Hektórtól Puskásig – Ballai Attila publicisztikája

KITÜNTETTEK EGY ORVOST a héten azért, mert orvosként járt el. A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség, a FIFA 2025-ös fair play díját azért ítélték oda Andreas Harlass-Neukingnak, mert csapata, a Regensburg Bundesliga „kettes”, magdeburgi bajnoki mérkőzésén észlelte, hogy rosszul lett a hazaiak egyik szurkolója, akit újraélesztett, megmentve így az életét. Nemes cselekedet, de e logika mentén haladva e cikk megjelenéséért is többen fair play díjat érdemelnénk. Én, amiért megírtam, a korrektor, amiért elolvasta, a tördelő, amiért – legalábbis a nyomtatott változatban – az oldalba beszerkesztette. Azaz, mert elvégeztük a munkánkat.

A FIFA-gálának egyébként is ad némi háztáji jelleget, hogy az idén már Aranylabdát nyerő Ousmane Dembélét még egyszer az év legjobbjának választották, és meg is ünnepelték Dohában, ha már egyszer éppen arra járt, a Paris Saint-Germain–Flamengo Interkontinentális Kupa-döntő apropóján – remélem, jövőre nem a Bodö/Glimt nyeri meg a BL-t, mert akkor a sarkkörön túlról kellene királyt koronázni. De ez más téma, maradjunk a fair playnél! Azzal a felütéssel, hogy manapság már hozsanna jár annak, aki a professzionális versenysportban a hétköznapi életben amúgy elvárható minimumot hozza. A közelmúltban például kitüntettek egy további csapatorvost is, aki egy vitorlásversenyen megvizsgálta a másik hajón megsérült vetélytársat, valamint egy ökölvívót, aki nem taglózta le megroggyant ellenfelét, hanem megvárta, amíg kiszámolják. Nahát, szem nem marad szárazon!

Persze nem mai igazság, hogy a versengés, a vetélkedés, a virtus egyidős az emberiséggel, és a győzelem érdekében nem éri, érte be mindenki a megengedett eszközökkel, hanem olykor (sokszor) bevetett megengedhetetleneket is. Mert a csalás is egyidős az emberiséggel. Az arra irányuló kísértés – ami általában együtt növekszik a téttel, a várható hozadékkal – legyőzése ugyancsak ősidők óta méltányolandó. Néhány hete egy publicisztikámban már megemlékeztem Akhilleuszról, a görög mitológia rendíthetetlen harcosáról, ha úgy tetszik, az első bajnokról, akit édesanyja, Thetisz istennő a Sztüx folyó vizébe merítve tett – a sarkát kivéve –sérthetetlenné, sebezhetetlenné. Így „valamivel” könnyebb volt odaállni egy párviadalhoz, akár Hektór ellen is. Úgyhogy nálam utóbbi a trójai háború fair play díjasa.

Tértől és időtől függ persze, hogy az adott közeg a sportszerű vesztest vagy a csalafinta nyertest méltányolja-e. A mai értelemben vett versenysport kialakulásakor, Európában leginkább közmegvetés és köznevetség illette a fondorkodót, például bizonyos Szpiridon Belókaszt, az első, 1896-os modern olimpia maratoni futásának „átmeneti bronzérmesét”, akiről aztán gyorsan kiderült, hogy a táv egy részét szekéren tette meg, így a mi Kellner Gyulánk lépett elő harmadikká.

Ezt a korszakot még a „nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos” coubertini elve jellemezte, és jó száz év kellett ahhoz, hogy a tézis tréfás, de félig azért komoly formában így alakuljon át: csak a győzelem a fontos, maximális részvéttel a vesztes iránt. Hajdan még senki sem ütközött meg a magyar vívás egyik atyamestere, Italo Santelli reakcióján, amikor így intette egyik tanítványát: ma nem mondja be a találatot, holnap váltót hamisít. Napjainkban sokkal gyakoribb kép, amint egy akció után mindkét fél tust ünnepel, aki ellen aztán megítélik, az a fejét fogja, letérdel, átkozódik, szörnyülködik. Miként a modern futballista alaptípusa is hevesen reklamál vagy tágra nyílt szemmel értetlenkedik bármely, általa elkövetett, nyilvánvaló szabálytalanság után is.
Ebben a világban valóban elegendő a fair play díjhoz, ha egy regensburgi orvos elsősegélyben részesít egy magdeburgi szurkolót.

