Boldog békeidők – Csillag Péter publicisztikája

Ha választani lehetne, hogy melyik időszakba repülnék vissza a legszívesebben néhány napra (vagy egy életre), akkor valószínűleg az 1900-as évek elejét mondanám. Helyszínnek a virágkorát élő Budapestet, a lüktető nagyvárost, azon belül pedig talán a magyar futball bölcsőhelyét, a Millenáris-pályát, ahol „…mindig érdekes sport-esemény szokott lenni az évente ismétlődő magyar és osztrák football-mérkőzés. A közönség minden előző évet felülmúló tömegben vonult ki a Csömöri-úti millenniumi versenypályára. Az óriási terület minden zuga megtelt a tízezer főre tehető nézőkkel”. A földes pályán zajló futballcsaták hangulatát a Vasárnapi Újságban megjelent 1905-ös tudósítás segít elképzelni, a szövegre a közelmúltban bukkantam egy vidéki látogatás során a Boldog békeidők címmel megjelentetett képes albumban. A Botos János és Vértes Róbert szerkesztésében készült, 2000-ben napvilágot látó könyv csodálatos érzékkel válogatott fotói segítenek ideig-óráig megmerítkezni a századforduló különleges világában. Itt van például a 198. oldal elbűvölő fényképpárja: a korszak jellemző jeleneteként egy jól öltözött úr hatalmas, kifelé szélesedő szócsőt tart a szájához, a tömött tribünnel szemben állva hirdeti közleményeit a Ferencvárosi Torna Club és az English Wanderers mérkőzésére összesereglett kalapos uraknak, elegáns hölgyeknek.

„Új vonásként jelent meg a sport növekvő népszerűsége – írja ismertetőjében az említett könyv. – Az olimpiai játékok 1896-os újraindulása az atlétika, az úszás, a torna és más hasonló sportágak felé fordította a figyelmet. A századforduló időszakától azonban a legnagyobb tömegeket vonzó sporttá a labdarúgás vált. […] Felépültek az első fedett lelátókkal és állóhelyekkel körülvett pályák is.”

Például 1911-ben az FTC, 1912-ben az MTK stadionja. Utóbbi avatásáról is jutott néhány felvétel a vaskos albumba, nem hiányozhat a híres mozzanat, amely a labdát útjára indító cilinderkalapos, hosszú fekete kabátot viselő polgármestert, Bárczy Istvánt ábrázolja. Ő volt az, aki öt évvel korábban, midőn elfogadta a Magyar Atlétikai Szövetség elnöki tisztségét, ünnepi beszédében – talán hazánkban először – összekapcsolta a kultúrát és a sportot: „És ha én a modern kultúrának alapelveit kutatom, rájutok arra, hogy minden kultúrának a fejlődését mi biztosítja legjobban? A szabadság és a szeretet, a szabad levegő és a melegség. És vajjon az atlétika eszméje miben jut nyilvánosságra? Nem-e a szabad levegőn való mozgásban és az emberi testnek a szabad levegőn való tökéletesítésében?”

A tiszta, makulátlan amatőr szellem ősi megfogalmazása a Bárczy-féle alapvetés, amely az idők során mind látványosabban sérült. A Szózat című lap 1923. április 1-i száma már visszasírja a Nagy Háború előtti sportélet önzetlen, egészséges szemléletét: „A mai amphitheatrumszerű sporttelepek hangos és csak a tökéletes sportmutatványokért rajongó közönsége már nem ismeri azokat a többnyire kiöregedett acélos izmú és törhetetlen akaratú rajongókat, akik a XIX. század végén és a XX. század legelső éveiben minden útmutatás nélkül, egyedül a saját erejükre támaszkodva a semmiből teremtették meg a jelenleg oly hatalmas magyar sportot. […] Az »öregek« visszavonultak, senki sem beszél róluk, még ők maguk sem. Az ő lelki világuk egészen elüt a háború utáni emberétől. Nem szeretik, ha emlegetik a nevüket, mert nem egyéni hiúságból, feltűnési vágyból szerepeltek, hanem hivatottságuk tudata kényszerítette őket a nyilvánosság elé.”

A századforduló nagy sportnemzedéke, a test, a szellem és a lélek egységét mindennapi gyakorlattá tevő, ilyen értelemben is „all-round” sportolói társaság gondolkodása mindig fogódzót jelent, ha a modern sportból kiveszett értékeket nyomozzuk. Többször hivatkoztam már ezeken a hasábokon a természetes kíváncsiságtól fűtött, a sportok széles körében helytálló és eközben az értelmiségi pályán is nagyot alkotó egyéniségek példájára. Ragyogó eszmény a világháborúban hősi halált halt Gillemot Ferenc (1875–1916), akinek átlagos napját Kiss Gyula (1881–1945) válogatott labdarúgó, későbbi szövetségi kapitány mutatta be Sportéletem regénye című munkájában: „Példátlan aktivitására jellemző, hogy naponkint reggel 9 órakor már a Margitpark-kávéházban ült és vagy levelezését intézte, vagy tudósításait írta az Allgemeine Sport Zeitungnak. Pedig ilyenkor már túl volt a reggeli evezőstréningen. A délelőtti órákban a főtitkári tisztségét látta el, azután sietett haza a Trombitás-útra, de délután feketéjét már valamelyik sportkávéházban, többnyire az Edison-kávéházban fogyasztotta el. Délután atlétikai tréning és futball foglalta el, majd ismét a Dunán foglalkozott csapatával, estére megint átalakult MLSZ-főtitkárrá, utána pedig a baráti köré volt.”

