Rigómező, denevér – Ballai Attila publicisztikája

Új-Kaledónia lemarad a 2026-os labdarúgó világbajnokságról. Ez most már visszavonhatatlan tény. A mintegy 19 ezer négyzetkilométernyi – fél dunántúlnyi – állam mind a 247 ezer polgárának, csecsemőtől az aggastyánig ebbe bele kell törődnie, nincs mese. Pedig igazán szépen, reménykeltően indult a selejtezősorozat. Fidzsi, a Salamon-szigetek és Pápua Új-Guinea után a fiúk még Tahiti együttesét is elpáholták 3–0-ra, ám a döntőben ugyancsak 3–0-ra alulmaradtak Új-Zélanddal szemben. A győztesnek ez az összecsapás legalább igazi erőpróbát jelentett az elődöntőben, Fidzsi felett aratott 7–0-s söprés után; e sikerrel azonmód ki is jutott a világbajnokságra. Ám mivel a nemzetközi sportági szövetség, a FIFA csupán egy közvetlen kvalifikációs helyet adott egész Óceániának, annak minden lakott és lakatlan szigetével egyetemben, Új-Kaledónia interkontinentális rájátszásra kényszerült. Amelynek első körében 1–0-ra alulmaradt Jamaicával szemben. Vége, nincs tovább.

Ugyanennek a tornának ugyanebben a fázisában vérzett el Suriname is. Hiába előzte meg nagy biztonsággal a karibi régióban olyan vetélytársait, mint Salvador, Puerto Rico, Saint Vincent és a Grena­dine-szigetek, ráadásul még Anguillát is, a második körben Panamát maga elé engedte, így ugyancsak földrészek közti selejtezésre ítéltetett, ahol Bolívia már áthatolhatatlan akadálynak bizonyult (2–1).

Itt azért legalább már felfedezhetünk a magyar futballmúltból is ismerős neveket, hiszen a mieink az 1982-es vb-n 10–1-re intézték el Salvadort, úton az 1978-as világbajnokság felé pedig kettős győzelemmel, 9–2-es összesítéssel gázoltak át Bolívián. De az régen volt. Bolívia most, annak köszönhetően, hogy a dél-amerikai zóna tízes körmérkőzésén hetedikként zárt, mehetett pótvizsgázni, és Suriname legyűrésével ott topog az ígéret kapujában. Már csak egy lépés, amelyet a méltán kiemelt Irak ellen kell megtennie. Az irakiak ugyanis az ázsiai térség harmadik fordulójában Jordániát, Ománt, Kuvaitot és Palesztinát is maguk mögé utasították, így még Bolívián kellene valahogy átvergődniük. A másik ágon, hasonló tétért, Jamaica–Kongói DK rangadó következik. Az utóbbi gárda Szudán, Togo, Mauritánia és Dél-Szudán megelőzésével vívta ki magának e kivételezett pozíciót. 

Azt hiszem, joggal, de félig-meddig persze kínomban poénkodom ezen a felhozatalon. Még a régi vicc is eszembe jut: brazil szövetségi kapitányt szerződtetnek az afrikai vagy délkelet-ázsiai törpeállam válogatottjához, de mert a kiszemelt az első edzések után látja, ez nem az ő szintje, hazautazik, és arra kéri „tanítványait”, tegyenek fel tizenegy hordót a pályára, és azokkal játsszanak néhány tesztmeccset, aztán táviratban értesítsék az eredményekről. Hamarosan jön is Rióba a telegráf: első meccs megvolt, stop. Hordók 2–0-ra győztek, stop. 

Ezen a hőskorán természetesen régen túljutott már a világfutball, nekünk, fájdalom, momentán egyébként sincs rá okunk, hogy bárkire is rále­gyintsünk. De csütörtökön behabzsoltam annyi európai pótselejtezőt, amennyit csak lehetett, és néhány megfeküdte a gyomromat. Mégpedig azért, mert itt bizony nem olyan alakulatok maradnak le az emberiség legkedvesebb közös játékáról, mint Új-Kaledónia vagy Suriname. A mi végzetünket jelentő írek sorsa is beteljesedett. Hiába vezettek éppen úgy 2–0-ra Prágában, mint mi Dublinban ellenük, a csehek a 86. percben kiegyenlítettek, majd tizenegyespárbajban kipöckölték őket. A szlovákok Pozsonyban buktak el Koszovó ellen, 2–1-es félidei vezetés után sorozatban három gólt benyelve, csak 3–4-re visszakapaszkodva. Koszovó, ez a másfél milliós, Szerbiából kiszakadt országféleség kedden a törökökkel vívja meg a harmadik rigómezei csatát. Koszovo Polje ugyanis nem más, mint Rigómező, ahol az oszmán hadak 1389-ben a szerbek, 1448-ban Hunyadi serege felett arattak döntő diadalt. Mondhatjuk persze, hogy 2026-ban sokkal kisebb a tét, de nem biztos, hogy ebben egy pristinai futballőrült is egyetértene velünk. 

