Jó fejek – Ballai Attila publicisztikája

GYŐZELEM VAGY RÉSZVÉTEL? Melyik a fontosabb? Részvétel nélkül persze nincs győzelem, hiszen aki nem is játszhat, az biztosan nem nyer. Még a lottón sem, nemhogy világbajnokságon. A téma legalább két okból aktuális az előttünk álló napokban, a csúcspontként november 13-án, csütörtökön. Egyrészt, mert ahogyan azt szinte mindenki tudja, labdarúgó-válogatottunk vb-selejtezőt vív Örményországban. Másrészt, mert ahogyan arra bizonyára jóval kevesebben emlékeznek, női kézilabdázóink hatvan éve ezen a napon nyerték meg a sportág máig egyetlen magyar világbajnoki címét. A két esemény összekapcsolása, a sport rövid távú esetlegessége és hosszú távú igazságossága – vagy legalább az ebbe vetett hit – megér egy gondolatkísérletet.

Török Bódog szövetségi kapitány együttese 1965-ben meglepetésre diadalmaskodott, ráadásul nem is a végletekig kiélezett meccseken, hiszen a nyolccsa­patos tornán, a harmadik kispályás női kézilabda-vb-n a csoportban három-három góllal verte meg a csehszlovákokat és a románokat (7:4, 9:6), lehengerelte 15:5-re a lengyeleket, a döntőben pedig 5:3-ra kerekedett felül a jugoszlávokon. (A mai léptékkel érthetetlenül kevés gól kapcsán érdemes megjegyezni, hogy hat évtized alatt rengeteget változott a sportág, de a gólok mennyisége leginkább azért, mert az 1960-as években még nem volt passzív játék, azaz egy csapat addig birtokolhatta a labdát, amíg a kapuba nem lőtte vagy el nem veszítette.) Igen ám, csakhogy mégis egyetlen dobáson múlott, hogy együttesünk egyáltalán elindulhatott az NSZK-ban rendezett versenyen.

Ráadásul pénzfeldobáson! A női szakág nagyhatalmával, az NDK-val (fiatalabbak kedvéért Kelet-Németország, szintén a szocialista tömb tagja) játszottak ugyanis oda-visszavágós selejtezőt a mieink, és mivel a tatai 8:6 után Schwerinben 6:4-re kikaptak, kialakult a 12:12-es összesítés, és a továbbjutást nem harmadik mérkőzéssel, hosszabbítással vagy hétméteresekkel döntötték el, hanem rábízták a vakszerencsére. A Népsport kiküldött tudósítója nem mutatott túlzott érzékenységet vagy érdeklődést az infarktusos végkifejlet iránt, az egészet elintézte ennyivel: „A két csapatkapitány izgatottan ment a pálya közepe felé sorsolni. A szerencse Guricsnénak kedvezett. Sorsolással tehát a magyar csapat jutott tovább.” A szemtanúk ennél sokkal szemléletesebben festették le a képet: az érme az élével ért földet, aztán csak gurult, gurult, a két csapat lélegzet-visszafojtva sétált utána, és amikor végre elbillent az egyik oldalára, a magyarok felsikoltottak örömükben. Fej, megyünk a világbajnokságra!
Ennyin múlott. Sokszor ennyin múlik. Egy-egy siker gerjesztette eufóriában, majd hosszú esztendők múltán azok felidézésekor hajlamosak vagyunk elfeledni, hogy rögtön az út elején bizony volt egy elágazás, amelynél kétfelé lehetett indulni, a minden vagy a semmi felé, és tudása, elszántsága vagy éppen jó sorsa a későbbi győztest a minden irányába navigálta.

Az 1965-ös pénzfeldobás után vegyünk egy fél évszázaddal későbbi, már a futballból merített példát, a kereken tíz éve, 2015. november 12-én vívott norvég–magyar Eb-pótselejtezőt. Fiaink akkor már harminc éve nem jártak világversenyen, a párosítás ismertté válásakor egy norvég televíziós elemző örömében a térdét csapkodta, és azt rikoltozta, álomsorsolás – ne tagadjuk, nem dagadó önbizalommal és vitorlákkal indultunk Oslóba. Ahol már a meccs 3. percében közelről, tíz-tizenkét méterről védhetetlen bombát zúdított a léc alá Per Skjelbred, de Király Gábor földöntúli bravúrral hárított. Röviddel később, élete első válogatott fellépésén a Videotonból is rendre kimaradó Kleinheisler László, Bernd Storck szövetségi kapitány addig érthetetlennek tartott „agyszüleménye” megszerezte a vezetést. Az 1–0-t aztán védelmünk eltökéltségének és Fortunának köszönhetően mindvégig megőriztük, még akkor is, amikor a 88. percben Helland az üres kapunkra fejelhetett – de a lécet találta telibe. Itthon, a Groupamában 2–1-re nyertünk, kijutottunk az Eb-re, ott bemutatkozásként 2–0-ra vertük meg az osztrákokat (rögtön az elején David Alaba löketét megint a kapufa mentette), döntetlenre mentünk a portugálokkal, továbbléptünk a csoportból, Pesten megállt a körúti villamos, és emberek táncoltak a tetején.