Az ideálok közül kiemelkedik a magyar sport első és második olimpiai győztese, a korszakos úszó, a BTC csapatával futballban kétszeres bajnok, építészként is hatalmas életművet maga után hagyó Hajós Alfréd (1878–1955), akinek Így lettem olimpiai bajnok címmel kiadott önéletrajza a műfaj kordokumentummal felérő darabja. Ennek lapjain olvasni az 1896-os fényes diadalt követő athéni búcsúgondolatokat: „Ott álltam a Parthenon romjainál, a szerte heverő oszlopcsonkok előtt s gondolatban rekonstruáltam a tökéletes arányokat és az utolérhetetlen szépséget, amelyet az alkotóművész szelleme és a szobrász finom vésője megteremtett. Olimpiai bajnokságom értékét mérlegelve, tudatára ébredtem, hogy milyen kicsi az az eredmény, amit én elértem, a romokban is csodálatos építmények alkotóihoz viszonyítva. Mint elsőéves építészmérnök, az inasévek kezdetén állva, igaz meggyőződéssel és akarással tettem komoly fogadalmat, hogy sportsikereimhez hasonlóan, hivatásomban, szellemi téren is igyekszem majd maradandó eredményekért küzdeni.”

A törekvést tekintve párhuzamba állítható az úszóból lett futballista BTC-s csapattársa, a labdarúgás első hazai gólkirálya, az evezéstől a kerékpáron keresztül a korcsolyáig számos sportágban jeleskedő Manno Miltiades (1879–1935), a kitűnő grafikus, művész-polihisztor. A szülőföldjéhez mindvégig hűséges alkotótól maradt fenn az emlékezetes válasz a kérdésre, hogy miért mondott nemet az amerikai lehetőségre. „Mit csinálnék vele? Egy jó kis borocska, néhány cigaretta, egy-két pihenőnap Nyergesújfalun éppen elég nekem… És itt mindenki szeret!”  

Borbás Gáspár (1884–1976), a neves Fradi-játékos, a magyar futballválogatott első gólszerzője másfajta dilemmával szembesült, polgári hivatása miatt kénytelen volt hátat fordítani a sportpályának. „Fiam, választanod kell: gladiátor, vagy városi ügyész akarsz lenni? Sipőcz polgármester úr 1917-ben állított ily módon nehéz válaszút elé” – idézte fel a fájdalmas pillanatot az érintett a Magyarok Világszövetsége lapja, a Magyar Hírek 1963. július 15-i számában.A sajtó is több kiválóságot „igazolt” a gondolkodó sportolók világából. A magyar bajnok atléta, Speidl Zoltán (1880–1917) sportújságíróként bontakozott ki, kettős életét Syposs Zoltán Ez a szép játék című könyve így világította meg: „Egyik kezében a gerely, másikban annak kicsinyített mása, a toll, gyakran ugyancsak kihegyezett véggel. Nappal a sportpályákon bíráskodott, mérte az időt, ő maga is futott, ugrott vagy dobott néhányat, legtöbbje versenyzett vagy edzősködött. Esténként pedig böngészte a külföldi, főleg az angol sportlapokat, hátha üzen nekünk valami fontosat Európa: egy új futóstílusról, egy friss szabálykönyvről, a »discus« megváltozott szabványáról, egy ökölvívó-üstökös edzésmódszeréről… Éltek azzal a meggyőződéssel, hogy a felserdült magyar sportnak irodalmi támogatásra, hírverésre, szaktanácsokra van szüksége, a jövőnek pedig »gestákra«, forrásokra.”

Efféle „gesta” volt 1919 őszétől a háborús szünet évei után újraindult Nemzeti Sport, élén a majd’ negyedszázadig hivatalban lévő főszerkesztővel, Vadas Gyulával (1886–1971), aki korábbi tehetséges atlétaként maga is a századfordulós sportélet levegőjén nőtt fel. „Sohasem választottuk pedig a könnyű utat, sohasem hajoltunk a megalkuvás felé. A nemeset, a tisztát, a szépet és becsületeset szolgáltuk a magyar sportban” – foglalta össze a Nemzeti Sport hitvallását. Amikor 1943-ban elbúcsúzott a laptól, leszögezte: „Mindenekfölött a legfőbb a lap függetlensége, amely biztosítja a hatalmas olvasóközönségnek a kitartását és ragaszkodását.”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!