A négyszeres világbajnok olaszok is olyan izgalmakat élnek át, mint az elsőbálozók, mert 90 perc alatt, ugyebár, bármi megtörténhet. Ezt éppen nekik felesleges magyarázni, hiszen a 2022-es tornáról infarktusos módon csúsztak le. Négy éve Palermóban végig támadtak az északmacedónok ellen, harmincnál is többet lőttek kapura, míg aztán a 92. percben, 0–0-nál, bizonyos Trajkovszki meglódult, eleresztett egy közepes löketet, amelyet Donnarumma benézett, így a friss Európa-bajnok kizúgott. Érthető, ha csütörtökön félig frászban várták Bergamóba az északíreket, Gennaro Gattuso, a játékosként rendíthetetlen szövetségi kapitány el is árulta: „Kétségtelenül ez a legfontosabb meccs edzői pályafutásomban. Egy egész országot viszek a vállamon. A nyomás éppen ezért hatalmas. Köszönettel tartozom az orvosoknak, mert ellátnak altatóval. Különben hajnali négykor ébren lennék, mint egy denevér…” Bár sikerült 2–0-ra nyerniük, az altatóadagot keddig valószínűleg minimum tartani, talán fokozni kell. A mindent eldöntő összecsapásra ugyanis Zenicába mennek az olaszok, mert a bosnyákok az előző körben a 86. percben egyenlítettek Cardiffban, majd tizenegyesekkel, „orosz ruletten” kiejtették Wales együttesét. 

A keddi párosítás Bosznia-Hercegovina–Olaszország, Csehország–Dánia, Svédország–Lengyelország, Koszovó–Törökország. A négy túlélővel lesz teljes a 16-os európai kontingens. A negyvennyolcból. Összehasonlításként, 1990-ben a huszonnégyből 14 csapatot delegált földrészünk. Igazán az a sokkoló, ha hozzátesszük, hogy a 2026-ra kialakult plusz 24 kvótából Európa 2, Afrika 7 vagy 8, Ázsia 6 vagy 7 pluszhellyel részesül.

Pontosabban az igazán sokkoló az, hogy nekünk se így, se úgy nem jutna hely a kiválasztottak között. Nekünk mindenképpen savanyú a szőlő, én is ezért szórakozom Új-Kaledóniával, és káröröm helyett szánom az íreket. Kell-e mondani, hogy mi 1986-tól fogva hiányzunk, monoton, a változatosságot csupán az jelenti, hogy kezdetben a 24, majd a 32, idén pedig a 48 közé nem sikerült befurakodnunk. Amióta mi nem jutottunk ki, azóta kereken harminc európai futballnemzet igen. Többek között mind a hét szomszédunk, a régióból még a csehek, a lengyelek, a bolgárok és a bosnyákok is. A valaha vb-döntőt vívott nációkból, mondhatni természetesen, mindegyik rajtunk kívül, hiszen a nemesi rang kötelez.

Válogatottunk így aztán tegnap – e sorok írása után, mert szombat délelőtt ülök a gépemnél – a szlovénokkal találkozott, kedden a görögökkel fog. Két ugyancsak csalódott csoportharmadikkal. Fogalmazhatunk úgy, hogy felkészülési mérkőzéseken, de 2026 tavaszán igazából arra készülünk, hogy megnézzük majd nyáron a vb-t, és irigyeljük az ott pályára lépő csapatokat és a lelátókat elözönlő szurkolóikat. 

Azért is különösen fájdalmas ez, mert ahhoz képest, hogy az ezredforduló környékén olykor a remény szikrája sem pislákolt, most nem vagyunk rosszak. Sőt, időnként kifejezetten jók voltunk. Csak éppen a végét nagyon elrontottuk. De ezt már elégszer kiveséztük, hagyjuk is. Biztos vagyok benne, hogy a Puskás Arénában a 2003-as, észtek elleni, Üllői úti évzáró 457 lézengő nézőjével ellentétben most legalább 45 ezren voltak/lesznek, mert a fiatalabb generációk, ellentétben az elődökkel, már nem tüntetnek távolmaradásukkal egy-egy kiesés, trauma után. A válogatott mérkőzései napjainkban elsősorban nem sport-, hanem társasági események, így aztán eredménytől is függetlenül trendi, vagy nem is tudom, hogy mondják már, „fenszi”, „kúl” szeretni a nemzeti csapatot. Legalábbis egyes sztárjait, elsőképpen persze Szoboszlait, akitől a nézőtéri feliratok tanúsága szerint meztől házassági ajánlatig mindent kérnek. Ha a néhány évvel ezelőtti tűz nem is lobog nyílt lánggal, a parázs még izzik.

Jól van ez így. Miként az is, hogy kedden 19 órakor kezdünk a görögök ellen. Így nem kerülök döntéshelyzetbe, hanem késő este átkapcsolhatok az európai vb-pótselejtezőkre. Mert a nagy dolgok most ott történnek. Sajnos nélkülünk.