A Balogun-ügy szaga – Csinta Samu publicisztikája
Talán a feledés jótékony homályára számít Gianni Infantino FIFA-elnök, amikor az események – lásd: Belgium–Egyesült Államok vb-nyolcaddöntő – lezárultával további szavakra nem érdemes epizódként kezeli a Folarin Balogun-ügyet. Az eset utóélete ugyan egészen mást sejtet, de hát ez is egy taktika, és akár személyes felelősségként is kezelhetjük, hogy hagyjuk-e érvényesülni.
A történteket tényleg csak a történeti hűség kedvéért illik felidézni, a felkorbácsolt hullámok ugyanis egyelőre inkább azok – messze nem csak futballszakemberek és szurkolók – táborának létszámát látszanak növelni, akik eddig legfeljebb hűvös érdeklődőknek számítottak. Szóval: Balogunt, az amerikaiak csatárát kiállították a Bosznia-Hercegovina elleni ki-ki meccsen, ezt követően egy mérkőzést automatikusan ki kellett volna hagynia, és így nem léphetett volna pályára a belgák elleni nyolcaddöntőben. Amerikai nyomásra – sőt, Donald Trump elnök nem is titkolt kérésére – azonban felfüggesztették a szabályok diktálta eltiltást. Majdnem mindenki meggyőződése szerint példátlan módon, de aztán hamar kiderült, hogy voltak már hasonló esetek a vb-történelemben.
Az elsőben mi, magyarok is közvetlenül érintve voltunk. Az 1954-es világbajnokság magyar–brazil negyeddöntőjének 71. percében Nilton Santos belerúgott Bozsikba, az angol Ellis játékvezető megelégelte a durvaságokat, és kiállította a brazil védőt. De kiállította az öklét rázó, Puskás sérülése nyomán csapatkapitánnyá előlépett Bozsikot is, aki számára pedig ily módon minimum kétségessé vált a további vb-részvétel. Az akkor hatályos szabályok ugyan nem írták elő, hogy a kiállítottnak a következő meccset kötelező módon ki kell hagynia, de az ügyet mindenképpen tárgyalta a fegyelmi bizottság, s nyilván lehetőség nyílt különböző sportdiplomáciai eszközök alkalmazására, az érdekérvényesítési képességek bevetésére.
A több mint hetven évvel ezelőtti fegyelmi tárgyalás részleteire való emlékezést ugyanúgy átszövik bizonyos legendaelemek, mint az Aranycsapat megdicsőülésére „hivatott” svájci vb egyéb mozzanatait is, de Sebes Gusztáv szövetségi kapitány visszaemlékezései – konkrétan az általa jegyzett Örömök és csalódások című életrajzi mű – és Szöllősi György, a Nemzeti Sport korábbi főszerkesztőjének kutatómunkája is nyújt némi kapaszkodót. A svájci vb idején formálódó európai szövetség leendő – vagy már tényleges? – alelnökeként a francia nyelvet is jól beszélő Sebes minden befolyását bevethette, hogy megmentse játékosát az eltiltástól. Lobbitevékenységében minden bizonnyal segítette az Aranycsapat akkor csúcson lévő renoméja, no meg az a tény is, hogy a kiesést követően Svájcot sürgősen elhagyó brazilok nem is képviseltették magukat az ülésen. Így aztán a magyarok megúszták az öltözőben tömegverekedésbe átcsapó mérkőzés fegyelmi következményeit, Bozsik pedig kivezethette csapatát az Uruguay elleni elődöntőre.
A másik precedens jellegű eset a ’62-es vb-elődöntőben kiállított Garrincha nevéhez fűződik. A zseniális jobbszélsőt rendesen faragták a Chile elleni meccsen, amikor pedig Rojas leköpte a jobbszélsőt, az törlesztett, fenéken rúgta ellenfelét, amit a játékvezető még neki sem bocsátott meg. Az egy mérkőzésre szóló automatikus eltiltás intézménye még akkor sem volt érvényben, a fegyelmi tárgyalás „kíméletessége” érdekében pedig jószerint az egész dél-amerikai kontinens összefogott. Nem dokumentálható, de a mögöttesekről szóló beszámolók alapján hihető módon a brazil szövetség gondoskodott róla, hogy az egyetlen szemtanúnak számító Esteban Marino uruguayi partjelző a lehető leghamarabb elhagyja Chilét. De a magas politika is úgy érezte, van tennivalója az ügyben: Peru elnöke arra kérte a meccset vezető honfitársát, Arturo Yamasakit, vezesse be a jegyzőkönyvbe, hogy Garrinchát nincs mivel vádolni. Azaz a bíró kvázi ismerje be, hogy téves döntést hozott a brazil csatár kiállításával. Az ugyancsak a legendák világába átköltöző fegyelmi ülésen mindenesetre Garrinchát felmentették, a szélső játszhatott a Csehszlovákia elleni döntőben, amelyen a brazilok megszerezték második vb-aranyukat.