Így történt minden, nincs ebben szemernyi túlzás sem. De a legelején, a magyar labdarúgás történetének talán legszerencsésebb tétmérkőzésén, Norvégiában minimum háromszor, bár inkább négyszer-ötször a sors feldobta azt a bizonyos pénzt, és az mindig a nekünk kedvező oldalára esett le.

A szerencse a sportban is a siker egyik alapfeltétele, roppant értékes erény, ráadásul nem tanulható, tetszőleges mennyiségű edzésmunkával sem fejleszthető. Ezért is kell nagyon megbecsülni, ezért is lehet és kell benne bízni, és ezért képtelenség rá bármit is építeni.

Mindezt igazolja a 2026-os vb-ért hajtó európai F-jelű selejtezőcsoport, amelyben eddig nagyjából minden a papírformának megfelelően alakult, négy forduló elteltével, kettővel a zárás előtt ez a sorrend: 1. Portugália 10 pont, 2. Magyarország 5, 3. Írország 4, 4. Örményország 3. Tét nélkül, de érdemes eljátszani a gondolattal: Dublinban az írek a 93. percben préselték be az egyenlítő góljukat ellenünk, a Puskás Arénában a portugálokat a 86. percben ajándékoztuk meg a győztes találatukkal, ha ez a két malőr nincs, most így nézne ki a tabella: 1. Portugália 8, 2. Magyarország 8, 3. Írország 3, 4. Örményország 3. Persze ne feledjük, hogy Lisszabonban meg a 91. percben egalizált Szoboszlai, azaz – ha az örmények feletti 2–0-t kivesszük – „pénzfeldobások” tekintetében pillanatnyilag 1–2-re állunk, de ez sem baj. Így is a második hely várományosa a nemzeti csapat, és ezt saját erejéből, külső segítség nélkül is megszerezheti. Ettől még előfordulhat, hogy Jerevánban is fohászkodunk Fortunához, de ha ott nem is, a pótselejtező november 20-i sorsolásán – remélve, hogy érdekelve leszünk – bizonyosan. Ehhez elegendő számba venni, hogy jelen állás szerint csoportmásodikként kik jöhetnek szembe jövő márciusban: az olaszok, a törökök, a szlovénok, a dánok vagy a skótok, a németek vagy a szlovákok, a hollandok vagy a lengyelek, a többieket hagyjuk is.

Aligha kérdéses, hogy napjaink magyar válogatottja, amelybe a jelek szerint némi „vándorlás” után visszatért a lélek, ott van a földkerekség 48 legjobb csapata között. Csakhogy ettől még egyáltalán nem biztos, hogy ott lesz a 2026-os vb-n is. Mert oda nem a legjobb 48 hivatalos. Ennek érzékeltetésére szemezgessünk a már biztos résztvevők között: Új-Zéland, Irán, Üzbegisztán, Jordánia, Katar, a Zöld-foki Köztársaság, és az afrikai kontinens további képviselőit még nem is említettem.

Egyelőre persze ne velük foglalkozzunk, ne őket akarjuk legyőzni, hanem csütörtökön az örményeket. Ha sikerül, és a portugálok is hozzák a papírformát az írek ellen, második helyünk megingathatatlan matematikai ténnyé válik. És akkor kétmérkőzésnyire leszünk a világbajnokságtól – olyan közel, mint legutóbb 1997-ben. Azt az emléket, a jugoszlávokkal szemben 12–1-re elbukott párharcot azonban kegyeleti okokból se boncolgassuk.

Zárjunk inkább Török Bódog szövetségi kapitány 1965-ös örökbecsű mondatával, amely a kézilabdás lányok világbajnoki címének forrását így jelölte meg: „Sikerünk titka a játék szeretete, egymás szeretete és a hazaszeretet volt.” A pénzfeldobást érthető okokból nem említette, arra előbbi erényei miatt rászolgált a csapata.

Ettől még persze a szerencsével nem kalkulálunk. De ha ránk mosolyog, hálásak vagyunk érte, neki. Mert egy jó fej mindig sokat segíthet – legyen az egy pénzérméé vagy Varga Barnáé.