„Lábunkkal szóbaállanak” – Kő András publicisztikája

A versről írja Latinovits Zoltán, a színészkirály: „A vers az ember legtöményebb megnyilvánulása, leganyagtalanabb röpülése, legforróbb vallomása a létről. A legszentebb játék. A kifejezhetetlen körbetáncolása, megidézése, ritka szertartás, míves fohász. Valami, ami születése pillanatában, a halhatatlanságra tart igényt.” Nincs ennél szebb megfogalmazás. A vers, amely engem is repít, Szép Ernő A futball című verse. Elolvasom egyszer, kétszer, háromszor, és nem tudok betelni vele. Először akadtam a nyomára A régi kedvünk című kötetben, 1919-ből, de nem találtam Szép Ernőtől hasonló, a sportról (a futballról) szóló költeményt. Bevallom: beleszerelmesedtem ebbe a négyszer négy sorba, már tudom kívülről is, hiszen szólhatnának a szavak a ma emberének is. De hoppá! Itt van egy tárca költőnktől, amelynek mondatai árulkodnak arról, hogy a vidéki gyerek milyen sportokat űzött a szegénységben. „De még egyet szeretnék én mondani – írja Szép Ernő. – Azt pedig, hogy csak az volt igazán boldog gyerek, aki szegény gyerek volt. A legkomolyabban! Mert mi a gyereknek a legnagyobb élvezete? Ugye hogy a szabadság az! […] megtanultunk mi, szegény gyerekek lovagolni is, lovarda nélkül, meg úszómester nélkül tanultunk meg úszni, mint a kutya. […] Elmeséltem a szegény gyerek mesterkedéseit, hogy csinál magának laptát, játékpuskát, korcsolyát.” (A lapta orosz népi ütő-labda típusú játék, amelyről először a 14. századi rétegekben találtak labdákat és ütőket. Nagy Péter cár arra biztatta elit gárdáját, hogy fizikai edzésként laptát játszanak.)

Íme, napnál világosabb, hogy a felnőtt Szép Ernőben ott lakozott a mozgás, a sport szeretete, még akkor is, ha a versekben ez nem köszön vissza. Sokoldalú költő volt, emellett regényíró, újságíró, színpadi szerző, elbeszélő is. A szóban forgó versben a láb szó fontos szerephez jut. Másutt: „Láb, formára hasonlatos a kézhez, / láb, boltos és szilárd, tartásra ékes.” (Francois Sagon: A láb.) Láb szavunk a sportnyelvben már elég korán,1836-ban leíratott a Hasznos Múlatságok című folyóiratban: „lábvetés” – olvashatjuk. Ezután jött a „kéz láb” a „tempó”, a „lábdeszka”, a „lábgyakorlat”, a „lábszárvédők”, a „lábcserék” stb. Kosztolányi Dezső 1933–34-es naplójában ez áll: „futball = láblabda”; ennek alapján miért nem azt mondjuk: kézlabda?

Szép Ernő verse játék a láb szóval, a futball dicsérete. Megmosolyogtató lábficam. Keserédes kritika és remény, hogy legalább a lábunkkal külföldön szóba állanak.

Szép Ernő nagy adósság irodalmi köztudatunkban – állítja Tandori Dezső a költőtársról írott, 1984-ben megjelent válogatásának utószavában. „Rövid idő kérdése, és rájövünk: Szép Ernőt orvosságnak kelletik olvasni, amiképpen a gyógyfüvek nélkülözhetetlenek, vagy a napfény kortyai.” Ő volt az a költőnk, aki bármiről tudott volna – Tandori szavával – „naphordalékokat” írni. Az írótárssal szólva: legbőségesebb anyagú tudósítónk, s mások legtapintatosabb rejtője. „Ernő úr, […] életed vége felén, mondják, keserűen így mutatkoztál be: »Szép Ernő voltam«. Ugye, ez már most se túlzás, ha így mondom: Szép Ernő lettél; Szép Ernő – vagy.”

És akkor jöjjön a vers.

„A football az, ami a földön / Mindenkit őrülten érdekel / Hát az F. T. C. Budapestről / Az ő lábával útra kel. // Megy az F. T. C. a labdával / Megy Bécsbe és Berlinbe megy, / Az eredmény a mi javunkra / hol 2:1 hol 3:1. // Megy az F. T. C. a labdával / Hamburgon át, Londonba ki, / És itt is, ott is nagyokat rúg, / isten fizesse meg neki. // Istenem áldd meg az F. T. C.-t, / Mivel ott tartunk már manap, / Hogy a külföldön legalább a / Lábunkkal szóbaállanak.” [A régi kedvünk című kötetből.]

