Népsport: A vesztesek hangja

„Egyszerű a recept: becsülni, tisztelni kell az utolsókat, a lemaradottakat is… Minden elsőnek hálát kellene éreznie az utolsóval szemben, hiszen az ő diadalában annak a kudarca is bőven benne van! Fontos az is, hogy mindenki számára közelivé, elérhetővé tegyük a sportot, ne legyen kizárólag az élsportolók kiváltsága.” 

Ezt a választ adta Nemeskürty István, amikor 1980 februárjában Lakat T. Károly újságíró arról kérdezte, miként lehet visszahozni a sport eredeti szellemiségét, helyreállítani a sportolók nimbuszát, tiszta megítélését. A Népsport hasábjain megjelent interjú ma is tanulságos olvasmány, és nem csak azért, mert kevéssé ismert oldaláról mutatja be a neves irodalom- és filmtörténészt, az egyebek mellett Széchenyi-, Kossuth-, József Attila- és Balázs Béla-díjjal elismert „tanár urat”. A 2015-ben, kilencvenévesen elhunyt polihisztor a beszélgetés során szót ejtett – az életrajzaiból általában kihagyott – sportmúltjáról is: „Én Pécsett olyan iskolába jártam, ahol a sport meghatározta életünket, alapkövetelménynek számított. Így aztán az asztalitenisz és a tenisz kivételével minden létező sportágban szerencsét próbáltam, de annak ellenére, hogy a vívóvilágbajnok Jekelfalussy-Piller György is tanárom volt – a nagy szerelem az atlétika maradt. Rendszeresen indultam a KISOK-bajnokságokon, 100 méteren például kifejezetten jó eredményeket értem el… Aztán életem szekere más irányba döcögött tovább, a sport amolyan beteljesületlen szerelem maradt.”

Szűk fél évszázaddal ezelőtt az interjúalany a sportlap hasábjain rávilágított egy ma is eleven dilemmára: miként lehet egyensúlyba hozni a kedvtelésből sportolók világát a professzionális versenyzőkével? Nemeskürty sarkos válasza: „Elfogadhatatlan, hogy csak azokkal a gyerekekkel foglalkoznak igazán módszeresen, akiktől eredmény várható, s háttérbe szorulnak azok az őszintén sportolni vágyók, akik talán sohasem lesznek még csak országos bajnokok sem… Az alaphibát már a kezdeti hozzáállásban, megközelítésben látom. Vajon hogyan magyarázható a jelenség, miszerint fizikai szertár, kémiai laboratórium vagy nyelvi stúdió nélkül manapság mindenki elképzelhetetlennek tart egy új iskolát, ám ha nem épül tornaterem vagy tornauszoda, hát üsse kő, a költségvetés, ugye…”

A körülmények terén kétségtelenül sok előrelépés történt, bizonyos megfigyelések azonban mit sem veszítettek érvényükből. Például ma is áll az észrevétel, amelyet a magyar történelem és művelődéstörténet nagy ismerője, kutatója megfogalmazott a sport hagyományos szerepéről: „Döbbenten tapasztaltam, hogy például már a XVI. században milyen fontos része volt a nevelésnek a sport, a testedzés. A bajvívásokon például két lovas csapott össze, az egyiknek törvényszerűen le kellett esnie a nyeregből. Fantasztikus erőnlét, hihetetlen állóképesség szükségeltetett ehhez. Vagy nézzük a lovaglást… Amíg a vonat el nem terjedt, ha valaki messzire kívánkozott, nyeregbe szállt. Akkoriban a népesség ötven százaléka tudott lovagolni… Szinte hihetetlenül nagy ez a szám a mai viszonyok ismeretében. A sport mérhetetlen erejét bizonyítja továbbá az is, hogy még a II. világháború borzalmai közepette sem lankadt iránta a vágy…”

A hivatkozott cikkben Nemeskürty István sportgondolkodói megnyilvánulásai mellett felfigyelhet az olvasó Lakat T. Károly felvezető szövegére is, amelyből a finom újságírói pimaszság és az őszinte tisztelet elegyét olvashatja ki. „Ki ne emlékezne az andalítóan álmos szombat estékre, amikor a nagy érdeklődéssel várt éjszakai filmek prológjaként a képernyőn feltűnt egy ötvenes, jóvágású úr, s a maga sajátos – valljuk be őszintén, nem a leglebilincselőbb – előadói stílusában hallatlanul okos dolgokat mondott a bemutatásra kerülő alkotásról. Ha mint előadó, az utóbbi időben el is tűnt a képernyőről, a köztudatban megmaradt filmekről, azok értékéről Nemeskürty István véleménye – meghatározó…”

Így gondolta ezt Bodó László, a Dunántúli Napló munkatársa is, aki fél évvel később, 1980 augusztusában idézte a hazai értelmiség jeles alakját, aki a sikondai irodalmi alkotóház vendégeként tartott akkoriban nyilvános estet. Érdekes megvilágításban, az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc egyik fontos szereplőjével szembeállítva vetette fel a riporter a sportpéldaképek témáját.

