántcsontpart? Mindezek megválaszolásához nemcsak futballszakértelem lenne szükséges, hanem az afrikai lelkület ismerete is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!