Belső tűz – Ballai Attila publicisztikája

ÍGY LETTÜNK BAJNOKOK címmel néhány éve írtunk három szerzőtársammal egy interjúkötetet. Harminc idol, köztük Szilágyi Áron, Kammerer Zoltán, Gulácsi Péter, Görbicz Anita, Nagy László, Fegyverneky Zsófia, Varga Dénes mesélt a csúcsig vezető útról, de döbbenetes titkokat, elképesztő sikerrecepteket egyikük sem osztott meg velünk és az olvasókkal. Természetes, hogy saját kivételes tehetségüket nem méltatták – megtették ezt helyettük egykori edzőik, társaik, ellenfeleik –, a beszélgetések visszatérő eleme volt azonban a sport iránt érzett alázat, szeretet, felelősség és elkötelezettség, a temérdek munka. (Amelynek irányításához, adagolásához, koordináláshoz persze kellettek a kiváló edzők, szakemberek is, mert régi igazság, hogy attól még, ha szorgalmasan, lelkiismeretesen és rendszeresen csináljuk, a hülyeség bizony hülyeség marad.) Azaz a rendkívüli tehetség is csak akkor bontakozhatott ki, ha az élsportra alkalmas jellem, karakter párosult hozzá. Ezért is vetettem fel, roppant izgalmas és példátlan feladat lenne megírni a könyv második részét, az antitézist, „Így nem lett belőlünk semmi” felütéssel, és ebben azok vallanának eltékozolt képességeikről, velük született adottságaikról, akikből e meglévő erény mellett a bajnoki lét minden egyéb előfeltétele hiányzott.

Mondanom sem kell, ez a mű még várat magára. Gondolom, az idők végezetéig. A Nemzeti Sport hasábjain viszont a közelmúltban több publicisztika, elemző írás taglalta a kiválasztás, a nevelés, a klubok, szakosztályok, akadémiák, komplett sportágak mulasztásait, hiányosságait. Nagyon helyesen, annál is inkább, mert olykor megütközve tapasztalom, hogy a hervatag felhozatalért elsősorban felelős, pénzt, paripát, fegyvert megkapó szakemberek képesek a kívülálló hűvös tárgyilagosságával minősíteni az egyes csatavesztéseket.

Miközben gyakran már az első lépést elvétik, amiért jórészt persze a felbolydult világ okolható. Míg ugyanis hajdan valóban kiválasztás zajlott a szakemberek részéről – egy ferencvárosi futballtoborzón a Nagyvárad térig ért a jelentkezők sora –, újabban a választás a módi, ráadásul a gyerek, azaz inkább a szülő választ. Mondani sem kell, ez mennyire szűkíti a merítési lehetőséget, és aki nem megy el az iskolába, a dühöngőbe, a zsákfaluba tehetségnézőbe, az kénytelen hozott, mármint kapott anyagból dolgozni. Ennek következtében azok, akiknek a sorsán a legnagyobbat lendíthetne a sport, akiknek a legtöbbet jelenthetné, és ezért a legtöbbet áldoznának érte, mert mélyszegénységből, nyomorból – ami elsősorban nem is anyagi, hanem lelki, környezeti kategória –, kilátástalan élethelyzetekből törhetnének ki általa, esélyt sem kapnak. Őket ugyanis nem fogja kézen apu és anyu, nem ülnek be a nem létező autójukba, és nem kopogtatnak be valamelyik utánpótlás-nevelő műhely ajtaján, hogy meghoztuk a Gézukát, ha kell, átmegy a falon is.

Akivel mindezt megteszik, mert megtehetik, az viszont leginkább nem megy át. Még a falig sem jut el. Kísérletet sem tesz rá. Pedig annyira várja, akarja ezt a szülő, a nagyszülő, a szomszéd bácsi, az utánpótlás szakmai igazgató és annak helyettese, az edző, a másodedző, a harmadedző, a fizikai és a mentáltréner, a terapeuta, a módszertani főnök, a táplálkozási szakértő, Deák Bill után szabadon a gázos és a díjbeszedő, a handlé, a szódás és a képkereskedő. Csak éppen Gézuka nem akarja. És végül ez dönt el mindent.

Az említett elemzésekben is szó esett nagyjából mindenki felelősségéről, de legkevésbé a sportolóéról. Pedig nincs az a külső kényszer, amely hosszú távon helyettesítheti a belsőt. Ami nem is kényszer, hanem szabad választásból fakadó szenvedély. Belső tűz. Ha elfogadjuk, hogy a sok kiváló és kevésbé kiváló sportoló között a „bajnok” külön kategória, akkor őt e belső tűz jellemzi leginkább. Általános nézet, hogy az igazi tehetség így is, úgy is utat tör magának, ezt én annyiban árnyalom, hogy a megfelelő karakterrel megáldott igazi tehetség. De vallom, hogy ő kivirágzik a legburjánzóbb gazból, a legmélyebb iszapból is.