„– Ma még több fiatal tartja példaképének egy popegyüttes tagját vagy egy sportolót, mint Mészáros Lázárt, a »Kik érted haltak, szent Világszabadság« egyik hősét… 

– Nem biztos, hogy ez lebecsülendő. A pop világát nem ismerem, maradjunk a sportnál. Ha azt látom a televízióban, hogy Növényi Norbert sírva énekli a magyar himnuszt az olimpiai dobogón, akkor ezt úgy értékelem: van, létezik magyar történelmi tudat. S míg van egy Hegedűs Csaba, aki erre tanítja a birkózóit, úgy látom, van cselekvő magyar hazafiság is. Ha ezeket a sportolókat választja példaképnek egy fiatal, az nem baj. A sportnál a bajt abban látom, hogy igazából véve nincs is sport. Ha mondjuk itt, Sikondán vagy bárhol az országban elhatározza magát valaki, hogy tornászni akar, van-e rá lehetősége? Csak úgy, ha beiratkozik egy sportegyesületbe, ahol azonban csak akkor foglalkoznak vele, ha egy verseny esélyesét látják benne. Az nagyban emelné a sportoló példaképek rangját, ha a sport fogalma nem lenne azonos a verseny fogalmával. Mert ma, sajnos, ez a helyzet.”

Izgalmas kérdés ez is: miként látta a hazai sportfilmkészítés helyzetét 1980-ban a magyar filmgyártás befolyásos vezetője, a Mafilm irányítója? 

„Kétségtelen: csökkent az igazán jó sport témájú forgatókönyv. Néhány sikeres dokumentumfilmet láthattunk, ám az úgynevezett »mesélő kedvét« a mai szerzők többsége az élet más területén éli ki. Én lennék a legboldogabb, ha valaki beállítana hozzám egy jó futballfilmmel, vagy feldolgozná bármelyik más sportág drámai kérdését – természetesen filmes szempontból megvalósítható módon. A jelenség egyébként nem speciálisan magyar, a szocialista országok mindegyikében tapasztalható a sportjátékfilmek »haldoklása«. Az utolsó igazán jó sportfilmet 1963-ban láttam egy fesztiválon. Hutilová (Chytilová – a szerk.) csehszlovák rendező első alkotása volt, Éva és Vera címmel egy bajnoknő életét dolgozta fel, remek eszközökkel. Nálunk a legutóbbi »nekifutásnak« a Müller Péter írta K. O. számított, közönségsikere volt, nekem is tetszett, igazolta az igény kétségtelen meglétét.”

Kíváncsiságból megnéztük, miként fogadta annak idején a magyar kritikai szakma a Nemeskürty által kiemelt csehszlovák filmet, a tornásznő Éva és a családanya Vera életét párhuzamosan bemutató alkotást. A Film, Színház, Muzsika kiemelt terjedelemben méltatta a produkciót, a Népszabadság hasábjain pedig ezt írta Molnár G. Péter, sejtetve, hogy mi tetszhetett olyannyira a műben a még 17 évvel később is dicsérő szavakkal élő professzornak: „Hirtelen arra is rá kell jönnünk, hogy nem két különböző asszonytípusról szól a film, nem egy bajnoknőt és egy háziasszonyt állít szembe egymással, hanem kétféle embertípust. Az egyiket, aki munkájában örömöt – és persze kínt is – talál, a másikat, aki nem találja meg azt az emberi tevékenységet, ami kielégíthetné. És a filmből világosan kiderül, hogy nem arra akarja sarkallni az embereket, hogy legyenek egyetemi tanárok, repülőgép-konstruktőrök, híres művészek, tehát nem az élet valamiféle előkelő bajnoki emelvényére akarja feltuszkolni őket. Hanem azt mondják el ezek a képsorok, hogy valamiféle olyan tevékenységet találjunk magunknak, ami leköti a teljes embert, amiért érdemes teljes erőnkkel küzdeni.”