Szabó Lőrinc az Ady utáni nemzedék legjobb költőinek és műfordítóinak egyike. Kossuth- és József Attila-díjas, háromszor ítélték neki a Baumgarten-díjat. Kiemelendő, hogy a sport fontos szerepet játszott életében. Gyerek- és ifjú korában aktívan sportolt, több sportágat is kipróbált, írhatom, hogy a sport szeretete végigkísérte egész életét. Később a költészetében is megjelentek sportbeli élményei. A küzdelemre sarkallt kihívást ugyanúgy látta benne, mint az erő és ügyesség megtestesülését. Azon kívül fia (Lóci) válogatott röplabdázó volt.

A Vereség után című versének külön története van, amely az aranycsapat 1954-es elvesztett berni döntője után született. Többen írtak már a versről, ezért én most nem ezzel foglalkozom, hanem inkább egy 1932-es költeménnyel.

Már a címe zavarba ejtő: „Futballversenyen”. Utánanéztem: ez az összetett szó, némi változatban, már 1888-ban a Pesti Hírlapban megjelent imígyen: „két versenymeccsé alakult”. Aztán 1932-ben a Pesti Hírlap Nyelvőre a megjelenési forrás: „meccsmérkőzés, meccsverseny” – olvashatjuk. Szabó Lőrinc „futballversenyét” azonban – milyen meglepő – Kosztolányi 1925-ben egy tárcában már leírta, igaz, labdarúgóversenyt írt. „Egyéb irányú elfoglaltságom miatt még soha életemben nem láttam labdarúgóversenyt.” Az összetett szó azonban nem ment át a köztudatba.

Csak futballmeccs és futballmérkőzés van. De hát a futball is verseny, versengés, átvitt értelemben is. Verseny nélkül ellustálkodnánk az életünket. Ha nem lenne minden sportágban és az életben verseny az emberek között, fel kellene találnunk egy vele egyenértékű dolgot.

A vers így kezdődik: „Diák voltam, jeles tanuló, egy kissé lomha, fáradt, / nagycsontú, csúnya fiú, akinek a torna sohasem ízlett, / de most, hogy a pálya ellipszise előttem habzik-árad / a negyvenezer néző alatt: újra a lábamba viszket // a régi vágy […] és régi öröm…” Mi ez, ha nem a bevallott szerelem.

Fellapoztam: 1932-ben a magyar–olasz meccsen volt negyvenezer néző, és 1:1-re végződött a mérkőzés. „A labda száll és ittas vagyok” – lelkesedik a költő. […] Óh szennyes, nagyszerű izgalom! Remegés az egész … hősi és brutális / izgalom… – óh tudom én, a tömeg csak ilyenre kapható! De tömeg vagyok én is és gyerek…” Írhatom, hogy az egyén, azáltal, hogy része lett a tömegnek, több fokkal lejjebb süllyed, a civilizálatlanság szintjére. Elkülönülve művelt ember, a tömegben viszont barbár, aki őszinte ösztöneire hallgat.

A vers így fejeződik be: „…a medvetestű, lomha fiú, aki utálta a tornát, / de a futball érdekelte, csak a futball, s aki maga is / volt center a nagyerdei tisztásokon… Óh, ha sodorják / vissza az évek, az a fiú úgy látja, hogy ma is // ott rúgja a labdát, ő maga vagy utódja, az erdei pályán…”

Ez rímel Zelk Zoltán soraira: „Ó, futball, futball! Negyven éve / kísérsz, bármerre is megyek / te sem hagysz öregedni engem, / lelkemben fülel a gyerek.” [Egy falusi futballpályán, 1952]

Az érem másik oldala pedig Berda József Baumgarten- és József Attila-díjas költőnk, a modern magyar költészet bohémja. Élvezte az evés-ivást, a természetet, megverselte az élet örömeit. Rövid lélegzetű szabad verseket írt. Az ötvenes, hatvanas években jellegzetes figurája volt Budapestnek. Rövidnadrágot és kalapot viselt. Szókimondó volt, aki a véleményét soha nem rejtette véka alá. A futballisták és a szurkolók is megkapták a magukét verseiben, ugyanakkor eszményítette az értelmet.

„Egy gőgös futballistához – Csak a lábadnak volt rangja, hitele, / az agyadnak nem. / Most már élj a munkádból; / ebben van a nagy ámen.”

„A »nagy« meccs elé – A bárgyú birkák örömét / hangszórózzák: puff neki! / Csordák csordáinak öröme ez / mely a hülyék agyát élteti!”

Arthur Ashe, a háromszoros Grand Slam-győztes amerikai teniszező mondta: „Van olyan jelenség, amit a sportban »az analízis paralízisének« neveznek.”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!