Az „Így lettünk bajnokok” ezt tökéletesen igazolja. Az önpromó vádját is vállalva mondanám ifjú sportolóknak, hogy olvassák el e harminc karriertörténetet, miközben pontosan tudom, hogy azért sokkal inkább az Egri csillagokkal, Az arany emberrel kellene kezdeni, de manapság már gyakran ez is túlzott kihívás. Ezért a realitás jegyében hadd javasoljak filmeket! Például a Pelé ifjúságáról szólót (alcím: Egy legenda születése). Azt, ahogyan a mezítlábas utcagyerekből minden leküzdhetetlennek tűnő akadály, hátrány ellenére – vagy éppen részben azok miatt – a földkerekség valaha élt legnagyobb labdarúgója lett. Ajánlom kedvencemet, a Tűzszekereket is, benne Eric Liddell-lel, az 1924-es olimpia 400 méteres síkfutásának aranyérmesével, a később Kínában tevékenykedő misszionárius­sal. Aki a japán invázió után hadifogolytáborban tartotta a lelket a társaiban, és bár röviddel halála előtt maga Winston Churchill közbenjárásával szabadon engedték volna, ő átengedte a kvótáját egy kisbabát váró fogolytársának. Ott is hunyt el 1945 februárjában a lágerban, és ezek voltak az utolsó szavai: „Teljes odaadás”. Ismertebb, kommerszebb, de ugyancsak tanulságos, megszívlelendő mű a Rocky, a mindent a harci szellemének köszönhető Rocky Balboát megszemélyesítő Sylvester Stallonéval.

De nem is kell ilyen messzire, Amerikába vagy Kínába mennünk. Megvannak nekünk a magunk hősei, bálványai. A negyvenhét évesen elhunyt, háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó, a mondhatni, átlagos tehetségű, de megszállott Benedek Tibor, akitől gyermekkori barátja, Csurka Gergely kollégánk a Nemzeti Sportban így búcsúzott: „Tízévesen őrült győzni akarás parázslott a szemében, holott akkor még csupán a siófoki színházüdülő egyik asztalát ültük körbe, hogy tízfilléres alapon pókerezzünk. Olykor odavágta a kártyát, ha vesztett. (...) Akinek csupán annyi adottsága volt kiindulásként, mint neki, az szinte mindig lemorzsolódott, legkésőbb az út felénél, kétharmadánál. Ő azonban eszelős munkamoráljának és törhetetlen vasakaratának hála, nemhogy végigment az úton, de sokkal magasabbra jutott, mint sok, a labda kezelését amúgy művészi fokon mívelő, nála jobb adottságokkal bíró kor- és pályatársa.” Kovács Pétert is eltanácsolták a Honvédból első nekifutásra, ehhez képest minden idők legkiválóbb magyar férfi kézilabdázójává vált. Pályája csúcsán, az 1986-os vb-ezüst alkalmával, az Algéria elleni középdöntő mérkőzésen kéztörést szenvedett, de a kórházból kiszabadulva este levágta a lövő kezéről a gipszet, összeszorított fogakkal, beinjekciózva, de játszott, és a hátralévő négy mérkőzésen huszonnégy gólt vágott! Görbicz Anita a 2008-as olimpia előtt úgy leforrázta otthon a lábát, hogy a szakemberek kijelentették, ezzel nagy valószínűséggel fuccs Pekingnek, ha csoda történik, talán az egyenes kieséses szakaszra beszállhat – már a svédek elleni nyitó meccsen hét gólt szórt, egy-két számmal nagyobb cipőben, hogy ne dörzsölje az égett felületet.

Csupa-csupa lélegzetelállító önfeláldozás – de még ez is felülmúlható. Gondoljunk Takács Károlyra, akinek egy felrobbant gránát leszakította a jobb kézfejét, de megtanult ballal lőni, és kétszer nyert olimpiát. Vagy Halassy Olivérre, akinek, miután nyolcévesen lecsúszott a mozgó villamosról, amputálni kellett a bal lábszárát, ezért olyan sportágat keresett magának, amelyben ez nem hátráltatja, így lett pólóban olimpiai, úszásban Európa-bajnok.

Sorolhatnánk még a példákat, folytathatnánk e történeteket, amelyek közös eleme az a bizonyos belső tűz. Amelyet anyuci, apuci, edző bácsi és néni kívülről nem lobbanthat fel, kizárólag maga a sportoló. Száz vagy ezer közül talán csak egy. Őt kell megtalálni, felfedezni, hogy kincsre leljünk – ami manapság sokkal nehezebb feladat, mint bajnokot nevelni belőle, ha már egyszer a tudatos kiválasztásnak, az áldott szerencsének vagy a gondviselésnek hála kisfiúként, kisleányként belépett a pálya, a csarnok, az uszoda kapuján.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!