E precedens értékű esetek kezelésének jegyzőkönyvek nélküli, mindössze mítoszszerű visszaemlékezésekre alapuló felidézéséhez képest Balogun ügye nyitott könyv lehetne – de nem az. A három ügy közös eleme, hogy meghatározónak tartott játékosok „megbocsátásáért” ment a harc, ám Balogun és az Egyesült Államok válogatottja nem teljesítette ki az eposzt, az amerikaiak simán kikaptak a belgáktól a nyolc közé jutásért zajló mérkőzésen. A sportág szubjektív mérlegelésre bőven lehetőséget nyújtó múltjának „hamvasságához” képest a mai agyonszabályozott futballvilágban riasztónak és felháborítónak mondható az eset. Mert míg a futball ortodox politikamentesítésének kényszere például odáig burjánzott, hogy a FIFA levetette a haitiak vb-mezéről az ország forradalmi múltjára utaló jelenetet, addig az amerikai kormányzat „kérésének” teljesítése olyan mérvű arroganciát, egyben kiszolgáltatottságot üzen, amelyet nem úszhat meg az aktuális kurzus. Vagy ha igen, akkor az egy egészen másik világ kezdetét jelentheti.
Hogy a Balogun-eset nyomán több szövetség is igényelte úgymond egyik-másik játékosa sárga vagy piros lapos büntetésének eltörlését, alig több olcsó bohóckodásnál, nem haladja meg a hajdani rendszerellenes politikai viccek kategóriáját, amelyben egyfajta szolidaritásban egyesült az elnyomott oldal. Szinte tálcán kínálva fel a szigorúság magasabb fokozatra való tekerését, az alapbüntetések tetőzését, már-már segítve az Infantino-testület arra irányuló kényszerű törekvését, hogy a több mint kínos epizódot minél hamarabb átsimítsák a meg nem történt dolgok kategóriájába.
A belga szövetség hivatalos közleményének egyes megfogalmazásai nyomán elsőre akár a bojkottot is elképzelhetőnek tartottam volna, ami valóban méltó válasz lehetett volna a keménykedő arrogancia politikájára. De nem történt meg, és a háttérben sokkal inkább érzek anyagi érdekeket célzó kőkemény tárgyalásokat, mintsem a sportág érdekét mindenek előtt tartó bölcs, pacifista meggondolásokat. A FIFA-nak ugyanis vannak a „vitarendezéshez” szükséges anyagi eszközei, és tartok tőle, hogy egy-kettőt leszámítva nincs az az országos szövetség, amelynek költségvetésében ne lenne hely egy busás fájdalomdíjnak. Amihez vélhetően némi zsarolás is társul, a körforgásból való kieséssel fenyegető „forradalmárkodásra” pedig aligha vállalkozik bárki is. Szólóban pláne nem.
De vajon mit nyerhet, illetve veszíthet ténylegesen a FIFA? Az amerikai politikai vezetéssel való jó viszony megerősítését mindenképpen, ami szinte előfeltétele volt a világbajnokság minden szempontból való sikerességének. Még emlékezhetünk, hogy az amerikai–iráni háború kirobbanását követő első időszak milyen, pánikkal határos állapotot idézett elő a vb-rendezés körül. Hogy a Trump–Infantino megbeszélések, a körvonalazódó amerikai garanciák milyen biankó csekkes „árfekvést” alakítottak ki, csak nagyon kevesen tudhatják, de az ember nehezen szabadul a gondolattól, hogy az elsőt talán épp Balogun ürügyén váltották be.
A világbajnokság azóta többnyire a futballról szól, a végkifejlet alakulása szakmailag aligha kifogásolható, még ha ezt Egyiptomban talán másképp is gondolják. Hogy július 19-et követően ki és milyen módon melegíti fel majd az ügyet, remélhetőleg a nagyon közeli jövő zenéje. De addig is úgy vagyunk vele, mint amikor valami nagyon csúnya, bűzös-ragadós dologba keveredünk, amelynek következményeit sokáig érezzük magunkon. Közben meggyőződésünk, hogy kifelé talán még inkább árad a pórusainkból a rothadás szaga.