Maradva a német labdarúgásnál, jellemző, hogy a 2010-es évtizedben a Bundesliga tízes sportszerűségi toplistájára be lehetett kerülni azzal, hogy az egyik játékos bekötötte ellenfele – éppenséggel Gulácsi Péter – kibomlott cipőfűzőjét, a másik taccsra rúgta a labdát, mert a riválisok egyike előtte térdre rogyott, a harmadik a javára tévesen megítélt szabadrúgásnál jelezte, hogy őt bizony nem bántották. Ketten voltak, akik efféle beismeréssel tizenegyestől fosztották meg csapatukat és saját magukat, a másodosztályú Greuther Fürth középpályása, Florian Trinks (2016–2017-ben megfordult a Ferencvárosban is) pedig azért zárt az első helyen, mert miután a kezéről pattant be a labda a kapuba, hiába ítélt gólt a bíró, még ő tiltakozott és mutatta meg, mi is történt. Ellenfelei döbbent arckifejezéssel hálálkodtak, és a sors igazságszolgáltatása, hogy nem sokkal később, 1–1-nél ő fejelte a győztes gólt.

Ilyenkor megerősödöm abban a hitemben, inkább talán illúziómban, hogy a sport és az élet hosszú távon döntetlenre játszik. Már csak ezért is igaz – aktualizálva az MTVA idei jótékonysági akciójának mai végkifejletét –, hogy jónak lenni jó. Ez persze némileg pragmatikus megközelítés, de ha nem várunk viszontszolgálatot, akkor is igaznak gondolom, hogy egyetlen érdemi jó cselekedet értelmet adhat egy egész életnek vagy sportpályafutásnak. No, nem egy fél térdre ereszkedés a kezdőrúgás és a meccs előtt, ez nálam tipikusan modern, mai mércével „politikailag korrekt”, semmitmondó és semmit érő gesztus. Aki adja, attól cseppnyi áldozatot sem követel, aki kapja, az szemernyi hasznot sem élvez belőle. Ha az egykori gyarmattartók utódai komolyan gondolnák a vezeklést, akkor mondjuk a Louvre vagy a British Múzeum mindenünnen összehordott kincseit szolgáltatnák vissza, de ez természetesen fel sem vetődik. Inkább egy sima, félperces térdeplés. A harmadik évezred mea culpája. Csodálom is, hogy ezért még nem járt fair play díj.

Persze szerencsére akadnak még ellenpéldák. A minap egy biatlon világkupa-viadalon a szlovén versenyző véletlenül rálépett az előtte haladó német botjára, amely eltörött, ezért rögvest átnyújtotta neki a sajátját. Emlékezhetünk Sárosi Laura 2016-os esetére is. A riói olimpiai kvótára hajtó tollaslabdázó ellenfelének az Európa-bajnokságon elszakadt a cipője, és tartalék lábbeli híján fel kellett volna adnia a mérkőzést, de Sárosinak volt, oda is adta neki – így kikapott. Azon a mérkőzésen, azon a napon. De meggyőződésem, hogy hosszú távon sokkal többet nyert. Én, bevallom, ezért emlékszem a nevére.

Paolo Di Canióé több okból feledhetetlen. Az olasz labdarúgó sokáig vérbeli bajkeverőnek tűnt. Amikor a Celticben játszott, a Rangers focistájával balhézott, majd saját vezetőivel, mert nem adtak neki fizetésemelést, nem is kezdte el a nyári alapozást. A Sheffield Wednesday-t azzal hozta rossz hírbe, hogy a földre lökte az őt kiállító játékvezetőt – és így tovább. Aztán eljött 2000. december 16., amikor már a West Ham támadójaként gólhelyzetben észlelte, hogy az ellenfél, az Everton kapusa megsérült és a földre hanyatlott, ő pedig, ahelyett, hogy az üres kapuba passzolt volna, kézbe vette a labdát, és megvárta, amíg beszalad az orvos és a gyúró. Szinte napra pontosan huszonöt éve már ennek, de a kép olyan élénk, mintha tegnap történt volna. Di Canio rehabilitációja ezzel elrendeztetett.
Puskás Öcsi ugyan több min másfél száz gólt lőtt a Real Madrid színeiben, de a legtöbbet talán ő is egy olyan ziccernek köszönheti, amelyet nem értékesített. Első madridi idénye utolsó bajnoki mérkőzéséig holtversenyben állt Alfredo Di Stéfanóval a góllövőlista élén, és tiszta helyzetben vezette kapura a labdát, ám ahelyett, hogy egy rutinmozdulattal bevágta volna, inkább a mellette futó társnak passzolt, aki így egyedül nyerte el a gólkirályi címet. Puskás pedig örök életre a vezér, Di Stéfano megbecsülését és barátságát.

Mondani sem kell, nem ezért csinálta. Az igazi sportszerűség vagy általában véve nemes szándék jellemzője, hogy önzetlen, úgy hoz áldozatot, úgy mond le valamiről, hogy nem vár ellenszolgáltatást. Nem is gondol rá. Aztán ha mégis megkapja, ez újabb bizonyítéka annak, hogy a sport és az élet döntetlenre játszik. Ami a nagy „mérkőzés” legvégén győzelemmel ér fel.