FBI-ügynök kerestetik – S. Tóth János publicisztikája

A BUDAPESTI CORVINUS EGYETEMEN tartott előadást a minap Rátgéber László. Azzal együtt is furcsa volt a katedrán látni a tízszeres bajnok és tízszeres kupagyőztes, az orosz Szpartak Moszkvát 2009-ben Euroliga-győzelemre vezető kosárlabda-mesteredzőt – aki egyedüliként volt eddig itthon a férfi és a női felnőttválogatott szövetségi kapitánya is –, hogy már jó ideje tart hazai és külföldi cégeknek szervezetvezetési előadásokat, rendszeresen kap meghívásokat hazai felsőoktatási intézményektől, s nem mellesleg a Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Karának adjunktusa. Mert bizony lassan már 14 esztendeje annak, hogy legutóbb (utoljára?) tétmeccsen kosárlabdacsapatot dirigált. Ez még 2012-ben történt, szeptember 11-én, az a meccs volt a 2013-as Európa-bajnokságra kvalifikáló sorozat záró összecsapása. Az ellenfél Nicosiában Ciprus volt. A magyar férfiválogatott, amelynek élére az év januárjában nevezték ki Rátgébert, hozta ugyan a két pontot, de a három győzelem az öt vereség mellett nem volt elegendő a kijutáshoz. Decemberben a magyar szakszövetség felbontotta a szövetségi kapitány szerződését, ő pedig vette a kalapját, és új fejezetet nyitott szakmai pályafutásában.

„Nem tűntem el” – mondta előadása elején, s valóban nem, csak éppen minden erejét és energiáját a 2011-ben – hol máshol, mint Pécsen, az újvidéki srác második (vagy inkább most már első) otthonában – alapított akadémiája felépítésére, működtetésére fordította. Mellette pedig – kétségtelenül széllel szemben járva – sportági kultúrateremtő misszióba kezdett. Nincs mit szépíteni, a szó szoros értelmében szarból épült a pécsi vára, a leendő akadémia helyszínéül ugyanis az akkori városvezetőség a baranyai megyeszékhely déli városrészében található korábbi szennyvíztelep területét ajánlotta fel (beárazva ezzel némiképp azt is, mennyire bízik a projekt értelmében és sikerességében). A telep hajdani székháza alakult át a beruházás során Dr. Hepp Ferenc Rehabilitációs és Regenerációs Központtá, amelynek átadása tette teljessé a Nemzeti Kosárlabda Akadémia infrastruktúráját.

A túlzás nélkül világszínvonalú kosárlabdacentrum kiépítése azonban a projekt könnyebbik fele volt. A rátgéberi misszió tartalma ugyanis az értékteremtés: kimozdítani végre a sportágat a komfortzónájából, amely puhává teszi, akadályozza a fejlődését, a rutinnak engedi át a terepet, s nem tiszteli sem a tudást, sem a teljesítményt. Az élsport szórakoztatóipari vállalkozássá alakulása sem terelte jó irányba a dolgokat, sajátos erkölcsi normák váltak dominánssá, negatív impulzusok érkeztek. Nem véletlenül hozta fel a Corvinuson is egyik kedvenc, egészen más kultúrmentalitást felvillantó példáját a mesteredző. Illusztrációként az amerikai Sports Illustrated magazin 1981. november 30-i címlapját mutatta meg, amelyen a North Carolina egyetemi kosárlabdacsapatának edzője, Dean Smith és a Tar Heels gárdájának négy játékosa, Sam Perkins, Matt Doherty, Jimmy Black és James Worthy látható. Hiányzik e fotóról az elsőéves Michael Jordan, noha az amerikai egyetemi csapatok majd’ mindegyike tárt karokkal fogadta volna. A magyarázat pedagógiai: az azóta elhunyt legendás edző – aki 36 éven át vezette a North Carolina együttesét, és aki 1961 és 1997 között 879 győzelmet jegyzett, ami NCAA-rekord volt abban az időben – a lehető legszigorúbban fogta a szupertehetséget. Az ifjú Jordantől maximális védőmunkát követelt meg a csapatba kerülés feltételeként. S épp azért nem engedte a Sports Illustrated cím­oldalán villogni, mert a néhány hónapnyi közös munka erre még nem jogosította fel, a sztároláshoz nem tett le eleget az asztalra. „Ez volt a First Dance” – mondta Rátgéber, utalva a The Last Dance című nagy sikerű dokumentumfilm-sorozatra, amely Michael Jordan és a Chicago Bulls felemelkedésének és sikersztorijának állít emléket egészen az utolsó közös bajnokságnyerésig. Az „első tánc”, az egomenedzsment nélkül talán sohasem juthatott volna el Jordan az „utolsó táncig”. Dean Smith pedagógiája ugyanis hatásosnak bizonyult: az újonc beállt a sorba, s főszerepet vállalt abban, hogy a Tar Heels 32 győzelemmel és mindössze két vereséggel masírozott be az 1981–1982-es egyetemi bajnokság döntőjébe. A Georgetown együttesével vívott fináléban pedig 17 másodperccel a végső dudaszó előtt Jordan dobta a győzelmet érő kosarat. Nem véletlen, hogy később második apjaként emlegette Dean Smitht.

A Dean–Jordan sztori príma illusztrációja Rátgéber azon filozófiájának, miszerint a csúcsteljesítmény elsősorban gondolkodásmód. Olyan szokások összessége, amelyek hosszú távon megalapozzák a teljesítményt. „Ha egy kosaras motivált és alázatos, az egy egyes. Ha nagyon jó adottságai vannak, az hozzáad egy nullát, s az már tízes. Ha képessége és tehetsége is van a sportághoz, tudja a dolgokat színezni, az még egy nulla, így már száz. És aki még sikeres és fanatikus is, az az ezres. Ám ha az alázat, az egyes hiányzik, hiába minden: maradnak a nagy nullák” – magyarázta előadásában.

Jelképes válaszút elé állítva ezzel saját, jó ideje a kényelmes középszerűségben tapicskoló sportágát is: játékos akar lenni vagy játékszer? Vállalja-e végre egy új, a sikereket tartósan megalapozó kultúra kialakítását, vagy hagyja érvényesülni a tehetségtelenek igazságát, beláthatatlan időre konzerválva a honi kosárlabdázás már így is fényévnyi távolságú lemaradását a sportág elitjétől? A változás előfeltétele nem csekélység: a kosárlabdasportot a know-how, magyarán a gyakorlati szakértelem, a hozzáértés, a tapasztalati tudás, és ne az adminisztráció irányítsa. 

Az Amerikai Egyesült Államok Szövetségi Nyomozóirodája még 2000-ben nyitotta meg Budapesten az első európai irodáját. Rátgéber egy látogatása során arról érdeklődött, mi az FBI-ügynökök kiválasztásának legfőbb szempontja. Mint kiderült, nem a fizikai erő, nem a merészség, még csak nem is a profi fegyverkezelés – az a jó ügynök, mondták az illetékesek, akire habozás nélkül rá mernénk bízni a gyermekünket. E szemléletmód fényében különösen sokatmondó adat, hogy a magyar kosárlabdázásban manapság regisztrált 1400 trénernek csupán 15 százaléka szakedző. S ezen „elit” megítéléséről is sokat elmond, hogy például a minap a BOK-csarnokban megrendezett férfi Magyar Kupa négyes döntő – amelynek névadója amúgy Zsíros Tibor, aki tagja volt az 1955-ben Európa-bajnokságot nyerő válogatottnak, szövetségi kapitányként pedig az 1964-es olimpián irányította a végül 13. helyen végző férfi nemzeti együttest, amely azóta sem járt ötkarikás játékokon – valamennyi résztvevőjének, a Szolnoknak, a Falcónak, a Paksnak és a Bp. Honvédnak is külföldi edző ült a kispadján. (Apropó, BOK-csarnok. Vajon a magyar kosárlabdázás mikor tudja birtokba venni a bajnoki döntő utáni második legfontosabb éves eseményére, sőt, meg is tölteni a BOK-tól légvonalban néhány száz méterre lévő Papp László Budapest Sportarénát, nem is beszélve a szintén nem túl távoli MVM Dome-ról? – de ez már egy másik, egy marketinges történet…)

Hogy az importedzők kapósabbak, azt persze magyarázhatja az eredményességük. Magyar – nem honosított – tréner legutóbb 2012-ben vezetett bajnoki címre a férfi NB I-ben csapatot a szolnoki Pór Péter személyében. Márpedig a sikeresség nyilvánvalóan ad egyfajta hitelességet, más kérdés, hogy értéket nem feltétlenül teremt. Különösen, ha az eredményesség elsődleges fundamentumát a légiósokra költött dollárszázezrek jelentik. Ilyen szereposztás mellett talán mégsem csupán a balszerencse okolható, ha a női válogatott 20 pontos vezetés birtokában sem képes úgy menedzselni egy sorsdöntő meccset, hogy kijusson az olimpiára, vagy ha a férfiak nem tudnak öt másodpercet kihúzni kapott kosár nélkül egy kulcsfontosságú világbajnoki selejtezőn…

Rátgéber Újvidéken nőtt fel, így nem véletlenül hasonlította előadásában a kényelmes középszerűség elleni harcot a dunai árral szembeni úszáshoz. Amikor a szorgosan tempózó nemigen halad, sőt, ha megáll, az ár vissza is sodorja, és miután ötödször áll meg, végül fel is adja, mert már nem látja a célt.

Elkötelezettség. Olyan emberekkel lehet szerinte újjáépíteni a sportágat, akik képesek pihenés nélkül is az ár ellen úszni, elfogadva a tényt, hogy a haladás – egy-egy kiugró sikertől eltekintve – alapvetően lassú. Ha nincsen elkötelezettség, akkor kész, vége. Egy rossz csapat pedig mindig megtalálja a módját annak, hogy kikapjon… 

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!